Külföldön tanultam: és FIZETTEK érte (Spanyolország)

És mégis van! (Nevet) Az angol után mindig is a spanyol volt a kedvenc nyelvem, mert szerintem van benne egy dallam, valami szenvedély, ami még gyermekkoromban megfogott, hála a spanyol szappanoperáknak, Thaliának, Ricky Martinnak és Natalia Oreirónak. Amikor elém került a lista a befogadó egyetemek nevével, kétségtelen volt, hogy a spanyolországit fogom választani.

Így hát volt szerencsém öt hónapot az andalúziai régió egyik kisebb városában, Huelvában tölteni, ami mellesleg busszal 20 percre van az Atlanti-óceántól. Természetesen, ahogy mondják, minden kezdet nehéz, és nekem is kellett némi idő, hogy találjak lakást, és feltaláljam magamat az új környezetben, de mivel a spanyol emberek nagyon nyitottak, és rengeteg erasmusos diák volt a városban, gyorsan összebarátkoztunk, és talán elmondhatom, hogy életem legszebb fél évét éltem. Huelva fontos város, mert Kolumbusz Kristóf a spanyol királyi pár támogatásának köszönhetően innen indult el híres útjára, melynek eredménye Amerika felfedezése volt.

A spanyol emberek, legalábbis az andalúzok, mondhatni, hogy nagyon nyugodt és számunkra gyakran túl lassú vagy lusta embereknek is tűnhetnek, ami viszont nem is csoda, mert a nyári akár 45 fokos melegben a sziesztán kívül nem sokat tud az ember tenni. Huelva éghajlata pedig nagyon egyszerű: télen-nyáron meleg, napsütéses. A téli hónapokban jellemzőek a nagy esőzések, de a hőmérséklet soha nem csökken 0 fok alá, nyáron pedig perzselően meleg van. A nyugodtságuk, „ráérésük” abból is látszódik, hogy ha valahova 8 órára hivatalosak, akkor ők majd csak olyan 9, 10 körül jelennek meg, míg nekünk vagy egy németnek ez illetlenség lenne.

Jellemző még rájuk, hogy az étkezéseik kitolódnak, reggelit 9 és 10 óra között fogyasztanak, az ebéd késő délután van, de megesik, hogy ki is hagyják, és igen gyakran a legnagyobb étkezés a vacsora, amit egészen későn, néha akár este 10 és 11 óra körül tartanak. A spanyol emberek szeretnek éttermekben enni, kávézni és közben órákat is átbeszélgetni. Az egyik legjellegzetesebb spanyol étel a TAPAS, ami a tapa = fedő szóból ered, és a történet szerint a régi időkben a bárokban a borospoharakra kistányért raktak, hogy ne szálljon bele a por vagy ne másszanak bele a bogarak. Ezekre a kistányérokra, fedőkre rakták azokat az apró falatokat, amelyeket a bor mellé fogyasztottak. Tapas valójában bármiből készülhet, lehet saláta, sült hal vagy bármi, ami kis mennyiségben is felszolgálható. Híres még a GAZPACHO, ami paradicsompüré és zöldségek keverékéből készült, hidegen felszolgált leves és a PAELLA, ami pedig tenger gyümölcseivel és/vagy csirkével készült rizses egytálétel.

Az olajbogyó hatalmas fanatikusaként a lehető legjobb helyre kerültem, mivel Andalúziában rengeteg olajfaültetvény van, így olcsón hozzá lehetett jutni, és nem volt olyan nap, hogy ne ettem volna belőle. Hála Huelvának, olyan dolgokat szerettem meg, amiket azelőtt meg se mertem volna kóstolni, vagy kimondottan utáltam, pl. rák, tonhal, polip.

Természetesen szorgos egyetemistaéletünk mellett azért találtunk időt szórakozásra is, hiszen szinte minden héten szerveztek az erasmusos diákoknak valamilyen bulit vagy összejövetelt. Itt ismerkedtünk meg közelebbről a tipikus spanyol italokkal, amelyek nem mások, mint a Sangría, a Tinto de Verano (vörösbor és citromos üdítő keveréke), valamint a Ron con Cola (rumos kóla). Számomra eddig még nem tapasztalt szórakozási formával lettem gazdagabb Huelvában, amit Botellónnak (szó szerinti jelentése nagy üveg) neveznek, és abból áll, hogy minden héten egy napon lezárnak egy utcát a kikötőben, ahol a fiatalok összegyűlnek, mindenki visz magával valamilyen italt, és azt ott közösen, ismerkedve egymással elfogyasztanak.

Nagyon nagy szerencsém volt, mert sikerült egy magán angol iskolánál állást kapnom, ahol mint angoltanárnő tanítottam, heti négy alkalommal, és az ebből keresett pénzemet általában utazásokra költöttem. Meglátogattam Sevillát, Granadát, Córdobát, Cádizt, Barcelonát, Málagát, valamint a portugál fővárost, Lisszabont és a déli portugál tengerpartot is.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy mire is volt jó ez a hosszú távollét a szeretteinktől, akiket természetesen sokszor nagyon hiányoltunk, a sok fáradozás, hogy minden papírt elrendezzünk…

Minden utazás megéri, mert az ember valahányszor becsöppen egy új környezetbe, és rákényszerül arra, hogy megértse az ottani emberek észjárását, szokásait, akkor valami megváltozik ott legbelül. Rájövünk, hogy mik is azok a dolgok, amiket értékelünk a kis hétköznapi rutinos életünkben, mely dolgok az igazán fontosak számunkra, és sokszor ezek olyan dolgok, amelyekre nem is gondolnánk. Emellett olyan életre szóló barátságokat köthetünk, amelyek soha nem fognak megszakadni, sőt vannak olyanok is, akik életük szerelmét találják meg a távoli helyeken.

Mindemellett pedig egy újabb nyelvvel gazdagodhatunk, ami, legyen az bármely nyelv, mindig a javunkat fogja szolgálni a mai globalizált világban, ahol manapság már alapkövetelmény egy idegen nyelv ismerete.

Természetesen nem elég elutazni, hanem nyitottnak kell lenni, és, amennyire lehet, kihasználni minden lehetőséget, ami utunkba kerül.

OLVASS EGY MÁSIK ÖRÖM OROMI, GABRITY GÁBOR FINNORSZÁGI ÉLMÉNYEIRŐL!