Lámpafényes dorombolás

A Dombos Fest varázsáról, azt hiszem, nem kell beszélni azoknak, akik már jártak ott. Meseerdő fala magaslik előtted, a sínpár talán az égbe fut, futok én is, mezítláb a fűben, mert ez egy olyan hely, ahol lehet. Ahol ajzószerek nélkül tűnnek el a saját gátjaid, oldva ezáltal a többiekét is. Ahol az utca mezítlábas-poros gyermeke megölel, mert ismeretlenül is szeret, és te visszaöleled, mert a virágillattal együtt beléd fújta a szél az érzést.

Indulás a tűforró délutánban, motor-fóbia leküzdése, száguldás a napraforgómezők tövében, bobo-barátság, hangszer nélkül is szárnyaló dallamok, az idő megállítására tett hiábavaló kísérlet, s ha már az nem megy, a rohanásának figyelmen kívül hagyása. Hegyalja. Kaláka. Bőrönd Ödön a köröndön. Ismerősök ismeretlenül lazán. A hely szelleme megcsiklandozta a talpukat. Mindenki mosolyog, vagy csak az én napszemüvegem lett ismét rózsaszín?

És kezdődik. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes vagyok Veronikába. Meg a dobosba, meg a gitárosba, meg a basszusgitárosba, meg a billentyűsbe. Ez van. Fűben fekve, szájtátva figyelem, hogy szórja ránk a varázsport. Szemlehunyva repülök a zene habkönnyű pillangószárnyain. Nevetek, ujjongok, önfeledt tánc. Boldogság. Köszönöm.

Már nagyon rég szerettem volna beszélni vele. Mert, mondom, én a barátnőmnek érzem. Le is csapok rá gyorsan. Kis pihegés után már mesél is:

-Sokszor jártunk már erre: Topolyán, Újvidéken, Szabadkán, Zentán… Ha jól számolom, hatodik alkalommal vagyunk Vajdaságban.

-Nagyon sok helyen megfordultál már. Melyik volt életed legemlékezetesebb, legkedvesebb koncertje?

-Nehéz lenne egyet kiemelni… Valami miatt mind emlékezetes és kedves. Szerencsés foglalkozásom van, nagyon sok olyan koncertre tudok visszaemlékezni, ami valami miatt még kedvesebb volt, mint a többi. Mondhatnám rögtön ezt a mai estét is, mert nem sok ilyen helyszín van. Nagyon izgalmas, vadregényes ez a löszfal, gyönyörűen be volt világítva. Éjfélkor, pont a ráadásszámunk előtt meggyújtották a tíz-tizenöt méter magas tüzet, közben kelt fel a hold… Nagyon szívesen fogok emlékezni rá.

-A kis klubbulik vagy a nagy koncertek állnak hozzád közelebb?

-A pici koncertekből több van, ami emlékezetes. Paradox módon, mert nyilván a nagy koncertek között vannak a legfontosabbak. Vannak olyanok, amiket nem lehet túllicitálni. Például a Lámpafény című lemezünk bemutató koncertje a Művészetek Palotája nagytermében volt, ezerötszáz ember előtt. Azt hiszem, a karrieremben eddig a pontig a legfontosabb koncert az volt. Ugyanakkor nagyon sokszor ért már pozitív meglepetés pici helyekkel kapcsolatban. Elmentünk valamelyik határ menti kis faluba, azt sem tudtuk, mire számítsunk, lesz-e legalább egy ember, aki ismer bennünket… Az lehet, hogy nem volt, de olyan szeretettel tudtak minket fogadni emberek ezeken a pici helyeken! Különleges, családi, bensőséges hangulata tud lenni mondjuk, egy pici templomnak, pici udvarnak…

-A Lámpafény is igazán különleges hangulatú lemez. Mi alapján választottad ki a megzenésítésre szánt verseket?

