2012. február 22.
…és most már csak ezt a csöpörgést kell egy ideig elviselni. De a varázslat működött! Köszönöm mindenkinek, aki segített, elsősorban persze Tavasztündérnek, aki elénk küldte első sugarait a zord téli dermedésbe…
Peti kicsit magányos. Érdekes, hogy a magány valójában mindig a mi választásunk… még ha szenvedünk is tőle. De akkor miért választjuk mégis? És ha tudatában vagyunk a választásunknak, mért nem változtatunk rajta? Talán csak látszatszenvedés ez: valójában a szív – két eksztázis között – messzi Melankóliában megpihen. A Múzsa meg időközben talán a hegyek között telel, sítalpakon kacagva suhan a lejtőn, utána foszló kalácsot vacsorál, a forralt boros bögrén melengeti tenyerét, kipirult orcáján huncutul csillog égkék szeme sugara. Gondol-e rám azért időnként vajon…?
Ha magányos vagyok is egy kicsit – az út végén szemem elől soha nem tévesztem a fényt! Tudod, Kedves… cs-ssss…
Bármily jelentékteleneknek tűnhetünk is a felszínen, iskolapadokban, irodákban, műhelyekben meglapuló, szürke kis alakok – a lelkünk mélyén görög drámahősök vagyunk valamennyien. Ha meg szeretnél bizonyosodni efelől, ülj csak be egy előadásra, és engedd, hogy a katarzis magával ragadja titkos, legbelső énedet, emelje az egekig – avagy taszítsa a pokolra, mindegy. A Mindenségben nincs fent és lent. Jól tudja ezt az örökkön kacagva zuhanó Angyal.
Az első közvetlen találkozásom a színházzal éppen egy görög drámaadaptáció volt – nevezetesen Sartre Legyek c. darabja – ifj. Szloboda rendezésében. (Az előadás végül csak évekkel később született meg, Puskással a rendezői székben, ebben már nem szerepeltem.) Izgalmas dolog, hogy egy-egy történetet hányféleképpen lehet elmesélni: az Elektrának közel háromszáz „hivatalos” változata létezik csak papíron. És még mennyi külön-külön mindegyiknek, ahány rendező nyúl hozzájuk, annyi…
A szinkronitás mindig varázsol… Miközben épp Hegedüs Géza Régi istenek c. kötetében a Végzet sógora c. regényt olvasom, mely a görög mondavilág egyik szürkének tűnő, mégis jelentős alakjával, Kreónnal foglalkozik, éppen akkor kapok egy színikritikát a végzős akadémistáink Kreón című előadásáról. Kreón volt az a személy, aki soha nem akart király lenni – apja óvta is ettől –, jobban szerette a háttérben meghúzódó „szürke eminenciás” szerepét. Hiszen a királyok felemelkednek, majd elbuknak, ez szinte törvényszerű. De egy ravasz és bölcs főbíró „örökkön” uralkodhat a háttérből. Labdakosz gőgös, az istenek elveszejtik, Laiosz csak tehetetlen, ő is elpusztul, Oidipusz pedig… nos, ismerjük a hátborzongató történetét. Végül Kreón mégis kénytelen felülni a trónra. Ő a hűvös bölcs, kizárólag az eszére hallgat, a kormányzásában érzelmeknek semmi helyük! A törvényt betű szerint betartjuk – semmi más nem számít…
Érdekes megfigyelni, ki hogyan ítéli meg a figuráját. Hegedüs például már-már isteníti (ő egyébként is az aktuális társadalmi eseményeket tükröztette a mitológiai témájú műveiben, és egyenesen üdvösnek tartott volna egy Kreónhoz hasonlító vezetőt az ország élén). Kíváncsi vagy, az Újvidéki Művészeti Akadémia negyedévesei hogyan vélekedtek minderről?
Akkor hajrá: irány a színház! (És persze előtte még lapozhatsz is: 22–23. oldal…)
