Autóstopról, istenekről és a hús megtartó erejéről… 1. rész

Meg akartam tapasztalni, milyen is az az igazi húsvét (ha még van olyan). Kíváncsi voltam, milyen is egy igazi ünnep.

Gondoltam, ha lúd, akkor legyen kövér. Nem szarozok egy-két pohár vízzel, egyből a forráshoz megyek. Mivel keresztény ünnepről van a szó, ezért két lehetőség állt előttem. Vagy meglátogatom a pápát, s böjtölök vele szombat estig, vagy elmegyek Međugorjére (a hely, ahol Szűz Mária legutóbb megjelent – Hercegovinában egy kétszáz fős faluban 1981-ben). A pápával épp a múlt héten cseteltem a Facebookon, gondoltam, akkor Međugorje most aktuálisabb lesz. Kellemes élmények és emlékek kötnek a helyhez. Mindenki azt hisz róla, amit akar. Én egyben biztos vagyok: van valami azon a helyen. Valami szavakkal le nem írható nyugalom és béke.

Fogtam a térképem, kinéztem a legszimpatikusabb autóutakat, regisztráltam a Couchsurfing.comon (egy oldal, ahol ingyen szálláshoz és új barátokhoz juthatsz), és utánaolvastam, hogyan és hol stoppolnak a profik. Egy cetlire rávéstem, hogy melyik városból, hogyan és honnan tudok továbbjutni a következőbe. Kimentem a piacra, vettem egy kiló almát, s 2 óra alvás után április 3-án, egy nyálkás, gusztustalan és ködös szerda reggel nekivágtam a nagyvilágnak.

Az alapötlet a következő volt: Szegedről indulok, felérek Pestre, s még aznap el is jutok Zágrábba. Vagy nem. De ha majd egyszer mégis, akkor onnan csak 400 kilométer Split. Onnan meg csak 80 kilométer, egy határ és 30 mérföld választ el Međugorjétól. Nagyon egyszerűen hangzott. De csak így szóban…

1. nap

Szerda reggel fél 8-kor indultam Szeged szívéből. Vagyis inkább a májából, mert a folytonos akcióival kecsegtető alkoholkimérő és a 0–24 kocsma között lakok.

Villamos, harmadik megálló, és már jön is az ellenőr: „Jegyeket, bérleteket!!!” Rosszul kezdődik a nap… Kigyalogolok a Szeged áthúzva táblához, megfestem a boltból kért kartonomra az M5 feliratot, s várom a jószerencsét. Elvégre a fővárosba megyek, ahol az ország több mint egyötöde él. Biztos gyorsan felvesznek…. vagy nem? Vártam egy órát. Majd kettő lett belőle. Reggeliztem, csodáltam a tájat. A viharfelhőket. A térképemet. A karórámat… már három órája. Kezdem megszokni azt az érzést, hogy az autósok akkor váltanak a következő sebességbe, amikor elhaladnak mellettem. Azt, hogy egyedül vagyok. Az idő múlik, és igazából nem történik semmi. Visszafordulhatnék, hisz egy köpésre van Szeged. S talán jobb is lenne most. Inkább most lássam be, hogy egy hátizsákkal meg egy térképpel nem tudok eljutni Međugorjéba, mint az ukrán határon, amikor épp a veséimre licitálnak, vagy az anális szüzességemért viaskodnak. Kérdések, válaszok. Emlékek, jövőképek. A lassan négy órája tartó várakozás legnagyobb élménye maga a felismerés: nem én irányítom a sorsomat, nem én választom az útitársam, nem én mondom meg, hogy meddig megyek. Én csak egy stoppos vagyok, aki megpróbálja meglovagolni a jószerencséjét… A 20 percenként „k_rva anyátok, miért nem álltok meg, ha ugyanoda megyünk?!!!” üvöltözések és dührohamok lassan elkopnak. Végre ráérzek, milyen is az, ha az ember időmilliomos.

Lassan a buddhai nyugalom legfelsőbb szintjein járok, mikor megáll előttem egy rozsdás, öreg, füstölő, fehér Ford kombi. A túlsúlyos rézbőrű gádzsó lehajtja az ablakot:

– Szállj be.

Nincs időm gondolkozni, van fuvarom, örüljek neki. Megmarkolom a holmimat, elhúzom a hátsó ajtót, s beszállok.