-Ez egy nagyon személyes válogatás. Sok-sok időt töltöttem vele, aztán a megzenésítésével is. Először egy hosszú listát írtam azokból a versekből, amikre rögtön azt mondtam, hogy teljes lélekkel, teljes odaadással, őszintén el tudnám énekelni. Aztán több szempont alapján válogattam tovább, a lelki-érzelmi aspektus után felmerültek taktikus dolgok is, melyik az, ami könnyen megzenésíthető, melyik az, ami nehezebben adja magát…

-Több olyan vers hangzik fel a Lámpafényen, amit már mások is megzenésítettek. Az Ülni, állni, ölni, halni-feldolgozásod a nagy kedvencem. De biztosan hallottad, mondjuk, a Hobo-verziót. El tudtál vonatkoztatni tőle?

-Tudtam róla, hogy más is megzenésítette már, de szándékosan nem hallgattam meg, amíg kész nem volt a dal, mert biztosan hatott volna rám. A lámpagyújtó énekel-ből a Kaláka készített egy feldolgozást, amit viszont nagyon szerettem volna meghallgatni, és égre-földre kerestem, de nem találtam sehol… Úgyhogy végül is úgy alakult, hogy nem hallottam egyet sem a mi megzenésítésünk előtt.

-Lehet, hogy ez volt a szerencsésebb variáció… Gyakran írsz angol szövegeket, mert azt tartod a jazz nyelvének. De a Too early-nek elkészült a magyar változata is…

-Tudtam, hogy mi az az élmény, amiből a dal született, úgyhogy nem volt nagyon nehéz megírni a magyar szöveget. Ugyanazt az élményt egy kicsit máshogy fogalmaztam meg magyarul. Tehát nem szó szerinti fordításról volt szó.

-A koncert után vagyunk, de nem tűnsz fáradtnak. Feltöltődsz a színpadon?

-Abszolút. Nyilvánvalóan van bennem egy fizikai fáradtság, de a közönség, pláne az ilyen lelkes, mint amilyen a mai volt, maximálisan feltölt. Nagyon sok energiát ad, már eleve a figyelem, de a visszajelzések is.

- És a hétköznapokban miből nyersz energiát?

-Az énekléssel meg a zenével kapcsolatos dolgokon kívül meglehetősen hétköznapi dolgok izgatnak. Nagyon szeretek a barátaimmal találkozni, együtt főzni a kedvesemmel, kimenni futni az erdőbe… Igen, ha három dolgot kellene mondani, akkor a barátok, a természet és a sport. Meg nyilvánvalóan az olvasás és a filmnézés. Szóval, teljesen olyan dolgok, amik másokra is feltöltőleg hatnak.

-Van egy megrajzolt jövőképed? Hol látod magad tíz év múlva?

-Most borzasztóan élvezem a pályám sokszínűségét, hogy nagyon sok mindenbe belekóstolhatok, hogy jó emberek vannak mellettem. Számíthatok rájuk, partnerek a zenei elképzeléseim megvalósításában. Ha vágyat kellene megfogalmazni, akkor azt szeretném, hogy ugyanezt el tudjam mondani tíz év múlva is. Egyébként most pont nagy változás előtt áll az életem, így nagyon nehéz megtippelni, hogy akár két év múlva hol leszek… Felvettek a brüsszeli konzervatórium jazz tanszakára, és ott fogok egy kétéves master képzést elkezdeni ősztől.

-Ez nagyon izgalmasan hangzik. Világhírű, sikeres énekesnő vagy, mégis tanulni akarsz…

-Szerintem a továbbképzésnek nincs vége. Én ráadásul olyan alkat vagyok, aki nagyon szeret tanulni, szereti másoknak az instrukcióit meghallgatni. Szeretek iskolába járni. Az énekhang pedig amúgy is egy olyan hangszer, ami már csak biológiailag is változik az évekkel, tehát nem állandó. Az évek, a hatások, akár a hormonok, mind-mind befolyásolják azt, hogy milyen állapotban vannak a hangszalagok meg a hangképző szervek. Technikailag reagálni kell arra a változásra, ami a szervezetben történik. Egyébként nem csak a konkrét technikai tanulás miatt megyek ebbe az iskolába, hanem azért is, hogy egy kicsit új környezetbe kerüljek. És szerintem az mindig inspirálóan hat az emberre. Nagyon szeretném jobban, mélyebben, ott, a helyszínen megismerni a nyugat-európai jazzt.

