Iggy & The Stooges, VOLT Fesztivál, Sopron

Az eredetileg betervezett 14.38-kor induló vonatot sikeresen lekéstük, még meg is esküdtem volna rá, hogy láttam a távolban a mi szerelvényünket tovarobogni. Szerencsére bő egy óra múlva indult egy másik, ráadásul klimatizált szerelvény, probléma megoldva. Kényelmesen helyet foglaltunk, napszemüveg fel, fülhallgató be, ezzel is kizárva a minden egyes vonathoz tartozó alapkelléket, a visítozó kisgyereket. Az út nem zajlott zökkenőmentesen, mivel a jármű laza 10-20 percekig álldogált olyan helyeken teljesen random, ahol a halálfa szára nő. Mire végre begördült a szerelvény a soproni pályaudvarra, úgy másfél óra késéssel, alaposan elültük az összes seggünket.

Tikkadtan, hunyorogva szálltunk le a vonatról és másztunk keresztül az állomáson. Kiérve nagy nehezen úrrá lettem a kényszeren, hogy ne gyújtsak rá mindjárt két szál cigire egyszerre, mert ugye a vonaton tilos a dohányzás (az más tészta, hogy a kaller meg a sloziba jár sutyiban bagózni), igyekeztem kulturáltan viselkedni, már amennyire ez egy fesztivál kvázi előszobájában lehetséges. Közben befutott az első VOLT-busz, de nem akartunk kockáztatni, előreengedtük a particsimpánzok nagyját, majd megyünk a következővel. Mire kiderült, hogy a következő soros járat csak 20 perc múlva megy, ráadásul, ellentétben a honlapon olvasottakkal, nem is ingyenes, így azért már kezdtük szidni kicsit mindenkinek a kedves édesanyját, valamint az összes felmenőiket egészen a kőkorszakig visszamenőleg. Ahhoz képest, hogy esteledett, még mindig turbó üzemmódban sütött a nap, cseppfolyóssá téve halmazállapotunkat.

A következő buszhoz jó időben odaálltunk, így le is tudtuk végre tenni magunkat két jócskán átizzadt ülésre. A jármű tömve volt, a következő megállóban már úgy taszigálták fel az embereket, hogy fér oda még, van még hely. Szerencsére nem zötykölődtünk sokáig, utóbb rá is jöttünk, hogy ha van nálunk térkép, egy nem is olyan hosszú sétával megspórolhattunk volna magunknak 700 forintot. De akkor már mindegy volt, megérkeztünk.

Már a buszon is jól látszott, hogy nagy az Isten állatkertje, itt aztán tényleg lesz mindenféle egzotikus lény, a szokásos, kedvesen bolondos fesztiválos arcoktól kezdve a nagyon drasztikus kreatúrákig. Ami még külön szemet szúrt, hogy mindenki mennyire riasztóan lengén volt öltözve a hőség miatt, a legtöbb lány egyszerűen csak sort-melltartó kombóban flangált le és fel. A félmeztelen pasikról sem tudtam elsőre eldönteni, hogy a meleg miatt váltak meg a felsőiktől, vagy pusztán Iggy Pop-rajongók, hiszen a félpucér felsőtest ez esetben a legjobb rajongói póló ugyebár. Egy hippi lányon különösen megakadt a szemem: farmersort, virágos felső, fonott haj virágkoszorúval, mindehhez kiegészítőül fekete Wayfarer napszemüveg.

A tömeget kerülgetve elvánszorogtunk a becsekkolási helyszínig. A jegyeinkkel, táskáinkkal nem volt probléma, viszont szembesültünk azzal, hogy itt is, ahogy mostanában minden fesztiválon, csak és kizárólag Metapay (vagy PayPass) kártyával lehet fizetni bent. Mivel már előre gondolkoztam, hogy hátha valami csoda folytán lesz a méretemben póló, több pénzt váltottam be, mint az normális lett volna, de ugye záráskor gond nélkül visszaadják, amit nem fogyasztottam le. Ez így szép és jó, csak épp a valóságot nem fedi teljesen, de ez egy későbbi pofára esés krónikája.

Bent voltunk.

Már javában zúzott a nagyszínpadon a debreceni, időközben új gitárossal és Rammsteint idéző pirotechnikával operáló Tankcsapda, közben mi tettünk egy kis kitérőt, minimális környezetfelmérő jelleggel. Útközben ráleltem a merch-pultra is, ahol rögtön be is áldoztam 4000 forintot az áhított pólóra. Az ügynököm sürgette, hogy szerezzük be a szükséges söröket, utána keressünk valami minimálisan hűvösebb helyet, és legalább tegyünk úgy, mintha nagyon lekötne minket a nagyszínpadon folyó performansz.