– Én Budapestre megyek.

– Jól van. Nincs gond.

Valahol az öröm és a kétségbeesés határán táncolt a szívem. Mellettem egy tetőtől talpig népviseletbe öltözött mosolygó cigány asszony, elöl a 180 kilós cigány vajda meg a nem sokkal véznább, kb. 25 éves fia, aki egy 10 éves lányt karolgat.

„Ó – mondom magamban –, milyen szép a testvéri szeretet…”

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: a testvérek nem biztos, hogy nyelves csókot adnak egymásnak…

A meglepetés a meglepetéseket éri. Elkezdünk beszélgetni, mi, ott a hátsó ülésen. Az asszony és én. Sok érdekes témát felhozott, kezdésként azt, hogy élnek-e még a szüleim. Kidülledt szemekkel néztem a furcsa kérdést hallva. Szétnéztem a kombiban. Sehol se láttam vérnyomokat, hűtőtáskát, emberi maradványokat, szikét, láncfűrészt és még csontvázat sem.

Vagy nagyon profik, vagy lehet, hogy nem akarnak ellopni… próbálom nyugtatni magamat. De nehezen megy, a furábbnál furább kérdéseket hallva:

– Mennyi pénz van nálad?

– Ó, hát tudja, nem sok. Igazán nem sok.

– De mégis mennyi?

– Hát nagyon kevés…

– Nincsen pénzed? – kérdi megvetően.

– Van 70 euróm – gondoltam, ennyiért csak nem fosztanak ki…

– Csak annyi? Hát hova mész? Az nem elég semmire.

– Nekem ennyim van, és kész.

– Miért nem jössz velünk dolgozni? (Nem vagyok rasszista, vagyis nem túlzottan, de mióta dolgoznak a romák? Már itt gyanús volt a dolog.)

– Hova mennek?

– Ó, hát nem olyan messzire. Pesttől 60 kilométer. Németország.

– Németországba??? (S közben alig tudom visszafogni a nevetésemet.)

– Igen, itt van nem messze. Pesttől 60 kilométer. Gyere velünk. Dolgozol két-három hetet, keresel sok pénzt, s mehetsz tovább.

– Ó, igazán sajnálom, de nekem Zágrábba kell mennem. Tudja, az Horvátország fővárosa. Oda szeretnék érni ma estig.

– Ott is dolgozni fogsz?

– Nem.

– Akkor nyaralni?

– Háát… olyasmi.

– Gyere el velünk, keresel 300-400 eurót, aztán mehetsz tovább.

Szerencsére a családfő (mondanám azt, hogy a banda feje, de a fejről még valaki a gondolkodásra asszociálna, pedig az ő határozott közbeszólása is távol állt a racionalitástól) hátraszól:

– Hova mész? Hol tegyelek ki?

– Zágráb, Horvátország felé. Az M7-es autóút vezet arra. (Próbáltam konkretizálni a dolgokat, mert elég gyorsan kiderült, hogy nem jártasak a földrajzi témákban…)

– Horvátország? Hol van ez a város? Nem hallottam még róla.

– Ha a térképet nézzük, akkor Pesttől balra. A Balaton felé kell fordulni. A mellett a nagy tó mellett vezet az út.

– De mihez van közel? Miskolchoz? (Ha valaki ennyire tanulatlan, mint ez a fószer, azt kisegítem: Miskolc az ország másik csücskében van.)

Láttam, hogy reménytelen a helyzet, s mondtam, hogy inkább akkor leszállok Pesten.

Így is lett… az út hátralévő részén egymás közt vitatkoztak romául, egy-két magyar szót beékelve.

Még egy kicsit traktált a nő a kérdéseivel, amiből ismét csevegés gerjedt, s megtudtam, hogy marosvásárhelyiek. (Útitársaim példájából okulva kisegítelek: Marosvásárhely, Erdély, Románia, Európa, Föld nevű bolygó, Naprendszer).

Az M0-s autópálya mellett lelassítottak, én mint a filmekben, még a fékezés előtt kiugrottam a kocsiból, minden csomagommal, s besétáltam az első buszmegállóig. Délután négyre már a cimborám ajtaján kopogtattam: csak reggelig maradok.

(Folytatjuk!)

A MÁSODIK RÉSZ!