Infected Mushroom - Budapest Park, Budapest

Már jó két héttel előre megvoltak az online vásárolt jegyeink, az ügynökömnek és nekem, a 2-es villamosig minden probléma nélkül eljutottunk, az ott felszálló embertömeg jó pár képviselőjéről már messzire ordított (és/vagy szaglott), hogy ugyanúgy a végállomásig utaznak, mint mi. Amíg zötykölődtünk, kísérőm ismételten ki volt téve a hülyeségeimnek (egy istenverte csoda lesz, ha azelőtt érünk oda, mielőtt vadállattá változom), ahogy szép lassan kezdtem becsavarodni, hála az indulásunk előtti apró alapozásnak. A leszállásnál fejbekólintott az elviselhetetlen hőség, pár lépés alatt több liter folyadékot vesztettem a hónaljamon keresztül. A tömeg egy része (akik még nem alapoztak semmivel sem) köszvényes csigaként, félig lesütött szemhéjjal kóválygott szédelegve a forróságban, nem győztük kerülgetni őket.

Gond nélkül bejutottunk, a szekusok csak minimálisan túrtak bele a táskánkba, kár volt ráparázni minden kis hülyeségre. Ahhoz képest, hogy elvileg nem lehetett bevinni fényképezőgépet a rendezvényre, már a bejáratnál majd’ kiszúrták a szemem az egymást fotózó kreatúrák, és egyikük nyakában sem láttam a sajtókártyát. Csendesen kurvaanyáztam magamban, hogy ennyi erővel a saját, nagyon szar gépem is simán jöhetett volna (egy normálisabb telefon jobb képet csinál, mint az), plusz a diktafonom, de már késő volt a bánat. Alighogy a kollektív hónaljra emlékeztető embermassza kiokádott minket magából, kerestünk is mindjárt egy asztalt, legalább egy cigarettára legyen az embernek nyugta, még fél óra van kezdésig. Itt meg is említeném, hogy az egész szabadtéri szórakozóhelyen megengedett volt a bagózás, amiért külön köszönet, bárki is hozta ezt a rendeletet. Már éppen kezdem volna ellazulni, amikor rég látott barátokra lettem figyelmes, tőlünk nem messze. Az ügynököm mindebből csupán csak annyit látott, hogy a semmibe révedve hirtelen távozási inger kap el, majd táskástul meglódulok, a szám szavakat formál (miből likas fingot se lehetett érteni a mellettünk dübörgő tuc-tuc létesítménynek hála), és utána már el is tűntem, mint szürke szamár a ködben, vagy ha pontosítani akarok, mind egy angol zászlós pólót viselő particsimpánz a fajtársai gyűrűjében. Ordítottam én, hogy mindjárt visszajövök, csak köszönök, de mire úgy cirka 10 perc után visszaverekedtem magam az asztalig, már valaki más ült a helyünkön.

Még bőven volt idő a kezdésig, így arra jutottam, nekilátok átfésülni a placcot, előbb-utóbb majdcsak összefutunk újra, hiszen nem is annyira nagy ez a hely. Gondoltam én. Már vagy az ötödik körömet róva szép lassan leesett, hogy mission impossible, egyre több az arc és egyre furábban is méregetnek, hogy ugyan mi a bánatért rohangálok itt lógó nyelvvel, ahelyett, hogy chill outolnék, mint bármely normális egyed közel s távol. Kezdett fojtó lenni a kényszer, még egyszer utoljára meglódultam, mint egy erőteljesen beszívott teknős, nyakam behúzva, gunnyasztva, oldaltáskám hátralendítve igyekeztem utat vágni magamnak az egyre sűrűsödő masszában, csíkká összehúzott szemekkel kémlelve a láthatárt. Ekkorra már kezdtem istenesen becsavarodni, ahogy egyre inkább kezdett kicsúszni a kontroll a kezeim közül. Van az a mondás, hogy ha peyote kaktuszt eszel, minden kaktusznak tetszik tőle, kerüljön bármi vagy bárki az utadba. Valahogy kicsit a gombával is ez a helyzet, ráadásul minden kezdett egyre színesebb lenni, mintha valaki összevissza tekergetné a tévén a képernyőbeállítási funkciókat. Úgy éreztem magam, mintha száraz kóró lennék a sivatag közepén, mégis valamiért nem tűnt túl jó ötletnek odafurakodni a pulthoz, ahol már most nagy volt a nyüzsgés. Szinte a semmiből termett mellettem rikító narancssárga gombás pólóban E., akit szintén én tájékoztattam az eseményről, meg is lepett, hogy ennyire korán ideért. Egy pillanatra teljesen kijózanított a jelenléte, de őt nem tudtam átverni, egyből rá is kérdezett, hogy jól összebarátkoztunk-e Kalap úrral. A vigyorgásomból leszűrte, hogy igen.

