M.A.D. Goya – egykor és most

– Mivel a Képes Ifjúságban még nem jelent meg veletek soha interjú, kérlek, kezdd az elején! Mikor, hol és milyen céllal szabadítottátok a világra ezt a zenekart?

– A M.A.D. Goyát, vagyis akkoriban még csak M.A.D.-t Toma Mihajlevvel alapítottuk közösen, 1993-ban, a polgárháború idején. Ő a dobolást, én pedig akkoriban még csak az éneket vállaltam. Elsődleges célunk a puszta barátkozás, szórakozás és közös időtöltés volt, világmegváltó tervek nélkül, egyfajta menekülés a háború elől. A zenekar nevét a helyi mozi romjainál skateboardozás közben találtuk ki. Az M.A.D. egyébként a Madness After Disorder rövidítése. Akkoriban a thrash metal és a crossover (a 80-as évek egyik szélsőséges zenei ágazata, amelyre a punk- és a metálelemek vegyítése volt jellemző) stílusok megszállottjai voltunk. Az akkor aktuális isteneink Billy Milano(M.O.D., S.O.D.), Tom Araya(Slayer) és Kurt Brecht(D.R.I.) voltak. Ennek megfelelően tőlük és hozzájuk hasonló bandáktól játszottunk feldolgozásokat. Mivel akkoriban még nehezebb idők jártak, és normális felszereléshez szinte lehetetlen volt hozzájutni, a gitárerősítésre magnót vagy lemezjátszót használtunk, a dobok pedig műanyag kantákból voltak összeszerelve! A cinek fémtányérokból és csirkeetetőkből lettek kivágva, amiket a környező falusi házak udvaraiból loptunk. Lehet, ez röhejesen hangzik, de tényleg igaz! (Nevet)

– Mikor és hol került sor az első koncertekre? Feltételezem, nem igazán ment akkoriban minden simán ilyen téren sem…

– Az alakulást követő évben már zenéltünk is a különböző környékbeli kocsmákban, a fellépésekre pedig egy idősebb zenekartól, a Psychodeathtől béreltük a felszerelést, nem akartuk volna az átalakított csirkeetetőket közszemlére tenni, meg azért annyira nem is szóltak jól! Akkoriban még nem igazán léteztek klubok az ilyen fajta zenére, így menedékre az öreg kocsmatöltelékek között találtunk az igazi falusi csehókban. Hiányzunk is biztos nekik…! Az első fellépés a szontai Renesansa diszkóban volt a Psychodeath társaságában 300 ember előtt, de persze ott aztán minden réteg megmutatta magát. Én egy sárga bermudanadrágban és egy fekete pólóban léptem fel, à la Anthrax stílusban, amelyre egy koponya volt sprayezve. Tomo nem látszott ki a dobok mögül, ő akkor volt 13, én meg 14 éves. Ritka röhejesen nézhettünk ki, de a közönségnek érdekes lehetett, mert rendesen be voltak gyakorolva a dalok, és elég szép kis ugrálás kerekedett az első pár dal után. Elég hihetetlen, ha belegondolok, hogy 19 évvel ezelőtt történt, mai szemmel nézve szinte álomnak tűnik. Nem sokra rá kezdődtek a barátságok és közös bulik a környékbeli hasonszőrű metál/hardcore bandákkal, pl. Chronnoss, Wrum, Debeli Samuraj. Metálsajtó akkoriban még ennyire sem volt, viszont pozitív kritikákat kaptunk a különböző házi készítésű fanzinokban, mint a Maximus Metallus, Abolitio, Tragom Apatinskog Jelena, Oprem Dobro.

– Akkoriban népszerűbbek voltak az extrém zenék? Volt valaha valami problémátok koncerteken? Elég zűrös idők voltak azok, nem?

– Akkoriban az extrém hangzások iránti érdeklődés szerintem nagyobb volt, és az emberek jobban is értékelték a hazai bandákat, viszont a koncertszervezés nagyon nehézkesen ment. Sohasem tudtuk, hogy az ellenségeink valójában a dizelások (90-es évekbeli kifejezés a fiatalok egyik csoportjára), a részeg önkéntesek vagy a rendőrök, de ezek közül minddel voltak problémáink. Ugyebár a nagy patriotizmus nem igazán érdekelt bennünket. Egyes zenekartagoknak a szülőkkel is komoly gondjai voltak, ők azokban az időkben csak azt látták, hogy mások vagyunk, mint a többiek, kilógunk a sorból, nem támogatták a hobbinkat, hisz mindenki, aki más, ellenségnek számított abban a társadalmi hangulatban. Ezekben az években csak a lakodalmas zenészek számíthattak pénzre azon a környéken, tehát mi nem! (Nevet)

– A környéketeken volt valamilyen színtér? Ki számított népszerű előadónak?

– Hasonló stílusban a legaktívabb bandák Szerbiában akkoriban a Bloodbath, a Svarog, a Demoniac, aRapid Force, azSMF voltak. Zomborban pedig a demókkal is rendelkező Tormentor és a Truly Bully számított névnek. Ekkoriban erősödött a HC-színtér, amely a robbanást 1995–97 között érte el.

– 1997-ben vettétek fel az első lemezeteket, amely a Prisoners Of The Damned címet viseli. Hogy nézett ki akkoriban a vételezés?

