Beszélgetés Csipak Zsuzsanna szabadkai/újvidéki egyetemistával hazatérése kapcsán

Csipak Zsuzsanna, merthogy a fenti gondolat, úgy, ahogy van, az övé, szóval a továbbiakban csak Zsuzsiként emlegetett leányzó 1989-ben született Szabadkán. Jelenleg az Újvidéki Egyetem angol szakos hallgatója, háromvizsgányira a diplomától. Azt mondja, a dolgok változhatnak, főleg, ha Te változtatsz rajtuk. Rácsodálkozik a táj zöldjére, a szabadkai városházára s a találkozásunkkor a kávézóban szóló ex-YU zenére is, meg a török kávét is nagyon szereti, de csak a pörkölt után.

Határozott léptekkel közeledik az egykori Kossuth utcán, s okkal nevezhetné Kosztolányihoz hasonlóan Sárszegnek szülővárosát. Mégsem teszi, ő messziről mosolyogva érkezik, s nem tudni, hogy a vasárnap délutáni napfényes Korzó hangulata vagy az ő kedve a derűsebb ebben a pillanatban. Már ekkor tudom, hogy ettől a beszélgetéstől többet kapok majd, mint amennyit vártam, elvártam. Hetekig nem is merek a szöveghez nyúlni. Csak várok a jó pillanatra. Pedig Zsuzsi nem ilyen: spontán és rugalmas, szókimondó, ha kell, a közlés hitelességének érdekében nyelvet is újít. Egy év után pedig újra itthon van, és, mint mondja, jó, de még nagyon furcsa, meg zöld, nagyon zöld minden… És Te is más vagy – kapom meg végre én is a magamét –, meg sem ismerlek, de tök jó a függőd!

New York utcáit járva

Amikor két évvel ezelőtt legutóbb találkoztunk Zsuzsival, éppen az akkor reménytelen matekvizsgámra kellett volna készülnöm. Ő azonban elcsábított egy ír kávéra, s lelket öntött belém, még ha nem is tudott róla akkor, és talán azóta sem. Megbeszéltük, hogy karácsonyig még összefutunk: kívántunk egymásnak szépeket, s reméltük a legjobbakat, amiről majd a havas decemberben beszámolhatunk a másiknak. Álmainkban sem gondoltuk, hogy következő „ír kávés” találkánk májusban lesz, 2012-ben. Ekkor Zsuzsi egy furcsa nyelvet, a „hunglisht” (a magyar és az angol keverékét) beszéli, nyoma sincs az életében a magyarságából fakadó panaszkultúrának, egyszerűen csak él, s mindenből tanul, ugyanis egy évet Amerikában tölthetett, s most mint frissen hazatérő, szerény, de öntudatos egyetemistát kérdezem.

– Hogy kerültél Amerikába?

– Az Újvidéki Egyetem hallgatójaként pályáztam meg a FORECAST Exchange Programot a 2011/2012-es tanévben, és sikerült. Korábban is próbálkoztam már, de sajnos nem jött össze. Akkor rossz érzés volt, viszont úgy álltam hozzá, hogy jól van, akkor ebből is tanulunk. Megnéztem a jelentkezési lapomat, és láttam, hogy mik voltak a hiányosságaim, s tudatosodott bennem, hogy bizony rá kellene gyúrni, ha szeretném, hogy sikerüljön. Elkezdtem dolgozni, miközben jó jegyeket szereztem az egyetemen, továbbá önkéntes munkát is vállaltam.

– Milyen munkát tudtál vállalni Újvidéken az egyetem mellett?

– Nyelviskolában tanítottam egy tanévet. Ez elég jól jött tapasztalatszerzésnek is, valamint az akkori munkaadómtól kaptam az egyik ajánlólevelet, ami a tanári ajánlás mellé nagyon jól jött. Tudtam, hogy mindent megtettem, így amikor eljött a döntéshozatal ideje, amikor vártuk a pályázat eredményeit, akkor bizakodó tudtam maradni. Ekkor vagy e-mailt vagy telefonhívást kap az ember. Az e-mail a rosszabb verzió, ez ugyanis azt jelenti, hogy nem jutottál be… Egyszer csak megcsörrent a telefonom, egy belgrádi szám hívott, én pedig, még mielőtt felvettem volna a telefont, elkezdtem sírni.

– Mit csináltál éppen akkor, mielőtt a telefon megszólalt volna?