Mivel az ügynököm továbbra sem került elő, így E. kalauzolt oda a színpadig a barátaimhoz, akik szintén nem bíztak a véletlenre semmit, már jócskán el voltak ázva, pedig még csak be sem sötétedett. Egy ideig maradtunk a köreikben, beszélgettünk (vagyis megpróbáltunk) az elkövetkező koncertről, meg úgy általában, ki merre, mit csinál. A színpadon közben már nagyban ment a pakolászás, felkerültek a technikai stuffok, hangszerek, valamint két bazinagy felfújható, vicsorgó-vigyorgó gomba is. E. egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta, hogy nem árt, ha még egy kicsit fokozzuk az élményt, és egy kis ideig tartó fontolgatás után a tömeg kellős közepébe kalauzolt egy kis hangulatfokozásra. A bennem dúló paranoid rémképzetek ellenére nyugisan elvoltunk, senki sem jött freeloaderkedni, hagytak minket kibontakozni a saját kis világunkban. Mire a végére értünk, a zaklatott állapotot kezdte felváltani az izgatott várakozás, visszamásztunk hát előre. Időközben beszereztem egy üveg ásványvizet is. Bár nagyon gyors volt a kiszolgálás és piák is olcsók, azért 400 forint fél liter buborékos vízért… ejnye.

Kellemes, vigyorgó arcokkal körülvéve vette kezdetét az ordibálás, a hujjogás, valamint a zenekar sürgetése, hogy most már azért vonszolják fel magukat a színpadra fél óra csúszás után, a tömeg zenét akar és mindenre elszánt. Mellettem a két barátnőm már a hangpróbára is megkísérelt táncolni, látszott, hogy mennyire várják már a bulit. Újabb végtelennek tűnő percek suhantak el, mire végül is a banda teljes díszében megmutatta magát a várakozó tömegnek. Már a kezdéskor elhagytam a fülem valahol.

Nem volt sok tökölés, az énekes röviden üdvözölte a népet, aztán bele is vágott. Elsőként a Sa'eed dallamai csendültek fel, felrázva a már most felspannolt rajongókat. Boldogan vigyorogtam kifelé a fejemből, lehunyt szemmel adva át magam az élménynek, az orrom alatt motyogva a szöveget, finoman himbálva végtagjaimat a zene ütemére. Második trackként a még frissnek számító (bár lehet, csak nekem), klipes Pink Nightmares következett, méltón folytatva az erőteljes kezdést. Innen már nem volt megállás, már azok is kezdtek rákapni a ritmusra, akik tipikusan csak szobanövényként kókadozva élnek meg egy koncertet. Kezek a magasban, csápolás ezerrel, lábak a sarkamban, szeszgőzös lehelet a nyakszirtemen. Még mindig mosolygok, gyengéden belefonódva az I Wish-be, magamhoz ölelve minden apró kis mozzanatát, falunapos szinten derékszögben álló üveggel a kezemben. A para immáron a múlté, kezdek feloldódni, összemosódva a körülöttem állókkal, egyszerre mozogva, egyszerre lépve, egy nagy egész részeként, átadva magam az élménynek, a pillanatnak.