– Akkoriban a populárisnak számító keményebb zenekarok az újvidéki Matrix stúdióba jártak vételezni, így mi is ide mentünk a spórolt pénzünkkel. Olyan zenekarok vették itt fel az anyagaikat, mint az Annathema, a Ritam Nereda, a Vrisak Generacije. A vételezés data szalagon történt, ez egy régi fajta rögzítési technika, amely igen költséges, ha valaki javítani akar valamit. Mondanom sem kell, hogy vágásra nem volt lehetőség. Bementünk kigyakoroltan, és élőben felnyomtuk a zenét, mintha koncert lenne. A munka végén elkaptuk a szalagokat, és csak néztünk, hogy most akkor ezzel mit csináljunk. Mivel a stúdióidő kifizetésétől már alapvetően lerobbantunk anyagilag, keresni kellett valami helyet, ahol az egészet át lehetett tenni magnószalagra. Nem voltak valami könnyű idők, akkoriban a két napért annyit kellett fizetni, mint most két hónap vételezésért. A végső albumverzión nyolc dal hallható, ezek között van egy Black Sabbath- és egy Kiss-átdolgozás is, a zene sötét hangulatú és kemény, az ének mély hörgés, a szövegvilág pedig borúlátó, amelyre a háború igencsak rányomta a bélyegét, ugyanúgy, mint a Szerbiába késve érkezett eurodeath-hullám, így a zenekar stílusa is kicsit megváltozott ekkorra az olyan bandák hatására, mint a Gorefest, az Entombed, a Grave, a Morgoth. A bemutatkozó anyag 200 darabos magánkiadásban jött ki ebben az évben, amit az underground terjesztők szét is nyomtak országszerte. A fanzinokban jó kritikákat kaptunk, bár idővel irigyei is feltűntek a zenekarnak.

– 1999-ben elég sok minden megváltozott a zenekar körül, ahogy a zenekar neve is, aztán meg a két nevet összekötöttétek… Miért volt erre szükség?

– 1998 végén az eredeti felállás szétzilálódott, én elkezdtem gitározni is az ének mellett, és a zenekarnév Goyára módosult. 1999-ben Újvidékre költöztem, és ennek köszönhetően egy csomó új ismerősre tettem szert, elkezdtünk új dalokat is írni, és megkezdődött a klubozás az olyan helyi bandákkal, mint a No Abuse, a Dead End vagy a nagykikindai Amentes. Ekkoriban szerepeltünk a Rex Records Scream Until You Like Itc. válogatásán, ami tovább növelte a zenekar népszerűségét. Mivel nagyon sok közös volt a két zenekarban, úgy döntöttünk, hogy az M.A.D. mellé tesszük a Goya nevet, így lett belőlünk M.A.D.&Goya. Egy idő után a kiadó főnöke, Branko Rogošić úgy döntött, hogy kiadja a banda korábbi felvételét, így jelent meg a Prisoners… újrakiadásban 2001 decemberében.

– Ebben az időben rengeteg zenekarban megfordultál. Mi volt ennek az oka?

– Hát igen, több is volt a szabadidőm! Az első oldalbanda a No Abuse volt, ahol én voltam az első basszusgitáros, akkoriban nagyon el is kapott a grindcore-láz. Valamelyik zenekarral albumot is sikerült kiadnunk a Buffalo Recordsnál, ezek a Porfiria és a Pathological Splatter, az utóbbival kettőt is. 2002-ben beszálltam a No Regretsbe, velük hardcore-t játszottunk, és csak élő felvételek készültek. 2003-ban, miután leszereltem, és a No Regrets dobosával és a Porfiria gitárosával megalapítottuk a death metal Sarcommant, egy közös demónk készült, majd én kiszálltam. 2005-ben a Necropolisban énekeltem, ezzel a zenekarral akkoriban sikerült fellépnünk az amerikai Vital Remains előtt, tagságomat itt is csak élő felvételek bizonyítják. 2008-ban bekerültem az egyik kedvenc zenekaromba énekelni, ez pedig az Annathema, és együtt is készítettük el az új lemezt, amely a Decibel címet fogja viselni, és az idén a kínai Area Death Productions jelenteti meg.

– A második lemezt, a The Number Of The Beerst 2002-ben kezdtétek felvenni, de 2005-ben jelent meg… Mi volt ennek a szünetnek az oka?

– A szünet a katonai szolgálat letöltése miatt következett be, előbb Toma, majd én vonultam be, ez rögtön két év kiesés, de a kiadókeresés sem ment könnyen. Végül a Buffalo Revenge Records adta ki CD-formátumban, meg persze a pénz is hiányzott, hogy megsürgessük a vételezés befejezését, erre mondják a zenészzsargonban, hogy csak „klasszikus” problémák.

– A The Number Of The Beers szövegvilága merőben eltér az első lemezétől, elég sok lokális élő legendát megemlítetek a dalaitokban. Volt már gond ebből? Haragudott meg rátok valaki, mert róla énekeltek?

– A The Number… egy különös időszak volt a zenekar fejlődésében, megpróbáltuk a durva riffeket vicces szövegekkel összekötni. A személyeknek egy része, akikről a dalok szólnak, már nincsen is az élők sorában, néhányan meg azt sem tudják, hogy énekelünk róluk, persze az utóbbi lehet, annyira nem is baj… (Nevet)

(folytatjuk!)