Az Édenkert keresése

Lehet-e egy művész boldog?

A nyolcvanas években adott volt minden olyan körülmény, amely támogatta az akkori generációkat, hogy törjenek ki a szürkeségből, csináljanak valamit, valami újat. Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója szerint az a generáció, amelyben ő is felnőtt, nagyon kötődött a zenéhez. Ekkor alakul ki egy új rockzenei műfaj, a new wave. A punk műfajából merített, továbbra is lázadt a populáris kultúra ellen, de sok más stílus elemeit is magába olvasztotta. Az akkori Jugoszláviában is egy nagyon élő műfaj volt ez. Ugyanilyen élőnek látta Urbán András a színházat is mint összművészeti médiumot, ezért is választotta kifejezőeszközként. Találkozott egy generáció a nyolcvanas évek végén, akik megalapították az A.I.O.W.A. nevű formációt. Ezzel a csoporttal egy alternatív művészeti irányzat jött létre Vajdaságban a magyar fiatalok, középiskolások között. Ellenálló, lázadó csoportként voltak számon tartva, előadásaikkal és megnyilvánulásaikkal pedig provokálták a közönséget. „Volt egy felszabadultság abban a generációban, amely akkor, a 80-as évek végén találkozott. Lázadók pedig annyiban voltunk, amennyiben ez szórakoztatott minket. Mi csak a saját utunkat próbáltuk járni. Nem ugyanazt a sablonszerű gondolkodást követtük, amit kínáltak az akadémikusok, hanem a saját magunkét.” Ezt a hozzáállást valósítja meg Urbán András a Kosztolányi Dezső Színház előadásaiban is. Ez a színház olyan valami, ami furcsán eltér mindentől, amihez a (színházba járó) emberek hozzá vannak szokva. A hétköznapokból merít, mindenkiből merít. „Miről is szól egy előadás? Mindig ugyanarról: az életünkről, ami körülöttünk zajlik.” Urbán András színházában beteljesedik Andy Warhol mondása, hogy mindenki híres lehet egy negyedórára. Igen, híres lehet, az intenzív valóságképek sorozatában. Hatalom, erőszak, megtörés, lélektani boncolgatások sokszor szavak nélkül. Szexualitás, gyakran háború az egyik oldalon, a másikon pedig egy szimulált orgazmus katarzisa. Ezek az előadások nem csak úgy szólnak nekem, mint nézőnek, mint embernek, hanem nekem, mint vajdasági, szerbiai, balkáni magyarnak. „Mi egy városi színház vagyunk, mi ebből a városból indulunk ki. Próbáljuk előnyünkre formálni azt, hogy Európa határán élünk, hogy balkáni magyarok vagyunk. Sokak meggyőződése, hogy ez egy jó imidzs, és hogy ez érdekes a világon, pedig nem az. Olyan kicsi közösség ez, hogy nem érdekeli a nagyvilágot.” Az emberek mentalitása és a szigorú elbírálások okozzák Urbán András édes szenvedését, mert mindezek ellenére azt teszi, amit szeret. „Azt csináljuk, amit akarunk, és ebben a világban ez nem is olyan rossz. Örömmel is csináljuk azt, amit csinálunk, habár nem tudom, hogy lehet-e egy művész boldog. Végtére is az, boldog.”