Ahogy szép lassan hömpölygött tovább a buli, végre volt egy kis időm szemrevételezni a tömeget is. Bal oldalt álltunk elöl, a korlátnál, előttem egy riadt arcú, rákvörös fejű szekuritty guvadt a népre, olyan arckifejezéssel, mint aki nagyon el van veszve, jobbomon a már említett barátnők ropták veszettül, kicsit távolabb meg E., aki néha el-eltünedezett, hogy újabb söröket szerezzen. Ahogy nézelődtem, furcsálltam is, hogy az első sorok felhozatala meglepően igényes. Sehol egy tipikus ótvar részeg, egy hányó tizenéves kiscsaj, csak békésen legelésző, véreres szemű kertészek, meg vidámabb részegek, akik elbulizgatnak magukban. Az emberkavalkád összetétele vegyesebb, mint általában, bár a tömeg túlnyomó részét most is az idősebb huszon- és a fiatalabb harmincasok tették ki, a legkülönfélébb stílusokat képviselve. Volt idősebb anyuka gyerekkel, sálas bölcsészek, pólós-bermudás, nyári ruhás fiatalok, partipicsák, valamint rasztafonatos cyberpunkok. Mindenki egymást fotózza, nem a bandát, valahogy az érdekesebb nekik, hogy ők most itt vannak, mint maga az esemény. Mert közzé lehet tenni később a neten, hogy ott voltak, látták. Mit is?

Levegőre volt szükségem, egy picike magántérre, na meg persze egy sörre, úgy is gond nélkül vissza tudok majd csusszanni az eredeti helyemre, mivel a közönség még a durvább számoknál sem vadult annyira, hogy kockázatos legyen az előrenyomulás. E. is menni akart, ha már veszünk piát, akkor kicsit járunk is körbe, szemrevételezzük a partizókat más szögekből is. A kiszolgálás gyors lett volna, ha nem vacakolok percekig az aprópénzzel, de amúgy minden simán ment. Ahogy tekintgettem körbe-körbe, megakadt a szemem egy lányon, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva minden koncerten kiszúrok, ahová csak elesz a fene nagyritkán. Ez többnyire Hiperkarma és Stereomilk bulikon szokott előfordulni, de valahogy mindig. Most is ott állt a színpadtól távolabb, a kerítésnél, és hóttegyedül valami teljesen más stílusú táncot nyomott, mint amit el lehet képzelni erre a zenére. Ő már csak egy ilyen koncertkellék, de azt sem zárom ki, hogy több van belőle, csak még külsőleg is hasonlítanak. Kicsit hátrébb vonultunk. A banda rendesen megmozgatta a közönséget, a nagyon durvától a lötyögősig volt mindenféle mozgáselem, amit a nép táncszinten csak produkálni tudott. Egy ázsiai lány szintén magának táncolt a bárpult környékén, de valami annyira kidolgozott koreográfiával, mintha bazisok ideje csak ezt gyakorolta volna otthon, vagy mi. Elkerekedett szemekkel figyeltük egy darabig, annyira pontosak voltak a mozdulatai, hogy az már minimum klipbe illő.

Már félúton voltunk a többiekhez, mire a Gombák belevágtak a Becoming Insane-be. Ismét átjárt a libabőrös borzongás, olyan hévvel kezdtem rázni a fejem a már jól ismert dallamra, hogy egy pillanatig félő volt, hogy lerepül a nyakamról és a tömeg közepén végzi. Lepergett előttem a jelenet, idiótán somolyogtam kifelé a világra. Egy stabil pontot találva megemeltem a söröm Bálint barátomra, aki még anno megismertetett ezzel a számmal, de nem tudott eljutni a koncertre, idejét a munka oltárán feláldozva szenvedett otthon (meg mellesleg pénze sem volt). Valósággal ugrándozva tettem meg az utam visszafelé, egyre jobban belefeledkezve a dallamba, egyre durvábban rázva a fejem.