Mire megtaláltuk a megfelelő placcot, viszonylag közel a zene forrásához, a vécékhez és a bárpultokhoz, már csak pár szám volt hátra. Még épp elcsíptem pár régi nótát, többek közt az Ez az a házat és kicsivel később egyik kedvencemet, a Mindig pénteket. A későbbi felhozatal főleg újabb dalokból állt, így azokra már annyira nem is figyeltem, jól elücsörögtem a fűben, vacakolva a diktafonommal. Emlékszem, zsenge koromban még kifejezetten szerettem pár nótájukat, de ezekkel az újabbakkal sose tudtam igazán kibékülni. Azért egy Akapulkó jól jött volna…

Egy kellemesebb szám alatt kezdtem szépen diszkréten elszállni, ami utána valami irtózatos paranoiába csapott át. Hirtelen túl sok lett körülöttem az ember, fullasztó volt a közelségük. Valamikor a dunaújvárosi Quimby fellépése előtt szállt meg az ihlet, hogy mivel már lassan kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt, ideje előkapni a diktafont és másképp orvosolni a problémát. A jegyzetelés egy idő után már az agyamra ment, főleg, hogy egy kisebb kolóniányi szúnyog próbált közben lakmározni belőlem, magasról szarva arra a tényre, hogy már több liter rovarriasztó folydogált rajtam. Fogalmam sem volt, hogy mennyire sikerül majd a felvétel, mivel ugye nem messze tőlünk ott volt a nagyszínpad, igaz, immár Tankcsapda nélkül, de közvetlenül mellettünk meg valami vidámparkból szalajtott, sikíttató-égbeszállító kreálmány villogott, folyamatosan ontva magából az aktuálpop/diszkó színe-javát.

Lassan sötétedett, elérkezettnek találtuk az időt, hogy végre sorba álljunk piáért. Mivel kifogtuk a két koncert közötti lézengést, így még a szokásosnál is több ember tolongott a bárpultok közelében. Ki csendesen, türelmesen várta az adagját, ki hangos szitokszavakkal, hőbörögve. Ahogy elnézegettem pár rosszarcú, hurkástarkójú fesztiválozót, itt bizony kő kövön nem marad, ha komolyabb vita alakul ki, de legalábbis olyanok arcába is becsapódhat egy-két jobbos, akik csak egyszerűen rossz időben tartózkodtak rossz pultnál. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és halkan meg is jegyeztem az ügynökömnek, hogy ez az egész fesztivál tele van vadállatokkal, ráadásul mi valahol a tápláléklánc legalján helyezkedünk el. Végül 20 percet vártunk a sörünkre, bár volt az 25 is, nem siettek nagyon sehová sem a csaposlányok. Álldogálás közben szóba elegyedtem egy negyvenéves nővel, elpoénkodtunk azon, hogy amíg így szépen, kulturáltan várjuk az italainkat, úgy saccra reggel 9-ig, zárás utánig, lemaradva közben az összes létező együttesről, még az életünk történetét is elmesélhetjük egymásnak oda-vissza.

Immáron italokkal felfegyverkezve ülünk vissza az előbbi helyünkre, a Quimby közben fent hangolt. Csúszás nélkül vette kezdetét a műsor, a best of repertoárból elsőként a Szellő c. számmal, amit a Nem volt kulcsom követett. Kellemesen elüldögéltünk a több ezer láb által letaposott fűben, kortyolgatva a sört, nyugisan bólogatva a zenére. Bár az előadást jól hallottuk, és a kivetítős koncertélménnyel sem lett volna semmi gáz, de még mindig érthetetlen volt mindkettőnknek a vidámparkos istencsapása. Egyrészt ugye már említettem, hogy irritálóan muzsikált az a dolog végig, a másik meg ugye a rajta visítozó emberek meg a villogás. Rejtély, hogy hogyan kerülhetett oda, és milyen beteg perverz agyában fogant meg az a szentségtelen gondolat, hogy ez mindenáron szükséges, ráadásul a fellépések alatt, nem messze a főszínpadtól. Messzebb még lett is volna értelme, de azon a bizonyos helyszínen nem csak a mi esztétikai érzékünket taposta meg kőkemény acélbetétes bakanccsal.

