Vakító fehérség

Ez a szigorú rendezettség, ami az egész házba befészkelte magát, azt a látszatot adta, hogy itt bizony senki nem lakik.

De ez nem így volt, ugyanis a gazdasszony épp most lépett be a szobába, kezében a reggeli újsággal. Mindennapi barna ruháját viselte, amiből legalább tíz ugyanolyan sorakozott a szekrényben, makulátlanul, messziről elkerülve a fakulást, katonás sorba rendezve.

Határozott léptekkel az ablakhoz ment, mint aki egy lépést sem tesz megfontolás nélkül, és félrehúzta a függönyt, éppen csak annyira, hogy a fény a sarokban álló szürke fotelre vetüljön.

Orrára biggyesztette olvasószemüvegét, és a fotelban ülve, egyenes háttal, szigorú szemmel átlapozta az újságot.

Csak a főbb címeket olvasta. Ezek alapján szelektálta, melyik cikket érdemes elolvasni. „Vihar okozta baleset a város szélén… 2011. augusztus 9. … szerencsétlenség… földrengés… halál…” Becsukta az újságot, lerakta az asztalra, és a függöny résén kilesett az utcára.

Barátnőit várta, a már menetrendszerű vasárnapi háromórai teadélutánra.

Négyen jöttek össze a faluból, mindig másikuknál, már évek óta. Hárman közülük osztálytársak voltak még réges-régen, negyedik társuk időközben szegődött hozzájuk.

Már jó pár éve összeültek vasárnaponként. Pontosabban nyugdíjba menetelük óta.

Ezek a délutánok főleg a heti történések, pletykák kivesézésére szolgáltak, de emellett az újság főbb cikkeit is átforgatták.

Lassan meg kellett érkezniük. Még egyszer körbenézett, majd miután megállapította, hogy itt még a porszemek is tudják, hol a helyük, félrehúzta a függönyt, ami eddig csak azért volt behúzva, hogy a nyári napfény ne melegítse föl túlontúl a szobát. Meg is látta barátnőit, akik mindig pontosan érkeztek, amikor a harang elütötte a három órát. Hármuk öregesen döcögő, méltóságteljes alakja a túloldalról közeledett, süteménnyel fölszerelkezve, hogy annyi édességet egy hét alatt lehetetlenség lett volna megenni.

Csöngettek. Kiment ajtót nyitni, habár erre semmi szükség nem volt. Már otthon érezték magukat egymás otthonában, a csöngetés is fölösleges volt, valószínűleg csak megszokásból nyomták meg az ajtó melletti gombot, mielőtt beléptek.

A ház egyszerre mintha piactérré változott volna. A zsibongást nem tudta elnyomni a ház kongó üressége sem. Sürögni-forogni kezdtek rögtön, meghazudtolva korukat.

A süteményeket a konyhába vitték, majd letelepedtek a szobában, mindenki a megszokott helyére.

A háziasszony a konyhába ment, megfőzni a négy kávét, kettőt cukor nélkül és kettőt édesen. Tálcán vitte be a szobába, ahol már javában folyt a társalgás.

Az összes szomszédot kibeszélték, a délelőtti misén történteket, a heti eseményeket, kit, kivel, mikor láttak, és hol, milyen beszédfoszlányt csíptek el egy kapu előtt elhaladva, kinél lopták el a tyúkokat vagy éppen a diót az éjjel, hogy történt az a veszekedés a piactér kellős közepén, mennyiért árulják a meggyet, hogy fölment a tojás ára, és hogy a férjeik (már akinek volt) milyen nehézkesen mozognak újabban, mintha hirtelen megöregedtek volna, hogy még a beszédben is kifáradnak, nemhogy a zsörtölődésben; és egyéb lényeges és még lényegesebb dolgokat is megbeszéltek, mint például, hogy aznap négy perccel később kukorékolt a kakas…

Ezután, menetrend szerint, jöhetett a napilap. Minden írást, hírt alaposan átnéztek. Minden úgy történt-e, ahogyan azt eltervezték, ahogyan megírták múlt vasárnap. A szomszéd utcában leszakadt a tető, a központban a szerencsétlenség…

Csak ezután kezdtek neki a jövő heti hírek megszerkesztésének, alaposan átgondolva a dolgot, különös figyelmet szentelve a halottas rovatnak. Mozdulataikból, az arcukra kiülő érdeklődő tekintetekről senki nem mondta volna meg, hogy ők most valami természetelleneset csinálnak.

Csak miután befejezték a munkát, ültek le megint nyugodtan beszélgetni, kezükben az újonnan megszerkesztett hetilappal. Jól átböngészték, nem hagytak-e ki valami fontosat vagy éppen egészen apró közölnivalót, ami lényegtelennek tűnt, azonban mégsem volt az.

Már órák óta kortyolgatták azt a három korty kávét – merthogy a csésze méretéből adódóan több nem fért volna bele. Az újság kézről kézre járt.

És egyszer csak észrevették… Az, ami eddig mindegyikük figyelmét elkerülte, most ott állt fehéren-feketén, a hetedik oldal szélén.

A saját gyászjelentésüket olvasták.

„…január hatodikán ismeretlen módon mind a négyen életüket vesztették. Mindeddig nem sikerült kideríteni, senki sem érti, hogyan…”

Négy szempár nyílt még kerekebbre, amint az oldal tetején olvasható dátum szerint péntek volt, 2013. január 12.

Egy szót sem szóltak ezután.

A ház asszonya – aki immáron 34 éve volt özvegy, és egyedül élt ebben a házban, ahol a magány szürke íze érezhető volt még ilyenkor is – az ablakhoz lépett. Nem értette…

Szemébe belefúródott a vakító fehérség. A fák ágai roskadoztak a hó alatt, ami az utakat is belepte, s még érintetlenül feküdt mindenütt, betakarva a világot.

Valahol messze, az utca vége felé a postás alakja távolodott. Aznap nem adta be a leveleket, mintha a házat a nyolcas szám alatt elnyelte volna a föld. Megfeledkezett róla, vagy éppen szántszándékkal kikerülte. A hó miatt gyalog kellett megtennie a megszokott utat, s lépte nyomát rögtön belepte a záporozó fehér, mintha ott se járt volna.

Valahonnan kutyaugatást fútt arra a szél, a hó pedig szakadatlanul esett, befödve a postás lábnyomait, az ugatás hangját és a négy barátnő emlékét.