Miért éppen Skócia? (15. rész)

De nem. Alighogy beköszöntött az április és vele együtt a jól megérdemelt, kéthetes szünetünk – máris leesett az első hó.

Igaz, nem maradt meg sokáig, másnapra már hűlt helye volt, meg azóta az idő is melegedett egy kicsit, de akkor is! Itt ülünk a hidegben, itt a húsvét, és mi a márciusi nyárról álmodunk. Kiábrándító.

De legalább nem csinálunk semmit. A szünet előtti utolsó napokban ugyanis akkora volt a nyüzsgés, hogy most igenis megérdemeljük, hogy ne csináljunk semmit. A Gyerkőc meglepően jól viselte, hogy hamarosan szünidő lesz. Az ilyenektől általában annyira izgatott lesz, hogy nem tud odafigyelni semmire, ha pedig nem figyel, akkor nem is tudja, mikor mi fog történni, nála meg ez vezet a dühkitöréseihez. Ehhez képest utolsó nap is nagyon szépen viselkedett, egyszer-kétszer kiabált ugyan, átkozva engem, a barátaimat meg a családomat, kilátásba helyezve mindenféle szörnyűséget, amit majd velünk fog művelni, de tartott az egész öt másodpercig, aztán kisangyal volt megint.

Például láttam valami képet az asztalán, és megkérdeztem, mi az – mire ő dühösen rámförmedt, hogy semmi közöm hozzá, minek szólaltam meg, még csapott is egyet felém a hatás kedvéért, aztán észrevette, hogy melyik képre is mutattam, és megenyhülve a kezembe nyomta:

– Ja, bocs! Ezt neked rajzoltam. Játszol velem királylányosat?

Az Űrturista nagyon élvezte az utolsó napot, megígértem ugyanis neki, hogy azt csinálunk, amit akar, feltéve, hogy nem akar csinálni semmi hülyeséget. Először megpróbált meggyőzni róla, hogy a vízzel teli medencében biciklizni nem is hülyeség, aztán elmentünk a könyvesboltba, később pedig olvastam neki. Így utólag örülök, hogy annak idején sok száz oldalnyi Harry Pottert fölolvastam az öcsémnek, legalább nem viselt annyira meg, hogy a fél délutánt azzal töltöttem, hogy Charlie csokigyárbéli kalandjait olvastam hangosan.

Aztán pedig, mielőtt elment, odajött hozzánk, és megölelt minket. Nem mi őt, nem is mondtuk neki, ő jött magától, és ennek nagyon örültünk, én is meg Solvejg is.

A gyerekek mellett a szülőkkel is meggyűlt egy kicsit a bajunk, a Hercegnő anyja például hotelnak néz minket, de legalábbis étteremnek. Hogy majd mi csináljunk vacsorát az útra neki meg a gyerekeinek, hogyisne…

És ezekhez még hozzájárultak az önkéntesek közti veszekedések, hogy az egyik nem tud rendesen takarítani, a másik soha nem csinál semmit, meg különben is, hogy van az, hogy sose jön velünk, és miért telefonál, ha mindenki más itt van…

Én ezekből igyekeztem kimaradni, egyedül Pascalnak mondtam meg, hogy mit és hogy fog csinálni a szünet után, mert ha nem, az nem szép a többiekkel szemben, mire kiröhögött. Így hát éltem női mivoltom egyik legnagyobb fegyverével (úgy hívják, hogy női szolidaritás), és beszéltem a barátnőjével, aki megmondta neki, hogy márpedig úgy lesz, ahogy én mondom.

De végre szünet van, nagy a semmittevés. A nagy melegben sokan úgy határoztak, hogy huhúú, de jó lesz a szünetben Edinburghba, Invernessbe, Londonba, akárhova menni, aztán most jól megjárták, nesze nektek hóesés. Az időjárás-jelentés szerint esni fog az eső, de amikor éppen nem, olyankor száraz idő lesz. Nem viccelek, ezt komolyan így mondták a skót tévében…

A húsvét az idén sokkal nyugodtabb volt a tavalyinál. Tavaly ugyanis már dolgoztunk, vége volt a szünetnek, mire jött az ünnep, ezért camphillesen kellett megtartani: nagy, közös ebéd, ami ugyan finom volt, de azért mégiscsak összehasonlíthatatlan az élmény azzal, amikor ennél jóval kisebb társaságban marhapörköltet eszünk, és sört iszunk rá, mint ahogy tettük ezt az idén húsvét vasárnap.

A locsolkodás mint tipikusan magyar szokás, csak szűk körben lett megtartva. Verset is kaptunk mindketten, meg egy kis pohár vizet a nyakunkba, hogy átöltözni azért ne kelljen. Jobb megoldás ez, mint a kölni, senki nem szereti, ha ezerféle illatanyag árad szét a hajából, férfiak, ezt véssétek az eszetekbe! Locsolni csak vízzel szabad, az elől nem futnak úgy a lányok.

Érdekes, hogy eddig akárkinek meséltem a locsolkodásról, mindenkinek nagyon tetszett. Igaz, először azt hitték, viccelek, mert nehogy már a fiú elmegy a lányhoz, hogy meglocsolja, mint a virágokat szokás, aztán kap cserébe főtt tojást…

Ennyi volt a húsvéti programunk. Ja, meg Sírhant műveket néztünk – akinek elég sötét a humora, annak bátran ajánlom.

Aki pedig nem tud otthon mit kezdeni magával, annak a Camphillt ajánlom: az önkéntesi fizetésemből semmit nem kell költenem lakásra, kajára, tisztálkodásra, mert minden alanyi jogon jár, így aztán jobban élek, mint otthon. De annyira, hogy még pénzt is tudok gyűjteni későbbre.

Emellett megtanultam angolul. És szereztem kapcsolatokat mindenfelé a világon – ha egyszer úgy adódik, hogy utazgatni fogok, lesz hol aludnom (és ezzel máris megnőtt az esélye annak, hogy egyszer tényleg úgy fog adódni, hogy utazgassak). Szakmailag, emberileg is sokat tanultam. Beteg gyerekek között élünk, velük dolgozunk, és az ember ilyenkor megtanulja, hogy nincs is bennük semmi különös. Lehet, hogy ez így csúnyán hangzik, de akkor is úgy gondolom, hogy attól eltekintve, hogy egy kicsit másmilyenek, ők is átlagosak sok szempontból: sírnak, szeretnek, élnek. És ezt jó közelről is megtapasztalni.

Persze, szerb állampolgároknak vízum kell, ami belekerül vagy kétszáz euróba, és még az utat is ki kell fizetni valamiből, de minden megoldható. Nekem a kijutásban (és a visszajutásban is) segített a Bolyai Farkas Alapítvány, de azóta már könnyen lehet magyar állampolgárságot szerezni, mindjárt utána útlevelet is, azzal meg már nem kell vízum. Egy repjegy árára meg bárki össze tudja spórolni a pénzt pár hónap alatt, arról nem is beszélve, hogy két hónap alatt megtérül, ha az ember ügyesen bánik a zsebpénzével.

Az angoltudás az esetek többségében nem probléma: aki a honlapon eligazodik, annak a nyelvtudása általában már ér annyit, hogy idejöhessen – itt meg úgyis mindenki megtanul angolul.

Szóval, aki nem tud mit csinálni középiskola után, vagy halasztani szeretne az egyetemen, vagy már megvan a diplomája, de még nem akar dolgozni, az nézelődjön egy kicsit a www.camphillschools.org.ukoldalon. Tényleg érdemes ide eljönni.