Az értékek változása és a kód

Ahogy fejlődött a világ, az ember egyre inkább elkerülte az ilyesfajta vérontást, egyszerűbb volt összetartani azokkal szemben, akik kiléptek az általánosan elfogadott rendszerből, tehát loptak, gyilkoltak és más, nem elfogadható dolgokat követtek el. Kezdetben a törzsfőnök szava és bölcsessége, esetleg az ősök szellemének közbenjárása elég volt a rend fenntartásához. Később azonban a törzsek igyekeztek együtt élni, nagyobb biztonságot teremtve. Kialakultak a városok. Ezeken a helyeken több törzsfőnök több szelleme volt hivatott a nép között rendet teremteni és azt fenntartani, ami természetesen nem volt működőképes. Ezért egy általános rendszer bevezetésére került sor, törvényeket fektettek le, hogy ki-ki biztonságban tudja a maga kincsét, mások szellemeitől és varázslataitól függetlenül, valamilyen szintű egyenlőségben (további részleteket lásd: Hammurapi törvényoszlopa), aztán pedig egyet lehet érteni, meg nem érteni lehet (Esterházy Péter), fusson, ki merre lát.

Mi volt az, amit ekkor az emberek biztonságban akartak tudni? Állataik, földjük, asszonyuk, gyermekük. Kezdetben ez jelentett mindent, ami egy ember számára elérhető, megteremthető. Cserekereskedelem működött, tizenöt csirkéért kapsz egy tehenet. Ezt a rendszert váltotta fel a pénz bevezetése. Itt beszélhetünk kagylókról, fémpénzről, később nyomtatott papírpénzről.

Érdekes történet az is, hogy miért csíkozzák a fémpénzek oldalát. Rájöttek még a Római Birodalom korában, hogy az aranypénz aranypénz marad, ha a császár képe van rajta, kerek, és tényleg aranyból van. Így aztán az okosabb kereskedők, kiknek kezében sok aranypénz fordult meg az idők során, le-lekapargattak a széléből, amivel tiszta haszonra tettek szert. Bizonyos arányban megnövelték aranyuk mennyiségét. Ki tudja, talán minden századik, százötvenedik tallér után már futotta aranyporukból egy újabbra. Elenyészőnek tűnik a mennyiség, ám ez hosszú távon a valuta értékének gyengüléséhez vezet, hiszen több van az emberek zsebében, mint amennyivel a rendszer elméletileg rendelkezik. Ezért vezették be, hogy az lehet csak érvényes aranypénz, amelyiknek szélén ott van a ma is ismert csíkozás. Ez már megnehezítette a farigcsálók dolgát, nehéz volt otthon megtartani a hivatalos formát úgy, hogy azért jusson is, maradjon is.

A pénz értéke a következő korokban is változatlan maradt, azonban a bankok megjelenésével és elterjedésével kicsit átalakult a helyzet. Nem kellett párnánk alatt dugdosni megtakarításainkat, bevihettük a bankba, ők pedig vigyáztak rá. Kaptunk egy kis papírt, amire ráírták, hogy a pénzünkről ők gondot viselnek, bizonyos részéért cserébe, s ha felmutatjuk papírunkat, visszakaphatjuk. Ettől kezdve pénzünk már nemcsak az állam által kibocsátott érme vagy papírdarab volt, hanem közönséges papír, amire valaki ráírt valamit, és az egyezség csak kettejük között állt fenn. Ezekkel a papírokkal szintén fizethettünk, nevezték váltónak, csekknek, hitelérmének. A XX. század technikai előrelépéseinek köszönhetően pedig ma már fizethetünk anélkül, hogy bármilyen papírdarabbal érintkeznünk kellene. Vannak bankkártyáink, hitelkártyáink, melyeket digitálisan hitelesítünk, amikor használjuk őket. Csalafinta dolog ám ez, gyerekek. Ameddig az embernek ott van a kis píze a zsebében, nem ereszti ám. De ha csak számokat lát terminálokon, hát üsse kő, mintha nem is a miénk, hanem a banké fogyna. Így könnyebben fizetünk ki nagyobb összegeket. Ez pedig az internetes fizetési eljárásokkal még inkább felgyorsult, utalhatunk ide, oda, kifizetjük, megvesszük, ami kell, és még csak fel sem kell állnunk, ugyanott ülünk, ahol különben is.

