Egy ittas bűnöző vallomása

Még mindig elsejét írunk. Este nyolc, mindenki időről időre bele-belekortyol a drágán megadóztatott, 100%-osan legális, törvény által jóváhagyott szeszes italába, ami még szilveszterről maradt, és lassacskán átcsúszik egy bizonyos fajta tudatmódosult, bódult állapotba. Eltűnik az idő, mindenki ünnepel, elmerül a boldog gondtalanságban, a tegnapi történeteken nevet, hogy ki milyen furcsa pozícióban aludt el a kanapén, és élvezi a pillanatot, mintha a következő soha nem érne oda. De lassan éjfél, az ital fogytán, az emberek fáradnak, majd fogyatkozni kezdenek. Az utolsók között öltözöl te is, hideg van kinn, még mindig elsejét írunk, de már csak pár percig. Ma tudod, hogy más lesz a hazaút. Nyugodt, kényelmes, gondtalan és gyors a reggeli dermesztő, majd egyórás utad után. Most autóval jöttél, ami teljesen legális, törvény által támogatott dolog, szintén remekül adóztatott, szabadságot kölcsönző, kikapcsoló, nyugodt, négyütemű csoda. Amint beszállok, úgy érzem, már otthon is vagyok. Lassan beülök, kényelmesen elhelyezkedek, indítom a motort, fáradt köhintéssel jelzi, hogy újra életre kelt. Bekapcsolom a fűtést, és ma, mint egy király, hintóval érkezem haza. Nem sietek sehova. Hagyom melegedni a motort, a kezem közben a langyos levegő elé tartva, ami az apró rácsok barázdái közt szivárog lassan az utastérbe, és biztosan melegszik, ahogy az autó eléri az üzemhőmérsékletet. Ez az! Indulásra készenállok. Ittam kicsit, de nyugodt vagyok, nem képzelem magam autóversenyzőnek, az egyetlen célom, hogy hazajussak. Elhatározom, lassan hajtok, nem hiányzik, hogy történjen bármi rossz, ami elrontaná ezt az idáig fantasztikus, ragyogó, káprázatos, vadiúj idei évet. Amint kiállok a parkolóból, azon töprengek, mennyire jó, hogy mindent letudtam december 31-ig, ami megbélyegezte az egész évemet, és nyugodtan tudom folytatni idén, tiszta lappal. Nincs több húszezer dináros büntetés, mert majdnem egy százalékot fújtam a biztos úr kezében levő Dräger 7410-es típusú alkoholszondába, valahányszor szinte józanon... szinte. Persze előfordult, hogy sokkal többet sikerült a kelleténél produkálni, de ha jogos volt, soha sem tiltakoztam. „Ha bűnös vagyok, sújts le rám, ha nem, engedj szabadon.” Hátramenetbe kapcsoltam, lassan kitolattam, irányba álltam, és már indultam volna előre, amikor utamat állta egy metálfényezésű, éjfél-szürke, vadonatúj, négyajtós, klimatizált személygépkocsi, kék, hatalmat, uralmat, erőt, és már oly sokszor csalódottságot és gyűlöletet sugalló felirattal, mely végignyúlt a cirkáló egész hosszán, és azt üvöltötte, hogy most vége. Elkaptunk. Bűnöztél, lesújtunk. Amint átadtam a papírjaimat ellenőrzésre, udvariasan, mint egy mintapolgár, abban a reményben, hogy ha jól viselkedem, talán elenged, pár rutinkérdéssel próbált felvilágosodni, kényelmetlen helyzetemet illetően. Persze a hajam is hosszú, a szakállam is nagy, kapcsolatom is kevés a rendőrségnél, és még a történelmem is kétes. Az esélyeim már a születésemnél nagyot estek – gondoltam -, de talán ott dőlt el a dolog, amikor először kezdtünk inni, még fiatalon, és már ott kezdtek bennünket bűnözővé nevelni. Amikor tizenöt évesen, a családi dolgok meg a suli mellett már a szociális központba járattak, hogy megkérdőjelezhessenek bennünket álmos, életunt, pszichológusnak titulált emberi roncsok... Ezek után vannak kételyeid. Talán tényleg bennem a hiba, és nem ezekben a törvény mögé bújó, üres, ember formájú, de állati lényekben. Persze, egy autó kb. egy tonna. Ha elütsz valakit, az valószínűleg meghal. Egy ember egész addigi története és tettei értelmetlenné válnak, megsemmisülnek, mintha soha nem is lettek volna, kiapad az élet, az érzések, a boldogság, minden megszűnik létezni, és csak a fájdalom marad azoknak, akik maradnak. De attól, hogy ez nap mint nap megtörténik, hogy részeg sofőrök kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel csapódnak bele ártatlan, terhes járókelőkbe, még nem én vagyok a gonosz, aki életében csak azért fizetett eddig is, amit még el sem követett. Nem baleseteztem, nem vettem el életet, csak ittam. Hihetetlenül alaptalan vádnak tűnhetne, ha azt mondanám, hogy mélyen tisztelt rendőrkapitányságunk közlekedésért felelős tagjai közül már számos hölgyet és urat szolgáltam ki pincérként, csapolt Tuborggal vagy pálinka-ásványvíz kombinációval, amint „uzsonnaszünetben” betértek, a már kopottas, fehér rendőrautóval, uniformisban, szolgálatban. A kalapokat mindig az asztalra tették, és ami azt illeti, elég kis asztalok voltak, mindig egy kicsit kellemetlen volt megtalálni a helyet, ahova letehetem nekik a drágán megadóztatott, 100%-osan legális, törvény által jóváhagyott szeszes italukat, amit remek munkájukkal kiérdemeltek. Jó, hogy valaki vigyáz ránk, és mindig figyel, hogy ne történhessen bűntett, ne vezethessenek ittasan... Persze ettől a kis történettől nem vagyok se jobb, se rosszabb, de főleg nem vagyok képmutató, aki iszik, és ittasokat büntet.

