Autóstopról, istenekről és a hús megtartó erejéről…(3. nap)

Aznap alig stoppoltam 200 kilométert, reggeltől sötétedésig. És akkor, az aznapi a 7 és fél óra várakozás után megáll egy Mercedes kombi. Sötétített ablaküveg le, női hang ki: „Elviszünk.” Akkor és ott ez tűnt a világ legszebb magyar szavának. Bepattanok. Negyvenes férfi vezet, harminc feletti nő az anyósölésen, hátul három, nálam kicsit fiatalabb fiú és lány (egy fiú, egy lány, és egyet nem tudtam eldönteni, hogy hova soroljak). A nő végigitta az utat. Miután beszálltam, akkor végezte ki a likőrös üveg alján lévő utolsó csepp alkoholt is, majd bontotta a sört. A határon átérve a sofőr is bele-beleivott. A körülöttem ülő fiúk-lányok pedig horvátul beszéltek, egy-két magyar szóval fűszerezve. Csak hogy egy példát említsek: „Ne moj tako hirtelen.” Üres az autópálya. Senki sem megy Horvátországba. Csapatunk 160-nal a mikrobusszal, öröm az arcomon, lehet, hogy mégse kell az ég alatt aludnom…

Beérünk Zágrábba. Van egy címem és egy telefonszámom s egy ígéret tegnapra. „Későn érek haza, nem tudok barátkozni, de van egy szabad matracom.” Mindenféle szerb nyelvtudás nélkül elkezdem írni az SMS-em horvátul. Lesz, ami lesz. A fuvarosom jó fej volt, elvitt a házhoz, a felolvasott utcanév alapján. Mosolyom a fülemnél is magasabbra ér. Itt vagyok. Megköszönöm az utat és a segítséget, pacsi, és mindenki megy tovább. Írom a következő SMS-t: „Nem gond, ha későn érsz haza, de tényleg itt alhatok? Itt vagyok a ház előtt.” Nem telik el 5 perc, csörög a telefonom, és egy csaj ordibál ki az ablakon. „Kámon béjbe.”

A telefonommal nem is törődök, csak megyek a hang után. Harmadik emelet jobbra. Egy szemrevaló csaj nyit nekem ajtót, s közli, hogy nem ő hívott, de jó helyen járok. Amíg ő vacsorát készít, addig én lemostam az út porát. A megterített asztal és egy kétliteres sör várta a frissen mosott, üde testemet. Na meg a nem akármilyen horvát menyecske. Ezért aztán megérte ennyit várni. Mire befejezem a vacsorát, megjön a leányzó lakótársa is, akivel kommunikáltam SMS-ben. Szóval Zágráb belvárosában két csinos, idegen csajjal elkezdtünk beszélgetni és ezzel párhuzamosan szeszelni is.

Mivel hasonló korúak, és ők is egyetemre járnak, nagyon jól bírták az iramot. 24 évesek, mind a ketten most fejezik be a tanulmányaikat, és rájuk is jellemző az, ami mindenkire a világon. Unalmas a szülőfalu, egyedül a főváros tartogat még élményt és meglepetéseket. Bár még ők se tudják, hogy kenyérre vagy tejre váltják majd a diplomájukat. Annak ellenére, hogy csak annyit tudok horvátul, hogy heló, szia, szevasz, mégis nagyon jól elbeszélgettünk, s amit különösen ki kell emelni: nagyon jó a humora. Vagyis többes szám. Mindkettőjüknek. Szóval a humoruk. Igazi tróger csajok. Miután a sok sör elfogyott, majd a bor és a házi készítésű vermut után nyúltunk, úgy gondoltam, optimális lenne, ha még az éjszaka lefekszem, hogy már nappal felébredhessek. Így is történt.