Megbeszéltük hát, hogyan rabolhattuk ki egymást legálisan az évszázadok során.

Mik azok a dolgok, amikért pénzt adunk? Van, aminek az értéke változik, és van, aminek az értéke maradandó – legalábbis az arányok kisebb mértékben változnak. Van, amire az embernek mindig szüksége van, alapvető anyagcsere-folyamatainak fenntartásához, energiaigényének fedezéséhez. Bámulatos, hogy néha mennyire ismétlődnek a dolgok. (Jiří Menzel) Élelmiszerre tehát mindig szükségünk volt, így arról kár is beszélnünk. Testi épségünk megvédése a hideggel, a meleggel vagy az ellenséggel szemben szintén mindenkor ismert szükségletünk volt, ruháink és fegyvereink értéke, árai közötti különbségek a minőségükből és a gyártási eljárás eltéréséből adódtak (egy mester két kezével, manufaktúra, Ford T-modell óta gépi sorozatgyártás). Az igazán nagy csoda a gazdaságban az, ha az embernek azt adod el, amire, azt hiszi, nincs is szüksége, vagy megadod neki azt, amire igazán szüksége volt. Ma rendkívül értékes, mégis alig megbecsült érték az információ.

Cro-magnoni ősünk barlangrajzokat készített. A sumerok kőtáblákra, az egyiptomiak pergamenekre írtak. A görögök használtak először ábécét. A kódexmásoló barátok munkáinak értéke megfizethetetlen volt az egyszerű nép számára. Ezen Gutenberg változtatott, az ő nyomdagépe ugyanis elmozdítható „betűpecsétekkel” működött, így rövid idő alatt több példányban is elkészülhetett egy könyv. A következő jelentős változás a számítógépek elterjedésével következett be. Szövegeink digitálisan, otthon vagy bárhol elkészülhetnek, egymás között kicserélhetjük őket és megoszthatjuk bárkivel, anélkül hogy egyetlen fát is kivágnánk. Az információ tehát, ami egykor a kódexekben volt, átkerült a nyomtatott könyvekbe, amiket már elérhetett minden ember. Ma pedig bármely információ elérhető számunkra, rendkívül gyorsan. Innen ered a következő elmélet: egyre kevesebbet ér tudni valamit. Sok helyen emlegetik, hogy a hasznos információ kinyerése egy szinte értelmetlen adathalmazból jelentős készséggé lett mára. A szövegeink felhasználásának és működésének változását leíró folyamat pedig ráilleszthető a kultúra szinte bármely szegmensére, hiszen fejlődésük ugyanolyan jól átlátható a technika előrelépéseinek végigkövetésével: zenét hallgathatunk bárhol, nem kell zenésznek lenni, vagy zenészeket keresni. Drámai műveket otthon tekintünk meg, nem a színházban, mozikban. Sokáig folytathatjuk a sort, hasonló útvonal jellemez talán mindent, ami eljárásaink fejlődésével csak kényelmet biztosított nekünk – lovak helyett autó, gyertya helyett neoncső.

Minden, amit eddig felsoroltunk, természetesen a teljesség igénye nélkül, egyszerű tárgyak. Nincs mögöttük szinte semmi egyéb, csak néhány szerződés, ami nem minden esetben jelentős. Alig kötnek tehát minket más emberekhez, és alig árulnak el rólunk valamit ízlésünkön és anyagi helyzetünkön túl. Történt azonban egy változás. Az internet eljövetelével tárgyaink nem csak hozzánk kötődnek. Digitális lábnyomokat hagyunk magunk után attól a pillanattól kezdve, hogy először végighallgattuk a dial-up modem kedves kraccogását számítógépünk hangszóróin. Ezek a lábnyomok pedig, autónk kipufogógázával szemben, valódi értékkel bírhatnak. Felhalmozásuk és módszeres kielemzésük az igazi gazdagságot jelentő, száz százalék feletti profitot eredményező vállalkozás.