– Nem emlékszem. Tudom, hogy otthon voltam Újvidéken, és csak úgy voltam, de amikor láttam, hogy ez az lesz, a nagy hívás, akkor minden egy-kettő megváltozott. Amikor mondták, hogy bejutottam, akkor annyira sokkolt a hír, hogy miután letettem a telefont, elkezdtem gondolkodni: mi van??? ez most tényleg igaz volt? Azt hittem, hallucinálok, ezért a biztonság kedvéért írtam a programnak egy e-mailt, hogy: ez igaz? Egyszerűen nagyon nagy hatással volt rám abban a pillanatban. Aztán megnyugodtam, és elkezdtem készülni a nagy útra. Nekem akkor már megvolt az egyébként kötelező nyelvvizsgám, utána pedig áprilisban tudtuk meg, hogy melyik egyetemre kerülünk. Én New Jerseybe kerültem. Augusztus végére vízummal, repülőjeggyel rendelkeztem. Az utazás nem volt teljesen zökkenőmentes, ugyanis az első járatunkat áthúzta a hurrikán. Már mentünk be a repülőgépbe, s az ajtóban közölték, hogy várnunk kell néhány napot, amíg a hurrikán úgy dönt, hogy továbbáll. De szeptember 1-jén már ott ébredtem.

– A repülés?

– Nem volt rosszabb, mint egy busz. Nem féltem.

– Milyen volt az első amerikai éjszakád? Megszámoltad a szoba sarkait?

– Meg. (Nevet)

– És teljesült, amit kívántál?

– Szerintem igen. Igazából nem kívántam merészet. Csak egy általános kívánság volt. Első éjszaka nem is tudtam nagyon aludni, mert annyira izgatott voltam, hogy nem jött álom a szememre. Csak néztem ki az ablakon, és arra gondoltam, hogy ez nagy, és valóban minden annyira óriási volt.

– Milyen volt a tanéved, hogy ment a tanulás?

– Meghatározott kurzusokat kellett felvennem, amelyek valamennyire megfeleltek az újvidékieknek. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok irodalmi tárgyam volt az első szemeszterben, és még több írásbeli feladatot kellett elkészítenem. Ez nem érintett rosszul, csak picit váratlan volt. Korábban már hallottam róla, hogy nagyon sok szemináriumi dolgozat vár majd rám, ami az itthonihoz képest szokatlannak bizonyult a számomra, de végül is ügyesen megbirkóztam ezzel is. Szerintem nem bántak velem a tanárok sem elnézőbben, mint egy helyi egyetemistával. Ezt persze nem is szerettem volna, mivel azért mentem, hogy megtapasztaljam, úgyhogy meg is tapasztaltam. Nyelvi nehézségeim nem voltak. Egészen jól összejött mindkét szemeszter.

Zsuzsi tanulás közben…

– A világnézeted mennyiben változott? Mennyi idő után érezted otthon magad?

– Nem nehéz a jót megszokni. Az elején még nagyon szerettem volna elkerülni a hozzám hasonló külföldieket. Volt egyfajta természetes ellenállás bennem. Úgy gondoltam, hogy nem azért mentem, hogy velük lógjak. Arra azonban hamar rájöttem, hogy ennek a magatartásnak nem lett volna sok értelme, hiszen ha jobban megnézed, Amerika csupa külföldiből „tevődik össze”, még az is külföldi, aki valójában nem az. Amikor ez így megfogalmazódott bennem, akkor rájöttem, hogy én is otthon vagyok. Amerikai és európai barátaim is egyaránt voltak. Szét kellett választani ezt a két csoportot, mivel nem ugyanúgy barátkoznak az amerikaiak, ahogy mi, európaiak.

– Hogy barátkoznak ők?

– Ez akkor látszódik, amikor már többször találkozol valakivel. Mi gyakran mondjuk azt valakinek, hogy de jó barátok vagyunk. Próbálnád ezt mondani egy amerikainak… Nekik ez kellemetlen vagy kényelmetlen lenne, mert nem tudná, miként kezelje a dolgot. Tehát az efféle intimitásban nagyon különböznek a meglátásaik az általunk megszokottól. Ők egymás mellett barátok, de nem másznak bele a másik dolgaiba, életébe. Nem azt mondom, hogy ez rossz, egyértelműen csak más. És ezt máshogy is kell kezelni, kezdetben nem nagyon tudtam, hogy kellene viselkedni egy ilyen szituációban. De aztán rájöttem, nekem kell okosabbnak lennem, hogy ez nem Európa. Viszont az európaiakkal nagyon jól lehetett úgy barátkozni, ahogyan én azt megszoktam. Megoldottam végül.

– Beszéltél ott valakivel magyarul? Most néhány passzív szerkezettől eltekintve kitűnő a „magyarod”.

– Igazából igyekeztem magam összeszedni az interjúra. Nekem előtte is az volt a problémám, hogy nem tudtam igényesen fogalmazni.

– Mi a helyzet a nyelvújító törekvéseiddel?

– Ha igazi nyelvújítást szeretnél, akkor azt kapnád, hogy angolul beszélek magyar végződésekkel. Így beszélek az angolul is értő barátaimmal. Ezt otthon nehéz lenne kivitelezni, mivel anyukám nem beszél angolul. Meg hát mégiscsak kell magyarul (is) beszélni. Egy alkalommal magyar étteremben ebédeltünk az egyik norvég barátommal. Ő pörköltet, én rakott krumplit ettem. Magyarul rendeltem meg, és szerintem úgy hangozhattam, mint aki most kezdett el magyarul tanulni, és azért ment el a magyar étterembe, hogy ezt gyakorolja. Gondoltam is magamban, hogy hát ez nagyon béna volt. Ezért utána már csak angolul beszéltem a pincérnővel.