S jött a reggel, mikor már egy harmadik csaj volt a nappaliban, és az elengedhetetlen kombó: cigi és kávé. Én mindkettőből kimaradtam, viszont annál több dologból részesültem. Például megtudtam, hogy nyáron mindenki a tengeren van. Aki meg nem, az arra gondol munka közben. A dalmátok három hónapot dolgoznak, azután kilencet pihennek. Bár azt mondták, hogy ők se értik, hogy ki dolgozik, mert nyáron minden, de minden kávézó, klub, kocsma tele van emberekkel, akik reggel 10-től hajnalig kávéznak, cigiznek, vörösboroznak, majd ugyanebben a sorrendben lefutják ugyanazokat a köröket tizenötször. Viszont az egyetemisták panaszkodnak, hogy holtszezonban üres a város, nem történik semmi a cigizésen, kávézáson és borozáson kívül.

Ha már ott vagyok, gondoltam, hazafelé megnézem az Adriát, úgyhogy kifaggattam őket, melyik a legszebb tengerparti város. Egyértelműen Split a favorit. Mindegyik szép, de Split mindenek felett áll. Egy Szeged nagyságú város (200 000 fő), de az ötmilliós Horvátország íróinak, költőinek, festőinek, zenészeinek, sportolóinak hetven százaléka spliti. Elláttak még jó tanácsokkal, hogy nehogy kiejtsem a számon azt, hogy Szerbia. Itt, Zágrábban nem késelnek meg érte, de Split az Split. Az egy külön világ. Ott még mindig tart a háború a fejekben. De az óváros gyönyörű, hangulatos és na… nem akármi. Úgyhogy hacsak módom lesz rá, megnézem – gyorsan, frissen eldöntöttem.

Megköszöntöttem a társaságot és a vendéglátást, mert már reggel kilenc, és még 600 kilométer van előttem. De nem engedtek. Még meg kell nézni a várost, mert úgy nem mehetek tovább, hogy nem láttam Zágrábot, aztán még reggeliznünk is kell. Na meg a megkerülhetetlen újabb kávé… A velük eltöltött rövid idő alatt rájöttem, hogyan lehet legkönnyebben legyőzni az egész Balkánt. Egy hónapig kávé- és cigiembergót kellene bevezetni, és az emberek önként megadnák magukat. E kettő nélkül nincs Balkán.

Gyorsan átrohantunk a lényegen. Kis Bécsnek szokták nevezni Zágrábot, mert annak a tervrajzai alapján húzták fel a falut. Másfél millió lakos, csendes, nyugodt kis zug. Az Anna nevű lány felhívta még a szüleit, akik épp erre jártak, vigyenek már ki engem az autópálya feljárójához, hogy onnan tudjak stoppolni. Új Audi A8-as, kellemes családi hangulat, a kocsirádióból pedig szól: „I smoke two times joint…” 10 perc, és eljön a búcsú ideje. Nagypéntek, délután fél egy. Előttem a horvát autópálya, mellettem a jegyvevő állomás, kezemben a Split feliratú kartonpapír. Az eső elkezd csöpörögni, majd esni, és már zuhog is.

Na, akkor és ott, az volt az utam talán legnagyobb csodája. Autódudálásra lettem figyelmes. Hátranézek, és az autópálya szélén álló új kiadású, sötétített üvegű, nagy fekete Mercedesből integet egy kéz, dudál és ordibál egyszerre. „Halo Bre.” Nincs mit tenni, biztos nekem szól. Közeledek a kocsihoz, nyílik a csomagtartó. Bedobom a ridikülöm, és beszállok a hátsó ülésre. Egy izmos férfi a volánnál, meséli a véznának a történetét. „De mondta a feleségem, hogy ne hajtsak úgy, mint az állat. Én hülye, miért nem hallgattam rá… Kész szerencse, hogy nem lett semmi bajom. De csak azért csúsztam ki, mert esett az eső… Száraz úton nem lett volna semmi gond.” A sztori a végéhez ér. Egy perc csendszünet, és lefordulunk egy feljárónál. Kiszáll a vézna, megköszöni a fuvart, engem meg maga mellé szólít a sofőr. Előreülök, visszafordulunk az autópályára, és megyünk tovább délre. A fuvarosom Matej, nem Máté, hanem Matej, ő így mutatkozott be, én így szólítom. Ilyen egyszerű a dolog. Elmondtam a becsületes nevem én is, meg azt is, hogy Magyarországról jöttem. Mivel Split felé tart a csávó, erős a gyanúm, hogy spliti. Szóval kínosan ügyelek, hogy Szerbia nevét ki ne ejtsem a számon. A fent említett okok miatt…

