A dugványozásról s egyéb kerti javakról

A politikai szférában manapság nem értem el nagyobb eredményeket, mindenki csak ücsörög, senkit nem érdekel, amit mondok, kicsi az érdeklődés manapság a női politikusok iránt, pedig még a hajam is levágatnám a szent cél érdekében. Az Eurovízió is vízió marad, a „magyaregy” igyekszik „ikszfaktori” szintekre jutni, de a közszolgálat ördögének mikrofonja beszól a szavazásba („neee, ne adj neki hét pontot, két pontyot sem érdemel” – remek kritika olvasható az említett műsorról több helyen is, visítva röhögés garantált). Itt ülök egy asztalnál, vörös a bor, s momentán két férfi ül velem szemben, és a laptopját nyomogatja. Nyomogatni mást is lehet, például dugványozni a kertemben a növényeket, ugye, de ebbe nem folynék bele, manapság már a férfiak sem kis kertészlegények, mint régen voltak. Aztán azon is gondolkodom itt folyamatosan, hogy miből kéne pénzt csinálni, mert nekem számít a pénz, nem vagyok boldog, ha nincs, és igenis boldogít. Így jutottam arra az álláspontra, hogy írhatnék egy bestsellert, de erről ismét csak a zöldségek jutnak az eszembe, hogyaszondja: zeller, amit inkább levesbe, termeszteni nem fogom, piacra időm sincs kijárni (lásd még: idő = pénz), és még az is a bajom, hogy hirtelen nem is tudom, szerbül hogy kéne elneveznem. Vagy megszólítanom – dozivanje na hej! Hej zeleru. A múltkor sem jutott eszembe a máj, de mondtam, hogy „joj, čika mesaru, sad ja ne znam tačno, šta hoću, ali znate, kad pijete alkohol, onda vas to baš boli…” Na, ennek a mondatnak például a fele nem igaz, a másik fele nem helyes (same old same old). De a hentes értette, és olyan májat kaptam, hogy sikított… Nem is tudok írni. Inkább fotózni. Ezt már tudtomra adták. Hova adták? A tudtomra. Tuttomra. Tuttátátututtá. Fotózni sem tudok. És a fotózásból sem lesz pénzem, ezt is a lelkemre kötötték. Hova kötötték? A lelkemre. Lelkes amatőr vagyok? Még csak az sem. Lelketlen profi? Ápszolutli nát. Éppenséggel lehetnék egy depressziós, negatív, pesszimista hölgy, vagy hullám völgy is, minden okom megvan rá. De ezzel az erővel lehetnék talán fülhallgató is egy szép férfi fején. Hallgatnám a füleket, testápolóként fülzsírt használnék, lógatnám a. Sajnos nem vagyok fülhallgató egy szép férfi fején. Nem is biztos, hogy jó lenne, ha mondjuk nem mossa a haját Herbális Esszenciákkal, akkor nem fejszagú, hanem izzadságszagú lennék én is mindennap. Szóval azon gondolkoztam, hogy mit kéne írni. Hogy van-e olyan rovat, amibe beleillek. Minek írunk egyáltalán? Kit érdekel ez? Valaki? És hogy például a Magyar Szóban van-e olyan rovat, amibe beleillek, belelibegek? Szabadka? Vagy Közélet? Közélet. Közé lett. Közé lettem én is. Egy ideje ott vagyok. Ne játssz az étellel! Manipulálgatok itt, és zoknikat párosítok harisnyákkal. A kedvencem a hangjegyes. Ha nincs is kinek a fülét hallgassam, legalább a lábam legyen dalos. Ha nem is táncoltatnak meg minden reggel a kertészek, legalább a jobb és a bal tudjon tangózni egymással. Hátha még a politikai karrieremet is megtolják, s a gyomot is kitaposhatom a kertemben. Még nyílnának a hölgyben a kerti virágok. Zöldellne a sohazöldem. Hullámozna a fülem hallgatója. Ringatózna a füvem nyírogatója – az a kis kertész.

Nem tudom, miről írjak. Nem tudok írni. Fotóim sincsenek. Fotózni sem tudok. Táncaim sincsenek. Táncolni sem tudok. Dalaim sincsenek. Dalolni sem tudok. Képeim sincsenek. Képezni sem tudok. Ruháim sincsenek. Ruházni sem tudok. Pénzem sincs. Nem is lesz. Jól érzem magam.?.!.?.!.?.!