A rendőr elvitte az iratokat, majd beült a klímától hangosan zúgó szolgálati autójába. Milyen jó – gondoltam -, nem fáznak meg azok, akik védelmeznek munkájukkal és elősegítik az életminőségem megtartását. Mert sokat romolhatna, ha azt az évi félszázezer ropogós dináromat elkölthetném büntetés helyett például egy harmincöt évesnél fiatalabb gépjárműre, amiben talán nekem is jutna légkondi, és talán felgyorsulna hatvan kilométeres sebesség fölé is… De igazuk van, csak gyorshajtanék vele, jobb ez így, csak spórolnak nekem. Mivel az iratok elkérése után azonnal megkérdezték, ittam-e, és miután őszintén bevallottam, hogy igen, azonnali kivizsgálásnak vetettek alá a már jól ismert Dräger 7410-es típusú alkoholszondával, és az elkeserítő eredmény újfent majdnem egy százalék lett. Mivel a megengedettnél ez majdnem egy százalékkal több, hihetetlenül hosszadalmas papírmunkába kezdtek. Közölték velem, hogy nyugodtan várjak a saját gépjárművem mellett, majd beültek, és feljebb csavarták a légkondicionáló gombját a maximumra, mert valószínűleg fáztak. Ez teljesen érthető, hiszen január elseje van, ki ne fázna az év első napján? Körülbelül húsz perc várakozás, illetve fagyoskodás után a gépjárművem mellett, kiszálltak a karhatalom jeles képviselői, és átnyújtották a papírokat. Kérdeztem, hogy mégis mire számíthatok eme vétségemért, bűnömért, mert azért csak jobb biztosat tudni... Azt mondták, hogy ma már nem hajthatom el innen az autómat, de nyugodjak meg, mert csak hattól húszezer dinárig büntethetnek, meg még az is lehet, hogy nem tiltják be a jogosítványomat örökre, majd elköszöntek. Ámultam. Jövő hónapban keresni fogok legalább tízezret, ami talán elmarad kissé a hivatalos negyvenezres vajdasági átlagfizetéstől, de hát ha már csak én keresek négyszer kevesebbet, akkor majd megoldom valahogy. Örülök, hogy Vajdaság ilyen jól él, mert máskülönben még irreálisnak tartanám ezeket a büntetéseket.

Egészen rövid ideig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon miért nem áll össze a kép, de nem tudtam kibogozni. Ha az állami televízióban, sőt az összes többiben is azt látod, ahogy a legújabb sportkocsira támaszkodva, jegesre hűtött sört vedelnek a jobbnál jobban kinéző, kifent, kikent modellek valahol Hawaii partjainál, nem olyan kristálytiszta az összefüggés avval, hogyha iszol, lecsuknak. Fogyassz, vedd meg, hajtsd, adózz, ha tudsz. Adnak, majd elvesznek. Ha azt mondják, menj jobbra is meg balra is egyszerre, arról tudod, hogy lehetetlen. Na de elhessegettem a gondolatot, olyan jól indult az év, nem kellene ilyesmivel elrontani.

Így hát nyugodt szívvel indultam gyalogosan a sötét köd felé, ami másik oldalán várt az otthonom, ahol álomra hajthattam a fejem. Talán kicsit hűvös volt, mert a fűtést már lekapcsolták, és talán kicsit sötét is, mert áram már csak a sarki póznán volt legközelebb, és annak a fáradhatatlan fénye próbálta betölteni az üres szobát, de nyugodt voltam. Minden rendben volt. Újra lecsuktam a szemem, és az álmaimban új életre keltem, mert aki nem mer álmodni, az élni sem mer.