Miért éppen Skócia? (17. rész)

Hétfőn nem mentünk messzire, itt maradtunk a környéken. A terv az volt, hogy a folyó mellett sétálunk, aztán lekanyarodunk egy ösvényre, és egy másik úton visszajövünk a házhoz.

Én nem tudom, hogy tudtuk ezt kivitelezni, de nagyon eltévedtünk.

Baj persze nem volt, a gyerekek nagyon élvezték, hogy valami nem mindennapiban lehet részük, azt játszottuk, hogy híres felfedezők vagyunk, és meg kell találnunk a hazafelé vezető utat. Az egyik gyereknél volt GPS, így aztán nem volt nehéz dolgunk, ő meg a nap hősének érezhette magát, később javasoltuk is neki, hogy szobrot kellene állítani a tiszteletére, életnagyságút, ide a ház elé.

Persze kaland azért volt így is bőven: Ajjajajjjajajjajj kikérte magának, hogy kerítéseken másszon át, kész művészet volt rávenni arra, hogy három ilyen akadályon is átverekedje magát. Aszalt barackkal sikerült meggyőzni. (A sárgabarack Skóciában egyébként szinte ehetetlen: vízízű, és néha még csak nincs is barackszíne – szerintem ezért aszalják olyan előszeretettel, mert úgy finomabb. Ráadásul errefelé nem ismerik azt a trükköt, hogy a magját szét lehet törni, és az abban lévő magot meg lehet enni.)

Kedden grilleztünk, mert szép idő volt (egyébként nem is, csak megpróbáltuk becsapni magunkat azzal, hogy süt a nap), és elmentünk egy hegyi túrára. Na, Ajjajajjjajajjajj már ekkor érezhette, hogy nem kezdődik jól a hét, séta séta hátán, visított is mérgében eleget, majd ebéd után elaludt, és csak vacsorakor keltettük föl. Ennek ellenére úgy aludt éjjel is, mint a bunda, pedig ez egyáltalán nem szokása.

Egyébként vicces volt: amikor indultunk sétálni, Ajjajajjjajajjajj pelenkája száraz volt – ebből már tudtam, hogy baj lesz. Nem is tévedtem, még oda se értünk, már sikerült mindent összepisilnie. Úgyhogy Bettyvel szépen bevittük az erdőbe, és tisztába tettük a gyereket – innentől kezdve nem félek majd a három jövőbeli kisgyerekemmel erdei túrákra menni, már nem érhet meglepetés. (Persze, a gyerek meg elszalad… ezt azért még át kell gondolni.)

Szerdán az egyik gyerekkel bebicikliztem a parkba, aztán vissza. Dühöngött egész úton, mert előző nap elfelejtette megnézni, milyen állapotban van a biciklije, így reggel, az utolsó pillanatban kellett rajta megjavítani a féket – és erről persze mindenki tehetett, csak ő nem. De hát ilyen volt ő egész héten, jobban szereti a megszokott napi rutint, mint a változatosságot, és a figyelmetlensége miatt sokat dühöngtem én is.

A hét fénypontja volt, amikor odajött hozzám pénteken, és megköszönte, hogy egyszer se kiabáltam vele annak ellenére, hogy nem tetszett a viselkedése, hanem megmondtam neki, hogy mi a bajom, miért nem vagyok vele olyan kedves-aranyos, mint máskor. Mondta is, hogy igazam van, megérdemli, én meg csak néztem, hogy mi ez a nagy önkritika. Férfinéptől az ilyesmi ritka…

Csütörtökön elmentünk úszni. De nem ám akárhova! Kinti, tengervizes medencébe mentünk, ami émelyítően sós volt, Ajjajajjjajajjajjnak meg is fájdult a hasa tőle (szokása, hogy kiissza a medencéből a fele vizet). Kiderült, hogy az Űrturista meglehetősen jó úszó, bár hogy honnan tudja, amit tud, az még rejtély. Ő csak annyit mondott, hogy „apa mondta, hogy csináljak úgy, mint a kutya, és akkor nem süllyedek el”. (De rendesen úszik, nem kutyaúszással, úgyhogy én ezt nem tudom hova tenni.)

A Hercegnő volt nagyon aranyos (miután túltette magát az első sokkon, hogy fázik – ahhoz, hogy ne fázzon, nyakig kellett volna merülnie a meleg vízbe, nem pedig csak derékig, merthogy a levegő az hideg volt). Csapkodott mindenkit, és közben nagyokat nevetett. Már kifelé kászálódtunk, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve nagyot nevetett, és lecsapta a mellettünk nézelődő életmentőt, aki egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy mérges legyen, vagy nevessen ő is, aztán (becsületére legyen mondva) az utóbbit választotta.

Az öltözőben meg összebarátkozott egy jó fej öregasszonnyal (mármint a Hercegnő, nem az életmentő), és tovább élvezte a csapkodós meg vagdalózós játékot.

Pénteken megint elmentünk sétálni, amit Ajjajajjjajajjajj már kifejezetten ellenzett. A lábát sem szereti fölemelni, nemhogy még hegyeket is megmásszon (a Scolty Hill nevű csúcsra mentünk, ami nem hosszú séta, de egy kicsit meredek). Ehhez képest azért szépen megcsinálta ő is, majd a délutáni grillezés során ő akarta megenni az összes húst, és megharagudott rám, amiért a negyedik szeletet nem adtam oda neki mondván, hagyjon már minket is enni egy kicsit.

A héten egyébként összesen háromszor volt kerti sütögetés (beiktattunk szombatra is egyet), aminek a tanulsága az, hogy csevap nélkül nem az igazi.

És maradt még egy hónap. Egy hónap múlva hazamegyek.

Nem tudom, mennyire fog hiányozni a Camphill… Életre szóló tapasztalat volt, az biztos, és szép része az életemnek, de azért elég volt. Talán egy kicsit még sok is.

Valahogy otthon minden sokkal egyszerűbb, senki nem bonyolítja túl a dolgokat, közvetlenebb minden. „Normális országban élni” lehet, hogy könnyebb, mert nem kell kétszer meggondolnom, ha pénzt akarok költeni valamire – de én inkább háromszor is meggondolom, csak mehessek már haza!

Jó, jó, meseszerű itt, meg minden, de két év után azért megelégeltem, le kell zárni ezt is, hiszen nem az legfőbb vágyam, hogy heti hat napon napi 12 órát dolgozzak egy életen át. És amikor hazamegyek, nyilván két hónap múlva már vissza fogok vágyni. De látogatni azt lehet…