Éjszaka a múzeumban (is)

Első utunk a Városi Könyvtárba vezetett, ahol kellemes zenével fogadtak minket. Először le is ültünk hallgatni a koncertet, míg fel nem eszméltünk arra, hogy a mellettünk lévő helyiségben tekinthetjük meg a Székely Tibor világutazó születésének 100. évfordulójára készített kiállítást. Több nyelven megjelent könyveit, cikkeit láthattuk, a világtérképen pedig be voltak jelölve azok a helyek, ahol utazásai során megfordult (Dél-Amerikában, Ázsiában, Afrikában). Az ezekről a barangolásokról készült fotók is a nagyérdemű elé voltak tárva, melyeken addig ismeretlen törzsek tagjai is szerepeltek. A magyar, szerb és horvát ismertető szövegek mellett eszperantóul is elolvashattuk a feliratokat, hisz Székely Tibor igazi poliglott volt (anyanyelvi szinten beszélte a magyart és a szerbet, emellett tudott még németül, spanyolul, franciául, angolul és más nyelveken), valamint különösen rajongott az eszperantóért. Újabb könyvcímek kerültek fel az elolvasandó könyveim listájára, de majd nyugdíjig, ahogy egyik professzorom mondaná.

Ekkor még nem tudtuk, de az első helyszínnel gyorsan végezve a Városi Múzeum felé vettük utunk. Meglepően nagy tömeg fogadott minket az épület előtt, pár szó az ismerősökkel, és már léptünk is be. Útközben nyereményszelvényt és nagyon szép, szecessziós stílusú cédulát kaptunk útravalóul. Egészen lázba hozott az egyszerű, mégis lebilincselő játék, mivel a feladat abból állt, hogy a cédulán szereplő részletet kellett megtalálnunk a Szecesszió a szabadkai kincsestárakban című kiállítás valamely anyagán. Ennek fényében még alaposabban lestük meg az értékes képeket, csecsebecséket, bútorokat, használati tárgyakat, sőt még egy korabeli babakocsit is, amit egy Addams Family-forgatáson tudok leginkább elképzelni. A földszinten a Szent Istvánnak, az Osztrák–Magyar Monarchia csatahajójának darabjait, a róla és legénységéről készült képeket, valamint a víz alól való felhozataláról készült videót csodálhattuk meg. Mégiscsak az volt az első elsüllyedt hadihajó az első világháborúban.

Kihagyhatatlan volt az emberi koponyákból álló kiállítás. Egyszerre volt érdekes és kicsit hátborzongató, főleg a mesterségesen torzított női koponyák és a még meg nem született magzat kifejletlen csontjai állították fel a szőrt a hátamon. Nem vagyok túlságosan természeti beállítottságú, az egyszer biztos. Mindenesetre rengetegen tekintették meg ezt a kiállítást, alig lehetett mozogni az emberektől. És míg a csatahajó képeinél az idősebbek nézelődtek túlnyomórészt, addig fent az alig iskoláskorú gyerekek álltak kimeresztett szemekkel a koponyák között. Lehet, hogy épp a jövő orvosgenerációja, leendő régészek és archeológusok sorakoztak a lábamnál? Csodáltam az érdeklődésüket, a tudásvágy gyújtotta fényt a szemükben. Meg persze a vitázásokat a múzeum épülete előtt, hogy ők még nem akarnak sem más helyre, sem hazamenni, ők szeretnének még a múzeumban maradni. Gyorsan átfutottuk még a Szerbiai Japán Nagykövetség kiállítását a XVIII–XIX. századi japán grafikáról, valamint megnéztük A szerencse utazik című kiállítást a vajdasági otthonokban előforduló üdvözlőlapokról.

Ezek után tényleg rohannunk kellett, ha bele akartunk férni abba az időbe, ami az utolsó buszunkig maradt. Így a legközelebbi célpont a Zsinagóga lett, ami idén ünnepli 110. évfordulóját. Ahhoz képest, hogy sokadszor láttam újítani a tetőt, bent először jártam, és a helyzet siralmas volt… Ennyire elhanyagolni egy ilyen hatalmas és gyönyörű műemléket, az szégyen. Mindenkire nézve, kivétel nincs. Bent szinte minden romokban, az ajtóban majd fel lehet botlani a gerendákban és a betonkeverőben. Mégis, valami archaikus-varázslatos hangulat kerített magába, ahogy a padok között sétáltunk, vagy fent, a karzaton. Ehhez hozzájárult természetesen a világítás, a falak díszítettsége és nem utolsósorban az autentikus zsidó templomi énekek. Fájó szívvel, de egy majdnem alapos körbenézés után száguldottunk is tovább. Útközben, a kirakatból bekukucskáltunk a deMedici Képzőművészeti Iskola tanulóinak évi kiállítására, ahol épp egy kórus fellépését hallgathatta meg a nagyérdemű, mellesleg elég sokan voltak, nehéz lett volna észrevétlenül besurranni.

Utolsó állomásunk (valójából kettő egy helyen) a Lifka Sándor art mozi és a Kosztolányi Dezső Színház volt. Az előbbi a helyiség udvarában vetített a falra német expresszionista filmeket Ken Russell rendezői munkáiból. A színházban a másnap (azaz 20-án) bemutatásra került Pass-Port című új darab főpróbájára csöppenhettünk bele. Nem akartunk túlságosan zavarni, ezért tényleg rövid ideig tartózkodtunk a teremben, jobban lefoglalt minket egy érdekes kérdőív magyarokról, anyaországiakról, szerbekről. Kérés nélkül is szívesen kitöltöttük volna, jó pár kérdés igazán el is gondolkoztatott rólunk, róluk, egymásról.

Sajnos éjszakánk itt fejeződött be, pedig még majd 20 helyszín közül válogathattunk volna. Nem baj, majd jövőre, ekkora közönségsiker után szinte biztos vagyok benne, hogy következő évben is lesz, aki megszervezze. Jó volt látni a tömeget, hogy minden helyszínen megfordulnak a párévestől a nyolcvanas idősekig. Érdeklődőek voltak, mindent alaposan megszemléltek, élveztek. A szülők a gyermekeknek, idősek a fiataloknak, diákok egymás között beszélték meg a kiállítottakat, a produkciókat. Kár, hogy évente egyszer van ilyen. Kár, hogy csak ilyenkor mozdulunk ki. Ami pedig a legsiralmasabb, hogy egy ilyen rendezvény után is verekedésekről kell hallani. De erről majd máskor.

Fotó:Ozsvár Zoltán