Az élet szép?!

Mint azt az alcím is sejteti, két széleskörűen elterjedt világnézetet fogok ma itt szembeállítani, ugyanis elenyésző azon emberek száma, akik nem tartoznak egyik fent említett csoportba se, azok, akik úgymond meglelték az „arany középutat”. Jogos a kérdés, hogy hol marad a pesszimizmus? Őkelme nem vesz részt a gigászi harcban? Véleményem szerint sok-sok szerencsétlen (és talán sok esetben szándékos, de ezt a kedves olvasó véleményére bízom) tényező közrejátszott abban, hogy ma még lényegében ekvivalenciajelet tehetünk a realizmus és a pesszimizmus közé. Elég csak körbenéznünk, rögtön szembe fog tűnni az elképesztő kilátástalanság, távlattalanság, amellyel a mai átlag kisember, az ún. „nyárspolgár” szembe kénytelen nézni, nemcsak szociális, illetve anyagi, hanem pszichikai téren is.

Gondoljunk csak bele: végzős, munkát kereső egyetemista sok ezer eurós diplomával a kezében, aki azt sem tudja, mihez kezdjen – ha jobb esetben kap is állást, a bérből saját magát is alig tartja el. Így a szüleinél kénytelen maradni, ami még tovább csökkenti az így is enyhén szólva csekély esélyeket a családalapításra. Örülhet, ha nem a tanulmányaira felvett kölcsönöket fizeti vissza. És még, ha ez nem lenne elég, megjelenik napról napra egy-egy öltönybe bújtatott, kivagyi okostojás, olyan „majd-én-megmondom-neked-a-tutit”-szerű alak azzal, hogy a százötven eurós fizetésből kényelmesen meg lehet élni. Teszi ezt a kisebb vagyont érő telefonján keresztül, miközben beül a vadiúj Mercedesébe, amit – természetesen – hivatásos sofőr vezet jó órabérért. Ja, hogy őrá ez napi, nem pedig havi szinten vonatkozik? Az már más tészta.

Ilyen körülmények között aztán nem csoda, hogy az emberek nagy része nem túl bizakodó, sőt mondhatnánk, egyenesen borúlátó nemcsak a saját, hanem a társadalom sorsát illetőleg is. Van azonban egy másik csoport is, akik másképpen állnak a dolgokhoz. Szerintük nem kellene, hogy foglalkoztassanak bennünket az ilyen és ehhez hasonló dolgok, lépjünk túl rajtuk, és éljük az életet, hiszen úgyis csak egy van belőle (kivéve, ha buddhista vagy és több fordulóra tervezel – abban az esetben indokolt a megfontoltság). És ők valóban így tesznek: élvezeteket élvezetekre halmoznak, valósággal tobzódnak bennük, nem törődvén a holnappal, csak a mának élnek. A hedonizmus egyfajta sajátos reneszánszát éli manapság – habár kérdéses, hogy lehet-e egy olyan jelenség esetében újjászületésről beszélni, amely, még, ha csekélyebb mértékben is, de mindig jelen volt társadalmunkban. Na de miféle hedomicsodákról beszélsz, haver? Gyere „partizni”. Ez az új trend: „Party all night, sleep all day” – hirdeti a jól ismert sláger, vagyis, hogy bulizz egész este, aludj egész nap. A bioritmus meg menjen a fenébe. Kell is az nekem, ha egyszer ilyen fantasztikus buli van készülőben az úgynevezett haverokkal, akikkel aztán másnap majd a hasunkat fogjuk a röhögéstől az előző esti partiképeket nézegetve, jókat derülvén mindazokon az „állatságokon” (itt elnézést kérnék az igazi állatoktól, ha netán megbántottam volna őket), amiket akkor csináltunk. Persze csak akkor, ha nem épp a vécé szélét markolászva vizsgálgatjuk a tegnapi itallapot. De ne ess kétségbe, ha nem emlékszel, milyen őrültségeket követtél el előző este, a meglepetés ereje majd kárpótol minden kellemetlenségért. Úgy az igazi a buli, minél több váratlan, szokatlan dolog történik. Hiszen erről szól minden: a spontaneitásról, a kiszámíthatatlanságról.