Menekülés a Paradicsomba

Miroslav Jovančić egyszerre zenész és festő. Misztikus, titokzatos és érzéki világ veszi körül. Ha róla vagy alkotásairól beszélünk, lehetetlen szétválasztani a művészeteket, nemcsak a zene találkozik a festészettel, hanem a költészet is áthatja munkásságát. A képzőművészet számára szerelem volt első látásra, a szív dolga, a zenét pedig megtanulta szeretni. „A képzőművészet volt az első mindenekelőtt. Gyerekkoromban a nagybátyámnál sok festmény volt a falon, reprodukciók, amelyeket a Szépművészeti Múzeumból hozott, Pestről. Az egyik Gauguin volt, a többit akkor nem ismertem, és ma sem tudom, de azoknak a festményeknek ott a falon volt valami varázslatos, mágikus kisugárzásuk, amit nem tudok megmagyarázni. Mindig néznem kellett ezeket a képeket. Valamiféle dialógus jött létre köztem és a festmények között. A zenében nem vonzott semmi, beírattak a zeneiskolába, és már csak hegedű szakon volt hely, amit utáltam.” Ennek ellenére Miroslav Jovančić előbb vált elismertté zenészként, és ez keresztként nehezedett rá, és arra, hogy festőként valósítsa meg önmagát. Először a Basch-házban érezte magát festőnek. „A Basch-házba jött el a kiállításomra először egy olyan tömeg, ami már megijesztett. Soha előtte nem volt annyi ember kíváncsi rám. Ez volt az első alkalom, amikor tudatosult bennem az, hogy megengedi a közvélemény, hogy hivatásos festő legyek.” Szerinte talán a legfontosabb a művészetben, hogy létrehozzon egy teljesen egyéni, különálló világot, ahová el tudunk menekülni, mert az a világ, amelyben élünk, nem az, amelyben élnünk kellene. „Azért festek, azért hegedülök, és azért olvasok, hogy ezek elvigyenek egy olyan világba, ahol az lehetek, aki akarok, és hogy olyan élményekkel és érzelmekkel találkozzak, amelyek meghatároznak.” Visszaemlékszik a gyerekkorára, gyermekként szökött a természetbe, amikor nem akart embert látni. „Nem csináltam semmit. Csak feküdtem és néztem az eget. A világ végtelennek és csodálatosnak tűnt, ott voltam a legboldogabb. Azokban az ott eltöltött órákban rejlik minden, ami számomra fontos. Ma pedig, amikor leülök festeni, akkor vagyok a legboldogabb. Nincs semmi és senki, aki ezt a valóságot számomra be tudná mocskolni. Még mindig élvezem, még mindig izgalmas, még mindig boldoggá tesz a festészet.”

A Kultúroptimista

Ha vajdasági magyar irodalomról beszélünk, akkor sokunknak Kosztolányi és Csáth jut először eszébe, akiknek az írásaiból tükröződik Szabadka, ismerjük az utcákat és érezzük az illatokat. Beke Ottó irodalmár és kutató szerint ha efféle normatívák alapján határoznánk meg még ma is a vajdasági magyar irodalmat, akkor beszűkítenénk azt, és ez a gyűjtőfogalom kizárná a legkülönbözőbb szövegalkotási stratégiák mentén alkotó kortárs szerzőket. Meggyőződéses kultúroptimista. Nem negatívan látja azokat a változásokat, amelyeken a kommunikációtechnológiai fejlődésnek köszönhetően átment az irodalom, megváltozott a könyv szerepe és az olvasás kultúrája. Az irodalom funkciói tagadhatatlanul beszűkülnek, vagy legalábbis átalakulnak. „A beszűkülés mindenképp negatív, pejoratív jelző, amely arra enged következtetni, hogy a szépirodalomnak valamifajta alkonya vagy éjszakája következik, amelyben a lehetőségei beszűkülnek, szinte elhalványodnak. Azonban sokkal nagyobb hangsúly van az átalakulásukon. A digitális, internetes érában igaz, hogy a könyvolvasás funkciója akár teljesen el is tűnik, de ezzel ugyanakkor új szövegolvasási, szövegértelmezési stratégiák alakulnak ki, amelyek éppen a digitális éra megjelenésének köszönhetőek.” Ez a virtuális valóság az, amelyben képesek vagyunk digitális bennszülöttekké válni, és e bennszülöttek számára a könyvvel való találkozás már egzotikummá válik. Szerinte ezt semmiféleképp sem szabad egyfajta kultúrpesszimizmusként felfogni, hanem a lehetőségeit, a határait érdemes kiaknázni és feszegetni. Ezt az álláspontot képviseli a DNS posztalfabetikus folyóirat is, amelynek Beke Ottó alapító tagja és szerkesztője. „Manapság az írott szöveg befogadása, azaz az olvasás kevésbé hangsúlyozott kulturális tevékenységgé vált. Ami azonban nagyon fontos, hogy a DNS egy átvitt értelemben vett laboratórium. Az írásbeliségnek és az írott nyelvi jeleknek a lehetőségeit kutatja. Abban a megváltozott kulturális miliőben, amely napjainkat fémjelzi. Az irodalomnak és a művészetnek mindig is sajátja volt az a tendencia vagy motiváció, hogy saját határait feszegesse, hogy felkutassa azokat a különböző értelemben vett határokat, amelyek a peremét, a maga belső területét tükrözik.” A DNS kulturális folyóirat egy teljesen egyedi kommunikációs kezdeményezés, egyszerre kíván alfabetikus és vizuális befogadást, a szöveg mint olyan teljesen átértelmeződik. Beke Ottó korábban nyilatkozta a DNS-ről, hogy „örömet okoz, s miközben olyan tárgyként jelenik meg az értelmezésben, amelyet még a történelem is átitat, testté avat, a gyönyör távlatait is megnyitja; testközelbe hozza. A DNS mint küldemény, mint ajándék.” Beke Ottó alapvetően az irodalom és a kultúra iránt érdeklődő személyként határozza meg önmagát, az a kulturális környezet érdekli, amelyben a kultúrafogyasztási gyakorlatunk zajlik. Úgy gondolja, ez az út saját önkiteljesedéséhez vezet. Azt pedig mindenképpen boldogságtényezőként éli meg, hogy a személyes érdeklődése és a munkaköre fedik egymást.

