Autóstopról, istenekről és a hús megtartó erejéről…

Móricz tér, leszállás. 240-es busz, felszállás, és röpke 35 perc alatt már a Budaörsi út kivezető szakaszának a kezdetén lévő benzinkúton vagyok. Kartonpapírt kukázok a szemetesből, és már meg is van az M7 – BALATON feliratú táblám. A benzinkútról kifutó autókra pályáztam, így a Bécs felé stoppoló rasztás srác a hippi lánnyal nem volt konkurencia, hisz ők a forgalomból próbálták lecsalni az autósokat. Szépen süt a nap, kellemesen zsúfolt a forgalom, minden esélyem megvan, hogy estére Zágrábba érjek. A már említett Couchsurfing-oldalon, a 60 elküldött levelemre kaptam 1 pozitív választ: „Későn érek haza, nem tudok veled barátkozni, de van egy matracom.” Volt egy címem, egy telefonszámom és a remény, hogy ma este ingyen alhatok egy pár órát. Közben megjött a következő stoppos pár, akik brassós táblával nyomultak. Mondanom se kell, az én táblám volt a legnagyobb.

Egy óra várakozás, és egy jól öltözött srác megáll. Mutat az anyósülésre. Bepattanok a Volvóba, pacsi, köszönetnyilvánítás, és megyünk is a Balaton felé. Beszélgettünk erről-arról, s már az elején szimpatikus volt a fiú. Egy nagyon jó kérdést tett fel: mi az álommunkád? Ő nemrég fejezte az egyetemet, villamosmérnök. Olyan házak kivitelezésével foglalkozik, amelyeknek az energiatakarékosságáról nem a tulaj, hanem a technika gondoskodik. Például, ha meleg van, akkor nem a légkondi kapcsol be először, hanem a redőny fog lejjebb csúszni. Most épp egy Balaton melletti házat fog leellenőrizni, amit most építettek. De holnap már egy hajógyárral fog tárgyalni, hogy a kapitány a mobiljára kapja a fedélzeti információkat. Bezzeg, ha a Titanicon is lett volna ilyen...

A kellemes beszélgetésnek és társaságnak búcsút mondok, s még a Balaton előtt egy kis benzinkúton kiszállok. Maradok az M7 mellett. A fő szabály: mindig maradj a főúton. A többfunkciós táblám hátoldalára felírom, hogy Nagykanizsa (az utolsó nagyobb város a horvát határátkelő előtt...)

Vakít a fény. Sőt, perzsel. Kiteszem a reggel lopott szendvicsem a betonra, s jó 15 perc múlva már ragad is a sajt. Das ist melegszendvics. Egy-két nyugdíjas fagyizik a benzinkút parkolójában. Már az első félórában rájöttem: itt ragadtam. Egy nagyon rossz helyen, a legrosszabb időben. Vagyis az idővel nem is volt akkora gond, hiszen az óránkénti 10 autó szerintem még jónak számít ezen az isten háta mögötti kis kúton. Teljesen mindegy, hogy vásárnap, csütörtökön vagy szabad szombaton állok itt. A hely hangulata már sugározza: nem veszünk fel stopposokat.

Pang a forgalom. Itt ragadtam...

Két óra vakító napsütés az árnyék nélküli megállóban, és már délibábokat látok. Befordul a kútra egy füstölgő, újabb gyártású Ford. A sofőr kiszáll, szitkozódik, rugdossa a kocsiját. Letépi az autó elején lévő műanyagot, majd vizet önt a kocsi hűtőjébe.

Odajön hozzám, s mondja: Gyere!

Nem hiszek a fülemnek. De ha délibáb is, mit veszthetek vele? Beülök a kocsiba.

Valóság. VÉÉÉGRE!

– Én csak Siófokig megyek, de hátha ott nagyobb szerencséd lesz.

– Ennél csak nagyobb lehet a szerencse, úgyhogy bárhova megyünk, én megköszönöm.

– Zsolt vagyok, Pestről. A hátad mögött lévő masinát viszem vissza a Sió gyárba. Tudod, a gyümölcslevek.

– Persze, persze. De mi ez a masina?

– Ez egy elég olcsó kis címkéző. 2-3 millió forint (az 7–10 ezer euró). Mikron nagyságú tintadarabokkal írja rá a termékre a lejárati dátumot. Ezekkel foglalkozom. Most volt szervizen. Egyébként te hova mész?

