KMV – novella - Színház
I. felvonás
Fotó: Szerda Zsófia
Hetedik sor, tizenkettedik szék. Pont a közepén. Tökéletes. Innen mindent látok majd. Már nagyon izgatott vagyok. Kíváncsian várom, hogy fogod alakítani a szerelmes hős szerepét. A fények kialszanak, függöny. Ne haragudj, nevetnem kell. Vicces téged ilyen szerepben látni. Nem jó a partnered. Hol szedték össze ezt a fruskát, aki hősnőt játssza? Jó ég! Ilyen komoly darabot egy hidrogénszőke plázacicára rábízni? Hallatlan! És túl sovány a színpadra. Semmi alakja sincs. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégiscsak ő az ideális partner melléd. Lefogadom, hogy ő nem pofázna bele a dolgaidba, és nem fárasztana a gondolataival… Már ha vannak neki. Lesné minden kívánságod, mint egy öleb. Hát ez jó! Szóval a színpadon virággal udvarolsz? Meg kell hagyni, illik a kezedbe. Csak nem sűrűn látni ilyet. Viszont a mimikád az szebb természetes fénynél. A reflektortól túl műek az arcvonásaid és a gesztusaid. Így a szemed is sötétebbnek tűnik. Taps! Bravó! Hölgyeim és Uraim, a hősszerelmes, a romantika nagy mestere, a lányok ideálja. Ne nézz így rám! Számítottam erre. Lesed a tekintetemben a büszkeséget, az elismerést, az elégedettséget. Ismerős. De nem vagyok biztos benne, hogy most ezt megkapod. Tessék, elérted a célod, mindenki állva tapsol neked, téged ünnepelnek. Te vagy a sztár! Csinos fiatal lányok máris összesúgnak, és a nevedet emlegetik. Miért nem örülsz hát? Mosolyogj! Mindened megvan. De én megyek. Az előadásnak vége, meg kell hagyni, nem volt rossz, de nekem van más dolgom is, nem érek rá sorban állni az aláírásodért. Élvezd csak ki, ami neked jár. És add át üdvözletem a partnernődnek. Tudok egy jó logopédust, hátha ő tudna rajta segíteni. Minden jót!
II. felvonás
Nem, nem és nem! Sokkal hangosabban és erőteljesebben. Ezt így nem fogják hallani az utolsó sorokban. Ráadásul ennél a jelenetnél pont háttal álltok a közönségnek. Forduljatok kicsit oldalra. Ne, te maradj! Te inkább balra. Úgy. Na, most vegyük újra. És itt, amikor azt mondod, hogy megcsaltalak, te pofon vágod őt. Ja, hogy ez neked nem tetszik? Drágám, ez a színház, és te színész vagy. Én pedig a rendező. Márpedig ő pofon fog vágni. És nem bocsát meg neked, egy pillanatra sem. Na, gyerünk, légy férfi! Ez az, látod, megy ez. Ne vágj ilyen képet, nem foglak megsajnálni. Ja, hogy mérges vagy? Igen, tudom. Láttam a dacot a szemedben. De hát ez is csak egy érzés. A harag. Úgy, mint ahogy a boldogság, a csalódottság, a szerelem is… Hogy a nőknek megy ez? Mi lenyeljük azt az érzésünket, ami épp nem tetszik. Csak te beszélsz róla folyton. Pedig azt hittem, te ennyit csak a sportról tudsz beszélni… Jaj, dehogy provokállak, isten ments! Inkább gyakorolj még, mindjárt a színpadon kell sírnod. Jól hallottad! Ezt viszont már én nem hallom. Na, igyekezzünk, nincs sok időnk. Díszletek rendben, kosztümök is. Sminkesek jöhetnek. Néhány perc, és kezdünk. Hölgyeim és Uraim! Fogadják sok szeretettel ezt a kis színdarabot, amely garantáltan megnevetteti önöket, és elégtételt nyújt, ugyanis ebben a darabban a csaló, hazug és álszent emberek megkapják méltó büntetésüket.