Boldogtalannak lenni értelmetlen

Hamvas Béla mondja a zenéről, hogy: „Ez az, ami bennem is megvolt, csak már nem tudom kimondani, (…) legyen az a Neander-völgyi vadember, csecsemő, legyen az, amit hall, patakcsobogás, mennydörgés, bádogcsöngő, nevetés, fütty, bárki legyen és bármit halljon, tudja, hogy benne él a határtalan zenei óceánban. (…) Ami hangzik, az mind zene. A megdicsőült szopránáriától az ajtórecsegésig.” Mezei Szilárd zeneszerző és improvizatív zenész használta ezt az idézetet egy írásában. Igazából nem tudja meghatározni, mikor kezdett el foglalkozni a zenével. A zene valahogy mindig jelen volt, mindig is a zenében élt. Vajdaságban kevesen ismerik Mezei Szilárd nevét, ő mégsem érzi úgy, hogy ez a közösség hátat fordított volna neki. „Mindig is úgy gondoltam, hogy az ember csak egy médium, aki azt teszi, amit tennie kell. Sokszor van az, hogy az ember azt érzi, hogy nincs rá szükség. Számomra a vajdasági közösség olyan értelemben fontos, hogy itt vannak a gyökereink. A magyar népzene szellemiségéből próbálok kiindulni. Szerintem ez az én zenei anyanyelvem.”

A magyar népzenéből kiindulva a dzsessz szellemiségében alkot kortárs improvizatív zenét Mezei Szilárd. Úgy gondolja, Vajdaságban művészként kiteljesedni nem lehet, habár nem szeretne pesszimista lenni. „Manapság mindent a pénz határoz meg, nemcsak Vajdaságban, hanem az egész világon. Mindenkit a profit érdekel, és inkább a tömegek felé fordulnak. Reménykedek abban, hogy egy idő után az igény majd újra felébred az emberekben a művészetek iránt. A kultúra mint tágabb fogalom nélkül ugyanis nincs semmi. A kultúrához az is hozzátartozik, hogy az emberek nem falják fel egymást az utcán. Ez tulajdonképpen már egy civilizációs probléma, hogy a pénz mennyire befolyásol mindent.” A boldogságot mint olyant egy magánélettől és foglalkozástól független dolognak tartja. „A boldogság nem a sikerességben, nem a hedonizmusban, az élvezetekben, hanem az emberben, önmagában nyilvánul meg. Igazából az embernek boldognak kell lennie, mert nincs más választása. Boldogtalannak lenni értelmetlen. Valahogy minden körülmények között meg kell az embernek találnia azt, hogy hogyan lehet boldog. A belülről fakadó, ok nélküli boldogság az igazi boldogság.”