Újra visszakerült minden a helyére, a parti folytatódott tovább. Több ismert szám követte egymást, rendesen best of volt a program, szinte minden albumról elhangzottak a legismertebb trackek. Legnagyobb meglepetésemre előkerült másik friss kedvencem is, a Foo Fighters-feldolgozásos The Pretender is. Ordítás, ami csak a torkon kifér. Vegyes érzelmekkel viseltetett a tömeg az új albumos, dupstepes U R so fucked iránt, de ekkorra már megvolt az a légkör, hogy egyeseknek szólhatott volna akár Lagzi Lajcsi is, arra is ugyanúgy ropták volna. Hatalmas ováció fogadta a Cities Of The Future-t, amire a visszázás után került sor, összekapaszkodva táncolt a tömeg az első sorokban, ha ez lehetséges, akkor még jobban fokozva a családias hangulatot. Az énekes végig tartotta a kontaktot a közönséggel, táncoltatta, énekeltette őket. És plusz pont, hogy legalább tudta, hol van, ellentétben egyes külföldi fellépőkkel. Bevallom, hogy eddig még képen sem láttam a banda tagjait, meg is lepett a tarkopasz énekes, de nagyon tetszett a lelkesedése, jófej volt a rajongókkal. Egy napszemüveges szőke lány egy műanyag gombafigurával csápolt közben, amit előzőleg aláíratott a tagokkal. Utóbb rájöttem, hogy ismerem az illetőt, de arról már nem tudtam kifaggatni, hogy mégis hogyan sikerült neki bejutni.

Bár megvolt a visszázás, és már lecsengett az utolsónak szánt Heavy Weight is, de a közönség csak nem tudta elhinni, hogy ennyi, vége, másfél-két óra után a Gombák többet nem jönnek vissza a színpadra. Páran még megkísérelték erőteljes ordibálással maradásra bírni őket, de a banda hajthatatlannak bizonyult, nem jutott több szám erre az estére.

A többiekkel szépen lassan megindultunk a kijárat felé, közben beszélgetve az élményekről és magáról a koncertről. Mivel nem volt nálam a diktafonom, így kézírásosan próbáltam kicsikarni pár mondatot az összeverődött emberseregletből. Szerencsére akadtak vállalkozó kedvű fiatalok:

- Bori (18): „Most láttam őket harmadik alkalommal, és eddig ez a koncert ragadott magával a legjobban - annak ellenére, hogy legutóbbi dubstep felé siklásukkal nagyon nem győztek meg - hisz végre külön koncerttel jöttek, és nem egy fesztivál keretein belül, így a random tömegben ácsorgó, minden mozdulatomra pofákat vágó emberek is elmaradtak és az egész tömeg közösen tombolt. Nem csalódtam egy percig sem, fergeteges, igazi infectedes buli volt, best of dalokkal (bár így is hiányoltam ezt-azt), amit most az első sorban élhettem át. Remélem, hamar sor kerül egy újabb fellépésükre, én biztosan ott leszek!”

- Anna (18): „Most láttam először őket élőben és hihetetlen élmény volt. Minden számot leadtak, amit szerettem, és jó volt látni, ahogy ők is végigbulizták a koncertet.”

A fiatalabbak ráérősen szedegették a motyóikat, indultak hazafelé, ki-ki a maga útján. Mire az együttes lecuccolt, és már csak a Park többi részéről áthallatszó tuc-tuc jelentette az egyetlen zajforrást, megkíséreltem újra felhívni az ügynökömet. Szerencsére ezúttal sikerült elérni, ami csodának számít, mivel az alap csengőhangok közül a madárcsicsergés után a második leghalkabbra volt állítva a mobilja. Mondta, hogy ő már kint van és indul hazafelé, de én még maradjak, ha szeretnék. Azért sajnáltam, hogy összesen ha 5 percet tudtunk együtt tölteni, de tényleg sose gondoltam volna, hogy egy ilyen kis hely ennyire nagy tud lenni. Azon meg végképp röhögtem, hogy végig olyan helyen ült, amint simán kiszúrhattam volna, ha kicsit távolabb látok a vaksi szemeimmel, mint 2 méter. Végül a maradás mellett döntöttem, mivel E. sem akart még indulni, különösen úgy, hogy még bőséggel volt alkalmunk egy kicsit lazulni. Ha már jó a kedvünk, és tart még az éjszaka, miért ne használjuk ki?

