Álmaimban Pécs visszainteget…
Hát… újra Pécs és újra meg újra… Örök szerelmem, Európa 2010-es kulturális fővárosa, az a város, amelyiket leginkább érzem, még akkor is, ha összesen háromszor jártam ott.
Végül is… a határon való várakozás és hétórás buszozás után végre ott toporogtam a pécsi buszállomáson, vendéglátóimat várva, akik nem sok idő múltán fel is tűntek szélesen vigyorogva. A szállás felé tartva egy gondolat futott át fejemen: LET THE GAME BEGIN!
Első estém a Jakabhegyi Kollégiumban indult, egy halom egyetemista társaságában, akik mind arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan kerültem oda innen, Szerbiából, és az egyik srác mindenképp a hazai gazdasági viszonyokról akart tudni (amiről ugye nem sok fogalmam van, meg nem is igazán érdekel). Bizonyos szintű alapozás után (utólag köszönet az ottani futárszolgálatnak, akik házhoz szállítják az alkoholt) Strausz Ti-ti-tá felé vettük az irányt (ami bizony nehezebb kör volt, mint gondoltam, ugyanis Jakabhegyről nem rövid az út oda, kb. a város központjába), ahol a hangulat lassan már a tetőfokára hágott, mindenhol furcsa figurák ugráltak, mászkáltak, iszogattak.
Maga a hely is igen szokatlan volt, itthon ilyet még nem láttam. A falon egy egész nap története van kirakva festményekből, afféle Feszty-körkép, de mégsem az. Sajnos az, hogy akkor már kb. 22 órája nem aludtam (plusz az utazás nehézségei), igen megviselt, így kettő körül már úgy éreztem, hogy menten összeesek, szóval szépen el is húztuk a csíkot. Ezeket a fáradalmakat két napig pihentem ki, fordított életmóddal, ami azt jelenti, hogy hajnali 6-kor feküdtem, és este 6-kor keltem – ez számomra érthetetlen, ilyet még sosem csináltam –, és sajnos ez azt eredményezte, hogy Pécset kétszer láttam nappal: a buszállomásról a szállás felé menet, amikor megérkeztem, és hazautazásom napján, a 9 órai buszra rohanva (azért meg kell hagyni, Pécs igen izgalmas éjszaka is).
Azért az utolsó napokban a kocsmatúrát nem hagyhattam ki. Amikor azonban a Kiskorsóba beléptem, furcsán sterilnek éreztem, amit pár percembe telt megfejteni, aztán rájöttem a megoldásra: mivel Magyarországon nemrég betiltották a dohányzást a kocsmákban és a vendéglátó-ipari egységekben, hiányzott az a füstréteg, amely kb. minden kocsmában ott van, és mindent beleng. És csak úgy érdekességként megjegyezném még azt is, hogy a Kiskorsótól nem messze van a Pécsi Sörfőzde mintaboltja, ahol az egyetemisták jelentős kedvezménnyel vásárolhatnak sört – akár 50Ft-ért(!), de vendéglátóm beszámolt olyan esetről is, mikor 15Ft-ért is lehetett venni egy üveg folyékony kenyeret, és azért nem árt tudni, hogy a pécsi sör igen jó – aki nem hiszi, járjon utána!
Következő estémet a Zöldben, a Strausz Ti-ti-tá kistestvérében töltöttem, ahová kb. május óta terveztem „visszatérésemet”. Azonban mint minden, ez a hely is megváltozott. Zöldebb lett, és persze innen is hiányzott a mindent belengő füstréteg. Az asztalokon a hamutálak helyét egy újság vette át, melynek borítója egy cigisdoboz „dizájnját” idézte, evvel még jobban idegesítve a dohányozni vágyó vendégeket (nem tudom, mások hogy vannak vele, de én legszívesebben megtapostam volna a lapot, majd kivágtam volna az ablakon). Ám… mint minden jónak, ennek is vége szakadt egyszer – a Zöld éjfélkor zár, rám meg még várt egy átvirrasztott éjszaka meg újabb kínkeserves 7 órás út haza…
Otthon még éreztem orromban a pécsi illatokat, a kávézóból kiszűrődő kávé illatát (ebben a kávézóban ittam életem eddigi legjobb kávéját), számban még éreztem a Pécsi Sörfőzde sörének másikkal össze nem téveszthető ízét, és fülemben egyetlen szó lüktetett: vissza, vissza, vissza!
Pécs, szeretlek!
