Miért éppen Skócia? (8. rész)

Az első meglepő dolog az volt, hogy az átjárókhoz kiírták, hogy jobbra vagy balra (esetleg mindkét irányba) kell-e nézni. Nyilat is rajzoltak, mert biztos, ami biztos.

A második meglepő dolog az volt, hogy London átépítés alatt áll. Biztos készülnek az olimpiára, ezért kell újraépíteni az egész várost, no de ha az a sok-sok daru, gép és zaj nem lenne, lehet, hogy most ódákat zengenék London szépségéről. Mert a Tower Bridge az tényleg szép, hajjaj, de még mennyire – kár, hogy az a sok valami a háttérben elrontja az összhatást.

Az illúzióim hát porig rombolódtak az angol főváros szépségéről, de hát azért majd visszanézek még egyszer, amikor lecsendesül minden az olimpia után.

Első utunk a palotához vezetett. Ahhoz képest, hogy eredetileg egyikünk sem akart rávetni egy pillantást sem, azért elég lelkesen lépdeltünk végig a Victoria Streeten.

Aztán hátraarc, mert rossz irányba mentünk…

És akkor megláttuk a harmadik nagyon meglepő dolgot: a szokásos villanyrendőrök ugye általában vagy egyszínűek, vagy valamilyen figurát ábrázolnak. Ez a figura pedig mi más lenne, mint egy bicikli vagy egy gyalogos. Londonban bizony a lovasoknak is van saját villanyrendőrük. Ha több lett volna arrafelé a macskakő, egészen biztosan beleszeretek Londonba, mindenféle átépítés ellenére.

Végül csak odaértünk ahhoz a palotához, és hogy igazán turistának érezhessük magunkat, gyorsan le is fényképezkedtünk vele, de úgy igazából egyikünket sem hatotta meg az épület. Nem túl szép, nem túl különleges, és legnagyobb vonzereje csupán abban rejlik, hogy a környéken bármikor felbukkanhat Harry herceg. (De nekünk nem bukkant föl egyszer sem.)

Innen tovább mentünk hát a Hyde Parkhoz, ami arról híres, hogy ott áll a sarkában a Speakers Corner (vagy szónoksarok, szépen magyarul), ahol bárki bármikor szónokolhat bármiről. Hát, kedden reggel senki nem szónokolt semmiről, úgyhogy legnagyobb sajnálatunkra ebből kimaradtunk.

Jöttek viszont a mókusok, vagy négyen-öten egyszerre.

Azok a kicsi, barna, mocskos állatkák először nagyon is aranyosnak tűntek, gondoltuk, adunk nekik egy kis Nutellát. Úgy látszik, nem csak reklámfogás, hogy a Nutella mogyoróból készül, a Hyde Park-béli mókusok ugyanis az első falatok után megbolondultak, és eszeveszett rohammal közeledtek hozzánk még egy kis ínyencségért. Az elejében még tetszett is nekünk a dolog („Jéé, de édesek ezek a mókusok!”), de úgy tizenöt perc után már nagyon elegünk volt belőlük („Ez az utolsó, aztán takarodj, hülye mókus!”), végül úgy döntöttünk, hogy a Nutella most szépen visszakerül a táskába („Nesztek, mocskos ragadozók!”).

Ez nem volt bölcs döntés, a mókusok ugyanis hadüzenetként értelmezték a kajamegvonást, és alattomos módon megkörnyékeztek minket. Fölmásztak a táskánkra, a lábunkra, a karunkra, aztán az egyik (biztos ez volt a hadvezér) fölugrott a padunkra, és az általam eddig látott leggonoszabb mókuskifejezéssel az arcán, hamm!, bekapta a késünket, és lenyalogatta róla a Nutellát.

Mocskos dögök.