Újra a meglepően jó állapotú vécéknél kötöttünk ki, ahol ismételten úgy éreztem magam, mintha valami őrült vígjáték főhőse lennék. Egy fülkébe mentünk be, amire istenigazából semmi szükség nem volt, az én kezem is csak azért kellett, hogy tartsam a frissen vásárolt csapolt Sopronit. Egyik kezem a műanyagpohárral, a másikkal támaszkodok, a számból lóg az eldekkelt szipkás cigaretta, a kilincs meg beleáll a seggembe, de azért jól elvagyunk. Miközben E. a további szórakozásunkról gondoskodott, nekem be nem állt a pofám, annyira bizarr volt az egész jelenet. Két fülkével arrébb egy srác a Tetovált lány remake-jéről mesélt épp ordítva a barátjának, legalább 20-szor elismételve, hogy az eredeti norvég film alapján készült a friss változat. A végén már kórusban kiabáltunk át az illetőnek, hogy SVÉD, de mintha a fülén ült volna, csak mondta tovább a magáét, egyre erőteljesebben ismételgetve, hogy norvég. A végén már potyogtak a könnyeim a röhögéstől, bár a kicsi térben többször is rám tört a klausztrofóbia, azért mégsem két emberre találták ki ezt a pici fülkét. Ami még külön poén volt, hogy a budik gyakorlatilag egyben voltak, csupán egy vékony műanyag fal választotta el őket egymástól, viszont alul baromi nagy volt a hely, kukkolóknak ideális. Mire kész lett a mű, alsógatyáig leizzadva távoztam a helyiségből, ott még sötétedés után is elviselhetetlen volt a hőség, mintha egy szaunában lettünk volna.

E. felajánlotta később, hogy hazavisz biciklivel, mivel ő több évig kint élt Amszterdamban, hozzá van már szokva az effajta közlekedéshez. Mivel már csak éjszakai járattal tudtam volna hazamenni, aminek azt sem tudtam, hol van a megállója, így igent mondtam a furcsa javaslatra. Nem bántam meg.

Egy ideig csak toltuk a biciklit, majd a rázósabb szakasz után E. mondta, hogy pattanjak fel hátra. Párnázott csomagtartó volt, így féloldalasan fel is ültem, egy kézzel kapaszkodva E. derekába, a másikkal pedig lazán, cigivel. Így hagytunk magunk mögött szép lassan a Parkot, a végén már hidakban számolva az előttünk lévő távolságot, pusztán szitokszavakban kommunikálva a közlekedés miatt, amikor bukkanók vagy rázósabb terepek jöttek. A sétányra érve nem kicsit lettünk közröhej tárgyai, mert azért mégsem mindennapos jelenség egy 150 cm magas, vasággyal 30 kilós lány biciklivel, amint épp egy szintén alacsony, bagózó pasit szállít hátul. Szerencsére gond nélkül ki tudtuk kerülni az embereket, és a nevetés is inkább csak a furcsaságunkból fakadt, mint rosszindulatból. Nyugis volt a város kivételesen.

Útközben a Lánchídnál elhaladva láttunk egy ázsiai párt, ahogy őszintén gyönyörködnek a látványban. Ilyen kicsi, apró, de mégis szívet melengető pillanatok, amit az ember örökre az emlékezetébe vés.

Újra gondtalan tinédzsernek éreztem magam, mert valahogy ismét olyan könnyűnek tűnt minden szabályt megszegni, még ha csak egy kicsit is. Amikor ránk jött a szükség, egy hajó vécéjébe kéredzkedtünk be, gond nélkül be is engedtek minket. Miközben még egyszer utoljára alámerültünk az élményben a Dunát nézve a rakpart lépcsőin, lustán eregetve a füstpamacsokat, átfutott a fejemen, hogy ezerszer is megérte ez a mai éjszaka.