Kedves Csapatok, Játékosok!

A Nyári Ifjúsági Játékok 2000. augusztus 25-én került megszervezésre első alkalommal. A rendezvény atyja, Zsoldos Ferenc mintegy mentőövként hozta létre a Játékokat azokban a nehéz időkben. A vajdasági magyar ifjúság „egymásra talált” Zentán. Fiataloknak és fiatalokról szólt a rendezvény. A csapatverseny volt a legszilárdabb tartóoszlopa az egész történetnek, ezen oszlopon kúszott föl a fesztivál.

Gondolom, már sejtitek, ma korántsem így működik a dolog. A rendezvény születésétől 2009-ig töretlen lelkesedéssel építettük, fejlesztettük a verseny részét, támogatott bennünket a vezetőség, hisz tudták, mekkora a jelentősége, és honnan kezdődött az egész. Időközben 2009-ben a fesztivál tulajdonost váltott, és az új „főnök” nem volt annyira elkötelezett a játékok mellett, mint amennyire vártuk. Ez abból is látszott, hogy ebben az évben az anyagi keret a kellékek vásárlására csupán akkor állt elő, amikor elkezdődött a fesztivál: délelőtt 11 órakor… A gond csak az volt, hogy a szárazföldi játékoknak már 10 órakor el kellett volna kezdődniük. Hagyok egy kis időt az olvasottak feldolgozására.

Következő évben a 11. alkalommal megrendezésre kerülő fesztivállal azonban még érdekesebb hírek érkeztek, amiket először el sem akartunk hinni. Gruik Zsófiát és Szepesi Zoltánt kérdés nélkül eltávolították a csapatverseny fő szervezői posztjáról, föntről jött a „parancs”. Ekkor már egy több éve összeszokott csapat voltunk, kiforrott vezetőséggel, akik a kezdetektől pótolhatatlan részei voltak a csapatversenynek. Nem tudtuk mire vélni, hogy ezt tették velünk. Mivel érdemeltük ezt ki? Szilárdan kiálltunk Zsófi és Szepe mellett.

A felháborodottságunkat tetézte, hogy a szervezői gárda egyik felét alkották csak a megnyirbált csapatunk tagjai, a másik felét ebben az évben Szegedről kaptuk, ismét csak felsőbb utasításra. A szegedi társasággal végül is elástuk a csatabárdot, és sikerült szót értenünk, ez mentette meg abban az évben a csapatversenyt a káosztól.

Most érkeztünk el a tavalyi évhez. Néhány éve rohamosan romlik a játékokra, illetve ehhez kapcsolódóan a kellékekre szánt pénz, és ezt kompromisszumok nélküli kemény munkával tudtuk csak ellensúlyozni. A rendezvény előtt mi már több mint 3 hónappal hetente, később naponta jártunk megbeszélésekre, hogy megpróbáljunk a semmiből emelkedő színvonalú csapatversenyt létrehozni. Gondoljatok bele, mennyi időt jelent ez. A szervezők többsége nem zentai, mindenki saját költségen utazott, mert ezt sem biztosították nekünk. A fesztiváltól csupán egy hetijegyet, egy pólót és pár liter ásványvizet kaptunk, annak ellenére, hogy biztosan állíthatom, a MI csapatunk dolgozott a legtöbbet. Se étel, se ital, se megbecsülés. Még azt is megtiltották, hogy a 12-es számot használjuk, mert rövidítették a nevet IFI-re, sorszám nélkül. A fesztivál egyértelműen elfelejtette, miből született, és miért jött létre.

Csalódottságunkat a „felsőbb hatalomban” enyhítette, hogy napról napra jöttetek nekünk gratulálni, hogy mennyire élveztétek a játékokat. Ilyenkor, ha csak pár pillanatra is, de örülhetett a szívünk. Sikerült veletek elfeledtetni, hogy bizony a szárazföldi játékok fele kellékek nélkül zajlott, hogy a biztonsági emberek akadályozták az esti versenyszámok menetét, a színpadot nem emelték föl eredményhirdetéskor, és a többi hasonló „semmiséget”.

A 2011-es fesztivál után kollektívan (az összes akkori csapatversenyes szervező) úgy döntöttünk, írunk a vezetőségnek egy ultimátumot, de inkább nevezzük kérvénynek, melyben közöljük, ilyen körülmények között nem vállaljuk a játékok megszervezését. Május közepén tudtuk meg, hogy az erre az évre előirányzott keret az eddigi legminimálisabb, még a tavalyinál is kevesebb. Reménykedtünk, hátha történik valami csoda, egészen mostanáig. A szívünk szakad meg ezért a rendezvényért, vele együtt nőttünk föl, az életünk része volt évről évre. Barátainknak tekintjük az összes játékost, és soha sem fogjuk elfelejteni azt a sok boldog embert, aki valaha is játszott a Népkertben. Nekünk bizony mondhatják, hogy IFI meg „Music festival”, mi akkor is a Nyári Ifjúsági Játékokat szerveztük, és bizony még mindig szeretjük. A legfelháborítóbb az egészben, hogy amit mi, csapatversenyesek 12 év munkájával fölépítettünk, idén néhány nap alatt romba dőlhet. Reméljük, nem így lesz. Elég érdekesnek lehet tekinteni a vezetőség következő lépését: információink szerint egy szegedi fiatalemberre bízták a szervezést, aki a komplett rendezvény, de különösen a csapatverseny hangulatát, célját, mibenlétét nem ismeri. Fogalma sincs róla, kik vagytok Ti és miért játszotok. Nem tudhatja, mit jelent nekünk a Bicikliző Hóember, a piros zsáktologató és mi a vége a „Páráppáppá” dalocskának. Azt sem tudja, hogy milyen szív dobog újra, kik a Szénsavas csokistejek és a Biztonságos lányok. Sőt, arról sincs fogalma, hogy a legendák nem születnek, hanem…

Örülök, hogy része lehettem e történetnek 6 éven keresztül. Remélem, az „utódaink” tudják majd hozni az IFI-n a színvonalat, szurkolunk nekik ebben. Nem mondtunk le a csapatverseny eszméjéről, tovább fogjuk vinni a 12 éves hagyományt, ha kell, más köntösben, de folytatjuk… mert ez bennünk, szervezőkben és bennetek, csapatokban, játékosokban él, nem pedig névhez kötött.

Maradok Tisztelettel:

Ostojin Olivér

(2006–2011 csapatverseny-szervező, 2011-es csapatverseny-főszervező… az Ordibátor)

Fotó: Szepesi Zoltán

Olvasd el Gruik Zsuzsa tavalyi cikkét a csapatversenyekről!

És egy beszámolót:

TÖMÖTT LIBA ÉS SZARVASNÉNI!