Javukra legyen írva, tudnak élni, és, ami még fontosabb, élvezni az életet. Halmozzák az élvezeteket, míg a többiek csak élvezik a halmazokat, vagy azt sem (nem lehet mindenkinek szíve csücske a matematika, ugyebár). De igazuk is van: mit ér az élet, ha nem leljük örömünket benne, ha nem ismerjük meg annak a szépségeit? És itt jön az a – személyem szerint – irigylésre méltó képesség, hogy meg tudják lelni a rosszban a jót, a csúfban a szépet, a kilátástalanságban a reményt. Valamint a magabiztosság. Figyeljük csak meg: azok az emberek, akik úgymond pozitívan élik meg a dolgokat, sokkal határozottabbak, mint borúlátó társaik, nem haboznak megragadni a lehetőséget, és – véleményem szerint – így válnak saját szerencséjük és sikerük kovácsává. Sőt megkockáztatnám azt a megállapítást, miszerint, akik könnyebben veszik az életet, és vele együtt annak minden nehézségét, azoknak paradox módon könnyebb is lesz az életük.

A baj csupán ott kezdődik, amikor, előbb vagy utóbb a saját lábukra kell állniuk, és egyedül kell boldogulniuk a nagybetűs életben, akinek, valamiféle csoda folytán, sehogyan sem fűlik a foga az ő igencsak sokrétű érdekeikhez, igényeikhez igazodni, hanem konokul a saját feje után megy. Ha eddig csupán pofonokat kaptak tőle, jobb, ha most felkészülnek egy kiadós verésre. Mert bizony sokszor a szülők azok, akik megoldják gyermekeik problémáját, de hát előbb-utóbb muszáj elszakadni tőlük, és akkor jaj lesz mindazoknak, akiket eddig tejben-vajban fürösztöttek és a széltől is óvtak. Partyállataink csakhamar fel fognak eszmélni, hogy ez már nem a szülői ház, a jó meleg családi fészek, ahova a bulik közti szünetek idején haza lehetett ugorni, hogy pénzt kérjenek a fatertól, vagy hogy egy kiadós szundítás után újult erővel vessék magukat a gyönyör Kánaánjába. Ezért is van az, hogy a rózsaszín társadalmi szemüveg elsősorban a fiatalok kelléktárában található meg.

Nem, nem az a célom, hogy elvegyem az ember életkedvét, még ha meg is lenne rá minden okom, csupán rá szeretnék mutatni a „minden-nap-egy-új-kaland”-féle életmód hátulütőire, még mielőtt saját maguknak kellene szembesülniük velük. Mert az bizony nem lesz kellemes. Ahogy az ember felnő, egyre inkább tudatára ébred annak, hogy valójában egy hamis képet tártak elébe, főleg akkor, amikor a saját fizetéséből kell majd megélnie (nem is beszélve a bulizáshoz szükséges pluszjuttatásokról). És itt nem arra a – manapság – igen gyakran előforduló helyzetre gondolok, amikor anyuci pici fia (aki mellesleg jócskán a húszas-harmincas éveiben jár immár), a szülői házban tengődve, az anyai koszton hizlalva, egész nap videojátékokat játszva, nem gondolva az élet nehézségeivel éli az agglegények könnyed, lezser életét. Ez az életvitel ugyanis szintén hamis: nem más, mint a kényelmes, gondtalan gyermekkortól való elszakadásra való képtelenség. Kapaszkodnak egy régmúlt, letűnt kor halvány emlékfoszlányaiba, nem véve, vagy inkább nem akarván tudomást venni a tényről, hogy bizony az idő már felettük is eljárt, megöregedtek – persze csupán képletesen szólva. Többé már nem kisgyermekek, többé nem dughatják homokba a fejüket arra várva, hogy majd valaki megoldja a problémákat helyettük. Maholnap meghalnak a most még az életben biztos támpontot jelentő szülők, és bármily hihetetlenül is hangzik ez így most az anyai szoknyák biztató közelsége mellől, magukra maradnak a nagyvilágban: egyedül, felkészületlenül, mindenféle tapasztalat nélkül, egy hasznavehetetlen parsifali örökséggel a kezükben.

