Valahol Európában, talán egy kis padláson zeng az ő énekük

Engedjétek meg nekem, hogy bemutassak nektek néhány kimagasló tehetséget közületek, akiknek a szívében még ott ég egy parányi kis lángocska… Akik, bár felejteni nem tudják, hogy milyen is a sziréna hangja, de énekük bármikor túlzengené.

Bizony-bizony. Nem mások ők, mint a Zentai Magyar Kamaraszínház Zentai Színtársulata. Nekem nagyon a szívemhez nőtt ez a csapat, és remélem, kellőképpen megismertethetem most őket veletek.

Több mint két éve már annak, hogy először ott ülhettem a köreikben. Igaz, azóta a tagok nagymértékben cserélődtek. A régiek tovább tanultak, más útra léptek. Helyüket átvették az újak, akik méltón mondhatják magukat a „veteránok” utódainak.

Akkor még én voltam az újonc, a félénk. Ma már társaimmal együtt segítek beilleszkedni a legújabbaknak közénk.

Egy mindenkiért, mindenki egyért.

A színfalak mögé érve az első ember, akit megpillantok, természetesen nem más, mint a mi kis hajas babánk és egyben legrégebbi színészpalántánk, Verebes Judit. Nem is teketóriázok hát sokáig (hiszen nem sok időnk maradt már az előadás kezdetéig), menten behívom az öltözőbe, hogy feltegyem neki azt a kérdést, hogy mióta is tagja a csapatnak.

– Erősen vissza kell gondolnom, de azt hiszem, az első gimnazista évemben kerülhettem be a színtársulatba. Annak már megközelítőleg három éve.

Nem állhatom meg, tovább faggatom az eddigi munkásságáról.

– Az első előadás, amiben részt vettem, Az éjjel menyasszonya című darab volt, melyet Máriás Endre rendezett. Itt egy fuvolázó angyalkát alakítottam, ami kezdetnek ugye teljesen rendben volt. A rá következő előadás A kis herceg volt, amit szintén Máriás Endre rendezett. Ebben a darabban egy eléggé testre szabott szerepet, a róka karakterét kaptam. Az egyik kedvenc szerepet azonban az Antigonéban játszhattam el. Itt a karvezetőt személyesíthettem meg. Nagyon jó volt a rendezőnkkel, Mácsai Endrével dolgozni.Ez egy elég mozgalmas, temperamentumos darab volt, tele koreográfiával.

– Így igaz! – helyesel az időközben megérkezett Kovács Bence, aki már két évad óta van velünk a színpadon. – Meg is szenvedtünk vele, de ebben az előadásban én is egy komolyabb szerephez juthattam. Haimónt (a király fiát) játszhattam el.

Egyre nagyobb kíváncsisággal faggatom Bencét arról, hogy neki vajon hogyan sikerült megtestesítenie a megkapott karakterét.

– Az eltelt idő alatt tökéletesen át tudtam élni a szerepet, és a karakterek egybeolvadtak az énemmel – vallja ő, akinek az arca szinte sugárzik a boldogságtól, ahogy a színészetről cseveg velem. Jól látszik rajta, hogy kedvét leli e témában.

– A próbafolyamatok legalább olyan érdekesek, mint egy-egy előadás,mert bár nem néz minket senki, de a hangulat ilyenkor is nagyon jó. Ekkor illeszkednek be közénk a kis színészek, akik újonnan csatlakoztak hozzánk.

Felkapja erre a fejét Katona Gábor, aki két éve maga is átélte ezt.

– Az első előadásom A padlás című musical volt, ahol megkaptam a Lámpás szerepét – válaszolja a neki szánt kérdésemre –, a második pedig a Valahol Európában, ahol Szeplőst formálhattam meg.

Ám nem kell sokat agyalnom azon, hogy mit is kérdezhetnék a közkedvelt Gabónktól, hiszen magától is ömlik belőle a szó.

– Lámpás karaktere eredetileg mogorva. Senki se szereti. Én, a rendezőnk utasítására, próbáltam egy kicsit átalakítani, és egy komikusabb énjét előhozni. Ő az egyik legkedvesebb szerepem. Úgy érzem, hogy tökéletesen át tudtam élni, a KSZV-n a szerep megformálásáért megkaptam a legjobb férfi mellékszereplői díjat is.

Arra a kérdésemre, hogy milyen érzés neki a színpadon több száz ember előtt játszani, ennyit válaszol:

– Katarzis! – majd ragyogó szemekkel teszi hozzá: – Amikor A padlással Dabason játszottunk, körülbelül hétszáz szempár szegeződött ránk egyazon időben. Életemben nem volt még hasonló érzésem. Fantasztikus!

Gruik Krisztinát szólítom most meg, aki tavaly szeptember óta játszik velünk: hogyan birkóztak meg a szövegtanulással?

– Nem sok szöveget kaptam a mostani darabban, viszont szerintem elég jól haladtunk. A próbák alatt segítettünk egymásnak a jelenetekben, hiszen egy mindenkiért, mindenki egyért. Akármilyen gond adódik, segítünk egymásnak. A régebbi tagok nem különböztetik meg az újabbakat. Segítettek nekem is a beilleszkedésben, ezért ameddig csak bírok, szeretnék tagja maradni a kis „családunknak”, mivel nagyon szeretem őket. Nekem a színház a második otthonom. Teljesen kibontakozhatok a színpadon.

(Folyt. köv.)