Jól ott is hagytuk őket Hyde Parkostul, mindenestül, és elmentünk a Natural History Museumba és a Science Museumba. Itt aztán láttunk mindenféle érdekességeket a dínók világától kezdve az öregedés pszichológiáján át egészen az űrhajósok által a súlytalanságból adódóan tapasztalt problémákig. És még bizony nagyon sok minden szépet láttunk volna, ha útitársam nem sürget olyan kitartóan, hogy „Naaa, menjünk már a British Museumba, nem lesz nyitva egész nap!”.

A British Museumhoz pedig az Oxford Streeten kellett végigmennünk, ami, ha több időnk van, bizony nagyon jó lett volna. Itt is egy megnézni való múzeum, ott is… húszméterenként egy turistacsalogató látványosság, ahol bizony én sokkal szívesebben nézelődtem volna, mint a British Museumban, de hát nem lehetett ezt előre tudni.

Merthogy a múzeumban elsősorban rengeteg turistát láttunk, akik feltételezhetően azt sem tudják, hogy a kultúrát eszik-e vagy isszák, de a londoni kirándulásuk alatt azért megnyugtatják a lelkivilágukat, hogy ők bizony kultúremberek, akik művelődéssel töltik el a szabadidejüket. Csupa piszok is volt az idelátogató ezrektől az egész épület, bár nyilvánvalóan takarítják.

Na de ott volt Kleopátra múmiája, gyanús is volt nekünk, hogy ez hogyan lehetséges, aztán az internet segített megoldani a problémát: ez egy másik Kleopátra, nem Julius Caesaré. Ja, ezt elfelejtették odaírni…

Megnéztük azt is, hogyan jött létre a pénz, és kiderült, hogy valahol, valamikor bizonyos pénzérmék önmagukban semmit sem értek, ezért százat fölfűztek egy zsinórra, és így, százasával már volt értéke is.

Összességében azért ide is megérte eljönni, bár engem mérhetetlenül bosszantott a sok fényképező turista, akiken tényleg messziről látszott, hogy csak azért vannak itt, hogy majd a Facebookra föltölthessenek néhány múmiás képet.

Ennyit láttunk Londonból az első nap. 16 kilométert gyalogoltunk, de a másnapunk még ezen is túltett a maga 18 kilométerével. Pontosan ennyit, se többet, se kevesebbet, és ezt onnan tudom, hogy a Zsolt maga nézte meg az előbb a Google Maps adatait.

Második nap végigsétáltunk a Temze egyik oldalán a Trafalgar Square-től egészen a Towerig. Útközben megcsodáltunk minden megcsodálnivalót, jól le is fényképeztük őket, bár engem személy szerint csak az Edgar Wallace pub fogott meg, de az nagyon. Igaz, az vicces volt, hogy a kiszolgáló srác olyan csípőmozgással járt-kelt az asztalok között, hogy azt bármelyik táncosnő megirigyelhette volna, de a kocsma hangulatos volt, a kaja finom, engem elfogott az a klasszikus Mojo- meg Rin Tin Tin-hangulat, és mindezért nem is fizettünk sokat.

A Tower maga nagyon gyönyörű volt, a két napba azonban sajnos nem fért bele, hogy belülről is megnézzük. Ezt majd az olimpia után, amikor visszamegyek Londonba.

Átmentünk a Tower Bridge-en, ami a legeslegszebb híd, ami csak létezik az egész világon, mondom ezt úgy, hogy nem is láttam minden hidat. De ennél szebb nincs, az biztos. Tessék csak megnézni a képet, mindjárt látszik.

És amikor a hídon átértünk, megkezdődött a kirándulás leghosszabbnak tűnő sétája. Visszagyalogoltunk a parlamentig, ismét átmentünk egy hídon, és végre-valahára ott voltunk a buszállomáson, ahol le lehetett ülni. Kétnapos rohangálás után ez bizony igencsak jólesett.

Londonban rengeteg a látványosság, sok mindent érdemes itt megnézni, és nemcsak egy pillantással meg egy fényképpel elintézni, ahogy a mi két napunk engedte. Legközelebb egy egész hétre jövök.