Most biztos sokan csóválják a fejüket, mondván, nem, az ő gyermekük nem ilyen, ő más, mint a többiek, ő ügyes, találékony, őt nem kell félteni. És különben is, most éljen az ember fia, lánya, amíg bír, mert azután már késő lesz, a mindennapi élet temérdek gondja, baja alatt roskadozva már hiába akar az ember élni. Tökéletes példája a szülői törődés, gondviselés, aggódás túltengésének, amikor a kedves szülő akaratlanul is kárt okoz azzal, hogy mindenáron meg akarja egyetlen, icipici szemefényét védeni a legapróbb problémától is. Félreértés ne essék, én ugyanúgy bízok az ember találékonyságában, és szintén úgy vélem, hogy önállóságra kell nevelni a fiatalságot, a hangsúly azonban a „nevelni”-n kell vagy inkább kellene hogy legyen. Ugyanis ideje különbséget tenni az önállóságra való jótékony nevelés és a felelőtlen „hagyjuk-hadd-szórakozza-ki-magát”- vagy „ne-avatkozzunk-a-gyerek-dolgába”-féle, igencsak káros filozófia között. Hogy miért is káros? Gondolkodjunk csak el rajta: vajon hányan tanultak meg első próbálkozásból kerékpározni? Nagyon kevesen, ebben biztos vagyok. A legtöbbünknek sok-sok gyakorlásra volt szüksége, hogy úgy-ahogy „bicajképessé” váljon, és még jó időre, mire az egész művelet automatizálódott annyira, hogy gond nélkül kerekezhessen az utcákon. Nincs ez másként az élettel sem, végső soron ugyanaz, mint a biciklizés: az embernek tanulni kell, hogyan birkózzon meg a hétköznapi – és kevésbé hétköznapi – teendők sokaságával, hogyan találja fel magát, hogyan alkalmazkodjon a legkülönfélébb szituációkhoz. Addig kell megtanulni, amíg van rá idő, máskülönben, mondhatnánk metaforikusan, csúnyán pofára eshetünk.

Bánat, keserűség, düh… de legfőképpen csalódottság. Leginkább ez jellemzi azokat a szerencsétleneket, akik kellő felkészültség és tapasztalat hiányában nem tudtak helytállni az élet viharában. Sokan közülük megtörtek, összeroppantak az óriási teher alatt, ami hirtelen rájuk szakadt. Vagy inkább, amit az élet a vállukra rakott. Mert ő bizony nem ismer tréfát, nála nincs pardon. Az egyetlen esélyünk, ha nem tétlenkedünk, hanem tisztánlátással, racionalitással és – ami a legfontosabb – a ma oly égetően hiányolt kitartással vállvetve vesszük fel a küzdelmet a ránk leselkedő veszélyekkel és nehézségekkel. Bízom benne, hogy így felülkerekedhetünk rajtuk, legyűrhetjük az előttünk sötét, morbid, áthatolhatatlan oszlopként tornyosuló problémákat, s a végén győztesként kerülünk ki ebből a gigászi harcból, amely elől még senkinek sem sikerült elmenekülnie. Van, volt, és mindig is lesz. Őrt áll felettünk az emberiség sötét nemezise. Bármily csábító is a választás illúziója, nem futhatsz el, nem bújhatsz el előle. Legyél bárhol is, ő megtalál. Előbb-utóbb minden ember megmérettetik az élet mérlegén. És jaj annak, ki könnyűnek találtatik.