Élménydús Tanyaszínház 2012-ben is -- 3. rész

Géza: Ez az előadás egy igen erős kritika. Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb. Megtartani a hagyományokat és elzárkózni a fejlődéstől, vagy haladni a korral. Ez a kérdés vonatkoztatható általánosan az emberi társadalomra és konkrétan a Tanyaszínházra is. Valahol meg kell találni a középutat. Az a baj az újításokkal, hogy az embereket kizökkentik a megszokott dolgokból, s ily módon lassan eltűnik az a pozitív értelemben vett hanyag közvetlenség, ami jellemző ezekre a vajdasági területekre. Ez a közvetlenség itt a Tanyaszínházban még megvan, sőt azokban a falvakban is, ahova elvisszük az előadást. Úgy gondolom, hogy enélkül nem is tudna létezni ez a közösség.

Én: Ha ilyen viszonylatban tovább gondolkodunk, és azt mondod, hogy a modernizálódással ez a közvetlenség ki fog veszni, akkor mi a jövője a Tanyaszínháznak ilyen szempontból?

Géza: Nemhiába találták ki, hogy a Tanyaszínház olyan helyekre megy el, ahova intézményesített kőszínház nem. Így ezekben a nézőkben még megvan az a fajta természetes közvetlenség, ami szükséges. Erre kell odafigyelni, hogy ez így maradjon. De szerintem ettől nem kell tartani. Akkor lenne veszélyben, ha intézményesítenék ezt a színházat is. Mert akkor az emberek kiöltöznének, és úgy mennének színházba. Akkor már megjelenne a kötelességtudat is.

Itt merült fel bennem a sznobizmus fogalma. Mondjuk én tényleg színházőrült vagyok, és szinte minden előadást láttam az elmúlt két évadban az Újvidéki Színház repertoárjából, de azt azért nem tudom megérteni, hogy valaki csak azért jár színházba, hogy azt mondhassa, „én igenis színházba járó ember vagyok”, vagy csak azért, mert ez a kor ezt követeli meg. „Isten hozott, ember, a huszonegyedik században élsz! /Van pinkódod, meg dresszkódod, /- Hijj, sose vót még ilyen jó dógod!-…”(részlet az előadásból) ̶ Kedvenc részem egyébként a Juca monológja ̶ folytatja Géza. ̶ Azért, mert abban van benne az, amit nekünk, szórványmagyarságnak meg kell tanulnunk. Benne van a fájdalom, de az is, hogy leszarom és megyek tovább. Benne van az önirónia, de az is, hogy nem szabad átcsapni önsajnálatba, mert a világ minket nem sajnál, sőt. Csak mi sajnáljuk magunkat. Majd ha már megtanuljuk, hogy pont ezt nem tehetjük meg, akkor indulhat meg az újjáépítés.

Virág György és Ricz Ármin ültek le még velem a nagy asztalhoz erről beszélgetni ebéd után.

Gyuri:Ez a darab komoly hangvételű darab. Viszont ha azzal a komolysággal lenne előadva, amilyen komoly az eszmeisége, akkor egy nyálas, érzelgős dologba menne át. Ezért kell komikusan megfogalmazni a darab mély mondanivalóját. És pont ezen keresztül fogja a közönség megérteni. Szerintem a legjobb rész az, amikor 24 ember egyszerre teszi ki a hüvelykujját, és “lájkolja” az autót, ami elrobog mellette. Akarom mondani, éppen stoppolnak ugye, és az autó nem veszi fel őket, holott mennének Európába. A végén jól bemutatunk a láthatatlan sofőrnek, mutatva ezzel azt, hogy ha az autós így gondolja, akkor mi meg épp azért is itt maradunk.

Hát igen, Kata ezt is jól megírta: ”Azt hiszed, bárhol is jobb lenne? /Szarnának ott is a fejedre”. (részlet az előadásból) ̶ Az emigrálás iróniája mellett elég erős bibliai vonala is van az előadásnak, politikától sem mentes, hiszen pár percben 1991-től olyan szépen lebontják a Balkánt, ahogyan történt is az valójában. “Pár száz világválság, /Néhány irányváltás, /Na nem is volt fagyi, /Se délután csoki…” (részlet az előadásból) És mindemellett még ott vannak a rámenős kamerások és riporterek az előadásban, amely Ármin kedvenc vonulata is egyben.

Ármin: Egyrészt a balkáni mentalitást hozzák be, illetve azt, hogy nemcsak nekünk, magyaroknak van itt problémánk a Vajdaságban, hanem ugyanúgy a szerbeknek is. Tehát semmiben sem különbözünk egymástól mi, akik itt élünk.

Gyuri: Tulajdonképpen ők négyen mindössze háromszor jelennek meg az előadás alatt ebben a szerepben, de nagyon komoly dramaturgiájuk van. Olyan kérdéseket szegeznek a közönségnek, amelyeken, biztos vagyok benne, hogy a 99,99%-uk elgondolkodik, és hazaviszi magával. A szerző megfogalmaz egy dolgot, a rendező és a koreográfus is, a színész ezt összegyúrva illusztrálja, és a közönség végül le fogja vonni a 86. következtetést, ami a legigazabb lesz, mert a színház valójában a közönségben történik meg.

Egy elsős számára nemcsak az előadás címe Mérföldkő, hanem az egész nyár is.

Ármin: Amint tudod, én elég zsenge vagyok ebben a közegben, és az egész tanyaszínházas létformában. Ez az első előadás, amiben szerepelek az osztályvezető tanárok nélkül. Most tapasztalom a konkrét színházi szabályokat, az idegen kollégákkal való együttműködést. Az biztos, hogy esténként jobban érzem magam, mint így déltájban. Érdekes módon, én bevallom, hogy nem vagyok egy tüsténkedő típus a ház körüli munkákban, de a Tanyaszínházban ez a nem előnyösnek mondható tulajdonság halványulni kezd. György vezénylete alatt a színpadállítást teljesen kezdem élvezni.

Gyuri: Ez még egyelőre nem látszik, de örülök, hogy így megfogalmazódott.

Nos, lassan a végéhez érkeztem. Leírtam mindent, ami a négy-öt napba belefért. Egy jó tanácsot küldök így a végén azoknak, akik megnézik az előadást. Háborodjanak fel, mondják azt, hogy elég, de ne a színészeknek és egymásnak, hanem önmaguknak. Volt még egy kérdésem azokhoz, akikkel beszélgettem kinn. Mégpedig arra kértem meg őket, hogy egy szóval jellemezzék ezt a tanyaszínházas nyarat. Ezekből a szavakból kovácsoltam össze ezt a mondatot, s ezzel búcsúzom tőlük és tőletek is: Eufóriában izzadunk, de a közösség szabadságszaga isteni.

Köszönet a Tanyaszínháznak, hogy vendégül láttak pár napra!