Ismét elkezdi az előző történetét, csak elölről. Szóval sietett haza. A szüleihez, a szülőfalujába. Ott van most a felesége és a fia is. De a munkahelye és az állandó lakhelye Zágráb. Szóval reggel 8-kor megindult haza, sietett, mert nagypéntek van, és szeretett volna mielőbb a családjával lenni. Esett az eső (még most is esik), gyorsan vezetett, és megcsúszott. Tropára törte a kocsiját, majd visszajött Zágrábba, felvette a céges autót, és újból indult. A történet hiányzó részeit vagy én se értettem, vagy már leírtam az előbb. Vagy te se fogod megérteni.

Imádom az ilyen embereket. Reggel 8-kor majdnem meghalt, és 5 óra múlva ugyanazon az úton minden esélyt megad arra, hogy megismétlődjenek a történtek. Gyorsan vezet. Nem fél a haláltól. 170 km/óra az utazótempónk, de a bőrülésben nem sokat érzek a sebességből. Kerülgetjük az autókat. Néha-néha felmegy a kilométeróra 220-ra. Olyan, mintha az 50-es tábla után 100-zal mennénk. Mindenkit kikerülünk, mindenkit elhagyunk, gyorsan jönnek a kanyarok. Pedig ez az autópálya. És a leglassabb vezetők is 120-szal hajtanak. Óriási érzés olyan kocsiban ülni, amit nem én vettem, nem én tankolok, és nem is én hajtok. Olyan, mintha diplomata lennék. Csak úgy fuvaroznak a luxusautóval. Egy óra múlva lelassítunk 100-ra. „Látod azt? Látod azt, ahol hiányzik a korlát? És a féknyomokat? Majdnem itt haltam meg reggel.” És valóban, az autópályakorlát egyik fele átszakítva. Az esemény színhelyétől 2 percre lefordulunk a benzinkúthoz. Beparkolunk egy totálkáros Golf ötös mellé.

Hát ez volt az… Az autónak hiányzott az eleje. Olyan, mintha le lett volna vágva, és csak utastérből állna. Matej átpakolta a ruháit meg a bőröndjeit a Mecskába, és már indulunk is tovább. Hiába repesztünk 200-zal, azért mégis sok az a majdnem hatszáz kilométer. Sokat beszélgettünk Matejjal, tényleg sokat. Kérdezte, hogy miért megyek Međugorjéra. (Ő volt az első, akit nem zavart, hogy egyedül indultam el.) Mit várok tőle, voltam-e már ott, meg ilyenek. Kiderült, hogy ő is nagy Međugorje-fan. Ott kérte meg a felesége kezét, a jelenések hegyén. 200-zal megyünk, és a hosszú ujjú pulóveréből próbálja kibogozni a bicepszét, mert rá van tetoválva a Szűz Mária arcképe. Nagyon nagyban. Mondhatni, full HD minőségben. Mióta a fia megszületett, minden évben egyszer elzarándokol mezítláb a szülőfalujától a jelenések hegyéig (ami olyan 80 kilométer). Sokat böjtöl és imádkozik. Nagyon meglepő volt egy ilyen kigyúrt, jóképű, jó megjelenésű fickótól ilyet hallani. Én úgy meghatódtam, hogy fel is ajánlottam, ha már így hozta a sors, akkor miért nem imádkozunk egyet. Hát el is mondtuk a rózsafüzért, mert… időnk is engedte, össze is barátkoztunk, meg nagypéntek is volt.

Barátom még ecsetelte azt is, hogyan nézett ki a horvát–szerb háború. Na meg azt, hogy errefelé nem csípik a szerbeket. Ezt valahogy sejtettem…

(Folytatjuk!)

AZ ELSŐ és

A MÁSODIK RÉSZ!