Harry Potter szellemeket üldöz

Ízlések, pofonok…

Megbizonyosodhattam különleges és kissé talán bizarr ízlésemről! Viccet félretéve, nem akarok senkit sem traktálni, esetleg meggyőzni az igazamról, sőt! Örülök, hogy eme közép-költségvetésű film sokak számára meghozta a várt eredményt, így jómagam is megemelem a kalapom a crew előtt. Mindazonáltal ki kell mondanom a tényt, hogy ez a film az átlagosnál is átlagosabb. Hogy miért, azt lejjebb ecsetelem.

Két dologban egyetértek a hobbikritikusokkal. Az egyik a látványvilág, amelyet sikerült oly mértékben elsötétíteni, hogy méltó legyen a könyv hangulatához. Ezen belül is a ködöt részesíteném előnyben, hisz ezzel a misztikummal könnyen lehet játszadozni, eltűnni benne, illetőleg feltűnni belőle. Az elhagyatott mocsárvidék, valamint a ház körül fel-felbukkanó sírok még elhidegedettebbé és rémisztőbbé teszik a képeket, hát még, ha kóbor lelkek mászkálnak körülötte! A látványvilág jól kidolgozott, a filmhez tökéletesen illik, keresve sem lehetett volna jobbat találni.

A másik dolog az nem más, mint Daniel Radcliffe. Muszáj, egyszerűen muszáj, még ha már a téma felhozatala is elnyújtja a számat, mégis meg kell említeni: halad valamerre! Még igencsak kezdetleges ez az út, mondhatni: macskaköveken sétál, de elindult, ki fog törni a varázslótanonc-burokból, csak még egy kis időre és jó pár hasonló szerepre van szüksége!

Mondom én, laikus…

Mitől lesz jó egy film? A siker mércéje sok mindentől függ. Nem mindig az a mérvadó, amit látunk, inkább pont az, amit mi nem. Egy film nem csupán Radcliffe-ekből és fekete ruhás, kóbor szellemekből áll. Bizony, nagyon sokat számít, hogy ki áll a kamera mögött, ki adja kézhez a forgatókönyvet, s azon is, ki veszi át. Éppen ez oknál fogva nem értek egyet bizonyos emberkékkel, akik el vannak ájulva eme produkció láttán.

Remekül összeszerkesztett klisésorozat, bár saját műfajában, és a tudattal, hogy túl sok nem is jöhetett volna világra, ha a film olyan korban játszódik, ahol a térerőt vesztett mobil szóba sem jöhet, nos, lehet, hogy még meggondolom a negatív hozzáállásomat. De pont ez az, amit ki kellett volna a Tisztelt Rendező Úrnak használnia. A folytonosság és a hirtelen csavarok legalább annyira meg tudják rémíteni a nézőt, mint egy holt lélek a kertben. Szerintem nincs kőbe vésve, hogy annak az adaptációnak betűről betűre meg kell felelnie a könyvnek. Fantázia! Mr.Watkins azonban úgy döntött, hogy amennyire csak tud, hű marad Susan Hill rémregényéhez. A szerencséje, hogy talált egy ilyen ex-Harry Pottert, aki miatt már sokan megnézik a filmet. Jó üzletpolitika, szó se róla, s ha még hozzáadjuk Ciarán Hinds bravúros játékát, feleletet kapunk ama feljebb említett kérdésre: a szereposztás sem mellékes.

Na jó, legyen egy kis pozitívum is! Mert velem csak annyi a gond, hogy horroron nőttem fel, így már nem túl sok jelenet tud megrémiszteni. Persze látom én a szándékot, nagyon is! Tudom, mikor jön el az ideje a sikolynak, de ennek ellenére még szeretnék egy kis hideg zuhanyt! Bevallom, én is tűkön ültem abban a bő 20 perces Daniel vs. kóbor lelkek játékban, de hát nem voltak rémálmaim, legfeljebb néhány mélyebb lélegzetvételem…

A könyv

Csak hogy értsük, miről is van szó, a poént a végére hagyom. Susan Hill 1983-ban adta ki The Women in Black című misztikus rémregényét. A hölgyről egyébként annyit érdemes tudni, hogy már több krimit, misztikus regényt és detektívregényt írt, némelyet gótikus stílusban. Szövegeiben pont annyi jelentőséget ad egy-egy jelenetnek, környezet- vagy személyleírásnak, amennyit az olvasónak tudnia kell. Aktuális könyvén kívül az ő tollából íródott még az I’m The King Of The Castle, amely Maughman-díjat kapott 1971-ben.

A fekete ruhás nő felhasználja a misztikumban és spiritizmusban felbukkanó elemeket, melyeket, a környezetleírásokkal ellentétben, igyekszik mindjobban kihangsúlyozni. Néha több oldalon keresztül részletezi azokat a mozzanatokat, amint egy szellem megjelenik Arthur előtt. Mind a könyvnek, mind a filmnek az első része vontatott, nehezen indulnak be az események, a jelenetek elhúzottak. Ez afféle felkészítés a történet második felére, ahol azonban az olvasó/néző belecsöppen egy macska-egér játékba ember és szellem között, melynek vége oly mértékben sötét és drámai, hogy egész biztosan nyomot hagy bennünk.

Nem az évszázad legjobb horrora, de meg lehet nézni. Ijesztő látványvilág, remek történet és egy megható, de számomra kissé abszurd vég. Ahhoz képest, hogy a rendező első munkája mekkora bukás volt (az Én pici szemem című produkciót még a szörnyű kategóriába se sorolnám, bár ott még csak forgatókönyvíróként volt jelen), A fekete ruhás nő egészen korrekt mozifilm lett. De a hála mindenféleképp Susant illeti…