Bár kicsit magunkba fordulva, de azért ütemesen bólogattunk a már ismert számokra, az ügynököm meg is jegyezte, hogy leginkább valami bizarr gyíkra emlékeztetem, ahogy hirtelen jobbról balra és balról jobbra rángatom a fejem. De akkor már elértük azt a pontot, hogy akkor is, ha csak simán, egyenesen meredek ki a fejemből. Azért őt sem kellett félteni, egyszerre három szemüveget is felapplikált a fejére, érthetetlen okokból kifolyólag. A nyomott közérzet lassan oldódott, ahogy a Quimby végre belevágott a hőn várt Autó egy szerpentinen c. szerzeményébe. Néha elég egyetlenegy dal, hogy egy kicsit jobban érezze magát az ember, hogy átjárja az a bizonyos kellemes borzongás.

A műsor teljes egészében legjava darabokból állt, bár elhangzott pár korábbi, angol nyelvű track is. Közülük sajnos csak a Made in Chinát tudtam beazonosítani, főként az poénos felkonferálásnak köszönhetően. Ahogy szép lassan egyre inkább sötétedett, úgy követték egymást a jobbnál jobb számok, mint a Hoppá, az Elvisz a szél, a Fekete Lamour, az Ajjajjaj, valamint a másik személyes kedvencem a Libidó. Az ügynököm nagy örömére eljátszották a Most múlik pontosant is, mire muszáj volt egyetértenünk, hogy legközelebb Quimby koncertre csak párral jövünk, valahogy így a végére túl sok volt az ún. összebújós dal.

A koncert vége felé már nem bírtuk tovább, elindultunk legalább minimálisan kulturált budit keresni. Szerencsére nem olyan messze tőlünk akadt is egypár, de egyikkel sem jártunk sikerrel. Ötből ötben épp egymás testében merültek el lelkesen, még arra se pazarolva az időt, hogy esetleg a fülke ajtaját bezárják maguk mögött. Igaz, hogy a szimpla kék ToiToi-kban alapból nem volt világítás, de azért mégiscsak nekem kellett hevesen elnézést kérnem minden egyes párocskától, hogy megzavartam őket. Tovább is mentünk, de mindenhol hasonlóan trainspottingos állapotok fogadtak minket: letört zárak, fény és slópapír teljes hiánya, rosszabb esetben kellemetlen meglepetések, mint a pár centi állott húgy a fülke teljes belterében a padlón, néha egy-két folyékony rókával kidekorálva. Sok férfitársam szó szerint le se szarta a mellékhelyiségek létezését, inkább sorfalat álltak a vécék MELLETT, és ott könnyítetek magukon. Bárhová léptünk, elementáris erővel csapott minket pofán az ammóniás kipárolgás, amit csak az alkohol, a kender és az izzadság szaga tudott némileg kompenzálni.

Kissé előrébb nyomultunk, hogy végre ne csak a kivetítőről kövessük a koncertet, valamennyire sikerült is. Nem másztunk annyira be a sűrűjébe, inkább meglapultunk csendben oldalt, ahonnan már rendesen látszik a színpad. Míg sorban álltunk, felcsendültek az utolsó számok is. Ahhoz képest, hogy a tavaly 20 éves fennállását ünneplő együttes bevállalt még egy nulladik napi fellépést is a VOLT-on, egyáltalán nem tűnt ráadásszagúnak a performasz, ugyanolyan intenzitással tolták az abszolút best of nótákat, mintha csak ez az egy lehetőségük lett volna zenélni.