Kényelmünk jellege és működése mára megváltozott. Nem elég, hogy rendkívül gyorsan juthatunk el valahova, szinte a legapróbb erőfeszítés nélkül. Már szívesebben intézzük ügyeinket onnan, ahonnan kényelmes, ami pedig, valljuk be, gyakran esik egybe azzal a hellyel, ahol éppen tartózkodunk. Ennek a kényelemnek a megteremtője pedig nem más, mint az internet, az egész világot összekötő, adatokat mozgató és tároló rendszer, ahol kódolva is és szabadon is keringenek információk, épp csak ki kell nyújtanunk értük a kezünket. Eszközeink pedig ehhez a magatartásformához idomulnak. Alexander Graham Bell 1876-ban feltalálta a telefont. Találmánya pedig idővel beköltözött a lakásokba, természetessé vált, a kényelmet könnyű megszoknunk. Az 1970-es évek végén az IBM-nél megjelent a PC, a személyi számítógép, ami lassan beköltözött otthonunkba a telefon mellé. Újabb változást a hordozható telefon és a hordozható számítógép eredményezett, és az ezek mögött rejlő lehetőségek. Ma már közel ugyanazt a funkciót láthatja el a mobiltelefonunk és a laptopunk is, egyedül a nagyobb mennyiségű adatbevitelhez szükséges a számítógépünk használata. A kettő közé ékelődtek be nem is olyan régen a táblagépek, melyek már a telefon és a laptop hibridjeiként is értelmezhetők. A lényeg azonban nem az eszközök kialakításában vagy kezelhetőségében van. Ami valóban közös bennük, az az internetes lehetőségek használata.

1995-ben a Stanford Egyetem két végzőse a hasznos információk egy diffúz adathalmazból való kiszűrésén dolgozott, ebből az ötletből és munkából lett a Google. Szolgáltatásuk az internet teljes átlátásának lehetőségét adja az ember kezébe. Felvetődik azonban a kérdés: hogyan lett ettől egy garázscég két-három szerverrel a fejlett világunk legsikeresebb vállalkozásainak egyike?

Ezen a ponton lép be történetünkbe az információ és az értékek összefüggése. A XXI. században a legértékesebb információ az, ami az emberekről szól. Nem csak általános, statisztikai adatokról van itt szó, gyere, kérdezzük meg, jobb-e Sanders ezredes, mint a McDonald’s, ugye, nem? Itt sokkal személyesebb adataink forognak már a kockán. Az imént szóltunk digitális lábnyomainkról. Ezek azok az adatok, amelyek ma aranyat érnek.

Kik a Google valódi ügyfelei? Azok a multicégek, amelyeknek igazán sokat ér a reklám. Az online reklám hatásossága pedig egyszerűbben mérhető a tévés reklámokénál, hiszen ha rákattintunk, az az oldal találatainak számát növeli eggyel. Hogyan biztosíthatjuk azt, hogy valaki rá fog kattintani egy reklámfelületre? Úgy, hogy olyan reklámfelületet állítunk elé, amely valóban érdekli. Adataink, digitális lábnyomunk, vagy nevezzük, ahogy szeretnénk, ezt a célt szolgálják tehát. Ezeken keresztül kiismerhetővé válnak szokásaink, internetes viselkedésmódunk, ezekhez társítják az elénk pakolt reklámanyagokat. De nem csak egy index leszünk. Nem a 12aa3bf2c felhasználó. Nevünk, a hálózati azonosításunkra alkalmas IP-címünk és minden egyes kattintásunk eltárolódik, fél évre legalább, a Google szerverein.

A márciusban hatályba lépett felhasználási feltételek pedig minden egyes szolgáltatást összekötnek, személyünk így nem csak saját tulajdonunk lesz az internet területén és így – mivel közeledünk ahhoz, hogy a kettő összeérjen – a fizikailag körülöttünk levő világban sem. Ez az a kettősség, ami az egyén mindennapi biztonságát veszélyezteti a XXI. században. Az áru már nem az, amit megveszünk a boltban.

Az áru mi lettünk, szokásaink, érdeklődésünk, félelmeink, izgalmunk. Nyitott könyv vagyunk azok előtt, akik a kódot olvassák, mi pedig csak csodálkozunk.

Ez lennék én?

Istenemre mondom

ez vagyok.

/Kassák Lajos: Egy fényképem alá/