-Tehát nem félsz a változásoktól…

-Nem. Azt nem mondom, hogy nem izgulok, mert nagyon izgulok. De nem félek. De a legrosszabb dolog, ami történhet, az, hogy hazajövök…

-Több zenekarod van és volt eddig is. A különböző műfajokban való kísérletezés is inspirálóan hat rád, gondolom.

-Hogyne. A Quartet a fő zenekarom, ami 2005 óta létezik. De tagja vagyok a Bin-Jip nevű triónak, ami egy kísérleti elektronikus zenekar, 2010-ben jelent meg a bemutatkozó albumunk, most dolgozunk a második lemezen. Illetve, Gyémánt Bálint gitárossal - aki ma este is vendégünk volt, és aki a Bin-Jipben is tag, tehát mondhatom, hogy a legközvetlenebb kollégám - november óta dolgozunk egy duó albumon, amihez már egészen sok dalt megírtunk és fel is énekeltünk. Jelenleg ez a három projektem van.

-Ha már kísérletezés és inspiráció, komolyzenei vizekre nem vágysz?

-Nagyon szeretem a klasszikus zenét. 14 éves korom körül volt egy olyan álmom, hogy szerettem volna klasszikus énekes lenni. Ahhoz nem bizonyult alkalmasnak a hangom, sajnos. De a mai napig szoktam venni klasszikus énekórákat, mert a hangképzésben nagyon sokat segít, és nagyon szeretem, tanulok áriákat is, amiket más nem hall, csak az énektanárom… Nincs olyan szinten, sajnos, hogy azt kitárjam a nagyközönség elé.

-Több helyütt azt olvastam, hogy annak idején eltanácsoltak az énekléstől. Hogy léptél túl ezen?

-Egyáltalán nem készültem zenésznek, és nagyon későn hoztam meg a döntést, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A zeneiskolában, azt gondolták a tanáraim, hogy nem vagyok totális analfabéta, de mondjuk, nem voltam kiugró tehetség. Egy voltam a jó diákok közül. Az biztos, hogy nagyon sok kitartás kellett ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Meg kellett találnom a saját műfajomat, a saját hangszeremet. Zongoráztam, szaxofont tanultam, és utána kezdtem csak el énekelni. Az éneklés volt az a hangszer, amiben én ki tudtam teljesedni. Rá kellett jönnöm arra is, hogy írhatok dalt magamnak, és azt elénekelhetem. Ez is egy nagy lépcsőfok volt.

-Saját dalt könnyebb vagy nehezebb előadni?

-Nekem mindenképpen könnyebb megtölteni, mert ha én írok magamnak egy dalt, akkor ott minden szóról tudom, hogy miért az került bele, és pontosan tudom, hogy milyen élményből született. Így sokkal könnyebb ihletetten előadni a színpadon.

-Olyannyira ihletetten, hogy mintha megszűnne körülötted a világ, mintha tojásokon lépkednél…

-Ha a színpadon állok, a daloké a főszerep. Egyébként azt azért érzékelem, hogy ki a közönség, hiszen előre nézek, sokszor a szemükbe. Ott is van a közönség, meg nincs is. Ha akarod, átnézel felettük, és akkor tényleg a csillagoknak énekelsz, vagy a löszfalnak, de sok olyan pillanat van, amikor érzékelem és ki is használom a közönség jelenlétét. Hogy mi van most Budapesten, az soha nem jutna eszembe egy koncert közben. Vagy hogy mi lesz holnap, kit érdekel?! Akkor, ott, az a másfél óra van a színpadon. A zene, a közönség, és én.

Fotó: Molnár Edvárd