A Quimby levonulása után kikapcsoltam a diktafont, átvedlettem a frissen szerzett új pólómba, és hátrahagytam kísérőmet a táskákkal. Ő amúgy is inkább tisztes távolról szerette volna szemlélni az elkövetkezőket, ami nem csoda, mert jó pár kellemes sztorival szolgáltam neki előtte, hogy milyen is egy átlagos Iggy Pop-koncert. Megnyugtatott, hogy megvár az eddigi helyünkön, meg amúgy sem szándékozott bemászni a dühöngő kellős közepébe. Izgatottan rohantam előre, mint egy idióta, bárgyú vigyorral a képemen, hiszen kerek 10 év óta vártam erre a pillanatra, mióta lemaradtam az akkori szigetes fellépéséről, és 4 évre rá a másik, szintén hajógyáris buliról is. Csak és kizárólag miatta vettem meg a jegyet hónapokkal ezelőtt, miatta utaztam le a világ végére, tűrtem egész nap az embertelen kánikulát és az emberevő szúnyogokat. Mivel éjfélre volt kiírva a show kezdete, így addigra már többé-kevésbé lehűlt a levegő is, és kissé szabadabban is tudtam mozogni, mivel velem ellentétben a kortársaim (és a fiatalabb generációk) többsége nem tanúsított túl nagy érdeklődést az immáron 65. életévét is betöltött mitikus frontember iránt, érthetetlen okokból. Viszonylag gyorsan és problémamentesen előrejutottam, még csak tolakodnom sem kellett, hogy egy nyugis helyet találjak magamnak a T alakú kifutó bal oldalán, a korlátnál. Olyan kb. hetedik sor választott el a tényleges elsőtől, de semmi gond, itt is meg tudtam kapaszkodni, nem fenyegetett az a veszély, hogy magával sodor a tömeg és agyontapos. Még fél óra volt hátra. Drasztikusan látszott, hogy inkább a 30-50 évesek azok, akik ténylegesen a koncertre jöttek, és nem csak lézengenek, mint a zsengébb korúak. Szóba is elegyedtem egy 52 éves anyukával és a 20 éves lányával, akik mindketten csakis Iggy miatt utaztak fel, szintén Pestről. Bár nem idegen számomra a tény, hogy a szülő és a gyereke is ugyanazt a zenét kedvelik (én vagyok erre az élő példa), de ezt a mértékű fanságot nem feltételeztem volna egy idősebb, mosolygós, virágos-nyáriruhás hölgyről, aki nem vette volna rossz néven, ha a show alatt előkerül az a bizonyos átlátszó „üvegnadrág” is. Amikor szóba került a setlist, sajnos le kellett lomboznom szegényeket, hiszen a legutolsó információim szerint a májusi spanyolországi koncerten se hangzott el egyetlen szólószám sem, csak és kizárólag régi Stooges trackek. Ugye a remény hal meg utoljára, és én az utolsó percig nem adtam fel, hogy Iggy esetleg mégis csak megszán minket pár saját dallal is. Ugyebár minden embernek megvan a személyes ún. kedvenc száma, egyetlen dal, ami valahogy örökké top favorit volt és lesz. Nekem ez tizenéves korom óta a Lust For Life, és ez azóta sem változott, reméltem, talán most majd élőben is hallhatom, még ha az összes hangszálam is kiszakad a helyéről az ordítástól. Van, amiért megéri.

A Stooges 1967-től 1974-ig tevékenykedett aktívan, majd 2003-ban álltak össze ismét turnézni. Az említett időszak alatt mindössze három albumot adtak csak ki, ami bár kevés, de mindenképp korszakalkotó lemezekről beszélünk, melyekre még a mai napig is hivatkoznak későbbi együttesek, énekesek ( hogy pár nevet említsek: The Sex Pistols, The Ramones, The Clash, Nirvana, David Bowie, Red Hot Chili Peppers, Nine Inch Nails, Rage Against the Machine, The White Stripes, de a lista végtelenül hosszú). Bár a mainstream körökben nem terjedtek el a dalaik túlságosan, listavezetők sem voltak soha, mégis kevesen vannak, akik ne hallottak volna Iggy Popról, vagy még inkább a sajátos előadásmódjáról, önpusztító show-iról. A fiatalabb generáció inkább egy-egy újabb banda feldolgozásaként ismerhet pár számot, vagy a bulvárlapok aktuális kis színes szemelvénye folyományaképp hagyott benne nyomot a név, többnyire színpadi botrányok kapcsán. Üdítő egzotikum volt az a tizenéves, aki ténylegesen ezért a programért fizette ki a maga jegyét és igyekezett minél közelebb tolakodni, meg is leptek.

Nem sokkal a kiírt időpont, az egyre sürgetőbbé váló kiabálás és egyetemes skandálás után végre felvonult a Stooges, valamint nem sokkal utánuk a Nagy Ember, a Punk Keresztapja, a várva várt Iggy Pop is, természetesen a már színpadi védjegyévé vált csupasz felsőtesttel, egy szál farmerben. Hazudnék, ha azt mondanám, semmit sem változott az idők során, de bátran letagadhatna jópár évtizedet a korából. Még így, 65 évesen is gyönyörű, fitt testtel, csordultig tele energiával vágott bele a már jól bejáratott érdes-karcos kezdőszámba, a Raw Powerbe. Eltartott egy ideig, mire képes voltam abbahagyni az egy helyben való megigézett, tátott szájjal bámulást, és végre átadni magam a sodró hangorkánnak. Az elején még csak szolidan dudorásztam, de egykettőre magával ragadott az elsöprő lendület, már együtt ordítottam a többiekkel, öklömmel vadul püfölve a levegőt. Közben a szemem végig a színpadra tapadt, Iggy egyetlen apró mozdulatát sem szerettem volna szem elől téveszteni. A jellegzetes mozgása, fiatalos és kifogyhatatlan energiája azonnal levett a lábamról, a zene különös időtlensége pedig azonnal magába szippantott, visszarántott egy rég letűnt korba. Iggy harsogva énekelve, hatalmas átéléssel kapaszkodott a mikrofonállványba (amit később fel is döntött), végig tartva a kontaktot a közönséggel. Minden ízében lélegzetelállító látvány volt.