– Én Vajdaságból jöttem, és Horvátországba tartok.

A srác, aki max 30 éves lehetett, egyből elkezdte sorolni a bácskai föld összetételét és világhírű minőségét. Azt, hogy sokat hallott a szerb mentalitásról, és őszintén sajnálja, hogy mi ott élünk. Meglepődtem rajta... Van olyan pesti, aki tudja, hogy mi is az a Vajdaság???Utunk a végéhez ért. Kiszálltam az autóút lejárójánál. Kartonpapír magasra, s már tisztább fejjel várom tovább a jószerencsét.

Max 10 perc és befékez előttem egy újabb Ford (de sok van ezekből...).

– Nyomás! Dobd a cuccod, majd visszakapod!! – nevet a negyvenes hölgy.

– Egy-kettő, nem érek rá! – folytatja.

Beugrok a kocsiba, még be se csukom az ajtót, már füstölnek a kerekek. Mire bekapcsolom a biztonsági övem, már 160-nal csapatunk az autópályán.

– Hogy hívnak? Mit tanulsz?

– Csongor, Vajdaságból. Szociológiát (ezzel egy kicsit mindig sarkítottam a biztonság és érthetőség kedvéért).

– X. Y. Csilla vagyok. Te meg az első stoppos, akit felvettem életemben. Nem tudom, miért tettem. Lehet, hogy még kiteszlek. (Nevet egy nagyot újra.)

Olyan jó volt a nő humora, hogy igazából azt se bántam volna, ha kitesz. Legalább egy jót nevettem ma. És még ezután… Csilla belgyógyász, de a magyar orvosok nem tudnak megélni, ezért egy gyógyszergyártó cég utazó ügynöke. Imád utazni (persze csak akkor, ha az nem a munkájához tartozik), és határozott véleménye van a dolgokról. Például utálja a kövér nőket, szerinte nem engedheti meg senki se magának, hogy elhízzon. Az Európai Unió bekaphatja a ...át. Az értelmes ember ott kezdődik, hogy festményekről, komolyzenéről, könyvekről és versekről is el tud társalogni. A kereskedelmi tévécsatornákat pedig gyermekgyilkosságért be kellene perelni. Néha már potyogtak a könnyeim, mikor nagyon belendült az észosztásba. A Balaton mellett haladtunk, s néha láttam a nagy tavat. Csodás érzés. Megérte várni, megérte szenvedni. Mikor olyan tárul a szemem elé, amit még sohasem láttam: az egyik legszebb érzés a világon. Közös utunk lassan véget ért. A határ előtti utolsó benzinkúton letett, s meghívott egy szendvicsre és italra is. Kézfogás, és egy újabb benzinkút áldozata lettem…

Délután három. Süt a nap, még mindig. Újra festem a táblám: Zagreb.

Gondoltam, ha már ez a legutolsó benzinkút a határ előtt, biztos nagy lesz a forgalom. De mikor fél órán keresztül csak én és a két benzinkutas voltunk a kőolajkimérő fedélzetén, igencsak kiábrándultam. A benzinkutak nem a barátaim. Várok. Fél órát, egyet, másfelet. Kettőt és hármat. Valahol az ország túlsó szélén, csodára várva. Az a legrosszabb az egészben, hogy mindig ott van az az érzés: hátha most. Hátha majd ő felvesz. Az órák múlásával pedig a kiakadás, a dühroham, a múlt és jövő nagy kérdései, illúzió és valóság. Miért is megyek én? Hova is akarok menni? Mit is akarok én ott? Volt időm gondolkozni… Már lassan a lelki béke megélésénél járok, mikor felém tart egy óriási kamion, amit egy nő vezet. Az anyósülésen meg a férfi. Nem hiszek a szememnek. De mikor három perc múlva egy másik kamion jön felém, amit szintén egy nő vezet, nem tudom feldolgozni a dolgot. Női kamionsofőr? Egymás után kettő? Lefagytam teljesen. Megáll előttem a kamionos nő, nyílik az ajtó, és a mellette ülő férfi a kezembe ad egy csokit, egy energiaitalt és egy ásványvizet. „Sok szerencsét!” Ajtó zárul, s a kamion megy tovább. Akkor elhittem, csodák vannak még.

(Folytatjuk!)