– Hogy kérted? Emlékszel a mondatra?

– Valahogy úgy hangzott: nekem egy rakott krumplit kérek! Mire ő is tőmondatos kommunikációt látott jónak, és feltette a következő kérdést: kenyeret? Mire én: igen. Nagyon érdekes volt, utána még a vizet is angolul rendeltem. Máskor pedig, amikor a szerb étterembe mentünk, akkor ott eleve meg sem próbálkoztam a szerbbel. Éreztem a pincérnő akcentusán, hogy szerb volt. De nem kockáztattam. Az egyetlen dolog, amit szerbül mondtam, az az volt, hogy šopska salata, mert azt nem lehet máshogy mondani.

– Nem híztál. Mi ennek az oka?

– Sok ingyenes szolgáltatást biztosítottak nekünk, ilyen volt például a konditerem-használat is. Az első szemeszterben biciklizni jártam, a másodikban pedig squasholtam (fallabda). Futni is eljártam, meg különböző gépeken gyúrtam. Azelőtt nem sportoltam, de ha belegondolok, nem is volt rá lehetőségem Újvidéken. Ott nincs ingyen kondi egyetemistáknak… Örülsz, ha diákigazolvánnyal kapsz egy kis kedvezményt. Amerikában meg miért ne, ingyen van?! Ingyen… Ez relatív, benne van a tandíjban, és ezért az ottani diákok hatalmas összegeket fizetnek. Ezt én nem éreztem, ugye, mert a tandíj is az ösztöndíj része volt, az oda-vissza úttal, a vízumköltségekkel, a rezsiköltséggel, továbbá havi zsebpénzzel együtt, amiből szépen ki lehetett jönni. Illetve további összeget tudtunk megpályázni utazás, könyvvásárlás és egyéb, a tanulmányainkat szolgáló tevékenység megvalósítása céljából.

– Hogy magyaráztad el ezt a furcsa léted: Szerbiából jöttél, és még magyar is vagy?

– Igen, ez valóban egy halmozottan hátrányos helyzet abból a szempontból, hogy az amerikaiak nem tudják, hol van Szerbia. Előfordult, hogy meséltem magamról, s természetesen azt is beleszőttem ebbe a mesébe, hogy Szerbiából jöttem. Mire mindenki felkapta a fejét, hogy úúúristeeeen, de hideg van ott. Ekkor mondtam nekik, hogy nem SZIBÉRIÁBÓL. Bocs, de nem! Tehát ezt az apróságot le kellett tisztázni. Csak azokkal bonyolódtam bele a részletkérdésekbe, akikről tudtam, hogy még találkozni fogunk. A duplicitásom, tehát, hogy nemcsak Szerbiából származó vagyok, hanem magyar is, az sokakat tett kíváncsivá, ők akarták hallani, hogy mit is jelent ez.

– Hol kezdted? Szerbiából jöttem, mesterségem címere?

– Igen, elmagyaráztam, hogy azért vagyok magyar, mert volt egy határtolódás, az elődeim pedig itt maradtak. Tehát nem Magyarországon születtem, nem úgy vagyok magyar, hogy odaköltöztem Szerbiába, hanem mindig is itt éltem.

– Egy év hosszú idő. Ki ápolt, ha beteg voltál?

– Volt egy nagyon aranyos dél-koreai lakótársam, és ő ápolt. Nagyon aranyos volt: hozott teát. Koreai citromos mézteával itatott. Rá is szoktam. Hoztam haza is a saját kis bödönömet. Voltak olyan barátaim tehát, akik pótolták a családom törődését, ezért nem hiányzott annyira az otthon melege. Törődtünk egymással.

Hálaadás ünnepén

– Milyen volt a hazatérésed?

– Érdekes. Hiányzott a város, de a szabadság most megint csak hiányzik. Az ottani életem, a lehetőségeim… Igazából akkor fogtam fel, hogy hazaértem, amikor már az utcámban furikáztunk. Pityergés nem volt, csak ééédes istenem, hát itt laktam eddig. És ez furcsa volt, de aztán gyorsan el is múlt, mivel anyu pörkölttel várt.

– Mik a terveid?

– Háromvizsgányira vagyok a diplomától. Ezeket nem tudtam teljesíteni, mivel ott nem léteznek, és szerintem nem is fognak. Most éppen a következő nagy utamat tervezem. Ezúttal Európát veszem a vállamra. Első számú célom Portugália. A mesterimet is talán ott lenne a legjobb elvégezni. Az lenne az ideális, ha középiskolában taníthatnék, de hosszú távon nem szeretnék Szerbiában maradni.

– Ezt korábban is így gondoltad?

– Igen, de a 9 hónap csak megerősített. Szép volt Amerika is, de tudom, hogy pusztán önerőből anyagilag kivitelezhetetlen. Az életfeltételek is mások ott. Más a színvonal is. Európában szeretnék maradni.