III. felvonás
Rendben, ez nekem is tetszik. Egész jó lesz. De… Micsoda? Ne, ne! Ettől féltem… Hát még itt is? Még a színpadon sem vagyok biztonságban a csalódástól? Még itt is, az egyetlen helyen, ahol igazán otthon érzem magam, el kell játszanom a megbántott nő szerepét?! Igyekszem, hát mondom, hogy igyekszem! Bárki bőrébe bele tudok bújni… Csak ne kelljen olyan szerepet eljátszanom, amit nem is kell eljátszanom. Én színészkedni akarok! Nem feljönni a színpadra, és magamat adni… Te meg mit nézel? Örülsz, ugye? Örülj csak! Tessék, neked kedvez a forgatókönyv. Itt megint te játszhatod a szívtiprót! Nem is kell gyakorolnod, menni fog! Te már úgyis jártas vagy abban, hogy összetörd a másik szívét… De tudod, mit? Ne húzzuk az időt, essünk túl rajta. Próba, aztán jöhetnek a nézők. Hölgyeim és Uraim, színdarab! Az élet színdarabja. Megtekintése csak felnőtteknek ajánlott, a kompromittáló részek miatt. Jó szórakozást!
Utoljára. Jól jegyezd meg, utoljára állok itt veled szemben, és hagyom, hogy letiporj. Pocsék színészek vagyunk. Egy óra erejéig más bőrébe kellene bújnunk, aztán pedig kiélvezni a dicsőséget, erre mi feljövünk a színpadra, és mi vagyunk. Legalább próbáljunk úgy csinálni, mintha tudnánk játszani. Gyere, játsszunk! Csak arra kérlek, most az egyszer, engedd, hogy én nyerjek! Szeretném megízlelni, milyen az, ha nyersz.
IV. felvonás
Sötétség, felborult díszlet, piszok. A fények kialudtak, a függönyöket leengedték. Lefolyt a smink az arcomról. Érzem, hogy szét van kenődve. Hol vannak a jelmezek? Elvitték őket. Hát, kész. Vége. Nincs reflektor, nincsenek fények, nincs taps, se fiatal lányok, akik epedeznek egy aláírásodért. Csak ez maradt. Por és díszletmaradványok. Nem maradt senki, aki éltetne téged. Akinek látnád a szemében az elégedettséget. És most? Mit fogsz csinálni? Na látod, így már nem is csillog a szemed, és nem jelennek meg finom ráncocskák a szád körül. Miért nem nevetsz? Így már nem is érdekes a színház? Csak tudni szerettem volna, hogy a színfalak mögött is átölelsz-e majd. De megkaptam a választ. Hagyd, mindegy! Nem számít, nem kell erőltetni. Dehogy haragszom! Tudod, hogy én vagyok a legmegértőbb ember a világon. Hogy ezt nem érteném meg? Ááá… Ismerhetnél már ennyire. Én ironikus? Ugyan, ugyan. Mennem kell, nekem még muszáj gyakorolnom a szövegem, holnaptól egy másik darabban játszom. Szerencsére. Ahol végre tényleg színésznő lehetek, nem a saját nyomorult kis életünkből csinálnak nevetséges darabot. Hogy érted, hogy… Mit művelsz? Mondtam már, hogy én… Hagyd abba! Kérlek. Neírd tovább a forgatókönyvet! Így is már minden oldalon bele van javítva. Na jó, rendben. Akkor írd meg magad. És ha tetszeni fog, akkor fontolóra veszem. De addig is, ez a te színpadod. Az enyém máshol van. Persze, bármikor eljöhetsz megnézni. Csak ne felejtsd el, hogy a színpadon nem én leszek. Nem tudni, ki leszek. Most? Tudom, hogy most is a színpadon vagyunk. Drágám, mi mindig a színpadon vagyunk…