Mellettem még akadt némi légüres tér, de azt hamar betöltötte három félmeztelenül ugrabugráló, hujjongató fiatalember, akik arcáról lerítt, hogy vagy nagyon nem tudják, hol is vannak épp, vagy épp valami illegálistól ilyen veszettül boldogok. Szerencsére a könyökléseiket pontosan tompította az előttem álló német házaspár férfitagja, gond egy szál se, bár néha nyújtogatnom kellett a nyakam, hogy a derék Hans válla felett kitekinthessek. Két jókora kivetítő is kísérte végig a színpadon zajló eseményeket, közelképpel operálva főként, mégis csak néha pillantottam fel rá, ha Iggy túlságosan is elmászkált a porond bal szélére (odáig már nem láttam el, sajnos).

Vonyító gitárokkal és őrjöngéssel vette kezdetét a Search & Destroy. Már végképp megindult az egyetemes fejrázás és a pogózás, hatás több mint intenzív, sokszor meg kellett állnom, nem csak szuszhoz jutni, de továbbra is felhős tekintettel bámulva felfelé az élő legendára. Egyszerűen sugárzott, hihetetlen profizmussal kiabálva nekünk a feledhetetlen sorokat, a mikrofonállványt félrerúgva adta át magát a zenének. Később, kissé lassabb tempóra váltva, következett a Gimme Danger. Jeges, ámde jóleső borzongás fut végig a gerincemen, egy pillanatra lehunyom a szemem, feloldódok, és eggyé válok a tömeggel, annyira tökéletes minden, elképesztő, hogy egyik kedvenc Stooges-dalomat végre élőben is hallhatom. A szám záróakkordjait követően alig van időm feleszmélni, hirtelen a színpad helyett ezúttal mi, a közönség kerülünk teljes megvilágításba, hogy aztán egy rövidke felkonferálás után felcsendüljön a Your Pretty Face Is Going To Hell. Szavakkal le nem írható, zsigeri őrjöngés, tombolás kísérte végig a tracket a színpadról innen és túl, kiegészülve Iggy jellegzetes vonaglásával. A maga mögött álló együttesére fittyet hányva produkálta magát a porond elején, majd végigsétált a lépcsőkön, lefelé a közönség irányába. Több száz kéz lendült egyszerre felé, a jobb első sor szerencsés egyedei mindent beleadva, nyújtózkodva próbálták megérinteni a frontembert. Bár már két éve nem szokása a (sokak szerint általa feltalált) stagediving, de most, legnagyobb örömünkre, megpróbálkozott elöl a lelkes rajongók közé mászni. Sajnos nem jutott messzire, az In-kalosok nem hagytak neki túl nagy mozgásteret, hamar visszakerült a színpadra.

Az előbbi lendületből mit sem veszítve, a Shake Appealnél Iggy vállalkozó szellemű embereket invitált fel a színpadra a közönség soraiból, hiszen ehhez a számhoz mindenképp szükség van táncosokra, mint mondta. Főleg jobb részről kapaszkodott, tolakodott ki pár fiatal, akiknek még a szekurittyok is segítettek kimászni, ám amikor egy kissé pocakosabb, idősebb rocker is átlendült a kifutóra, boldogan indulva meg a deszkák felé, az In-kalosok azonnal lekapcsolták, és elrántgatták valamerre hátra, nem épp a legfinomabb módon, pedig az illető jelezte is, hogy nem rendetlenkedni akar, csupán reagált a hívó szóra. Iggy hiába kiabált a „disznóknak”, hogy engedjék fel a fickót, a biztonságiak hajthatatlanok voltak. Mellettem a fentebb említett rajongólány is ficeregni kezdett, segítettem is neki átmászni a korláton, de hasonlóan járt, mint a pasi, őt is elvitték, ki tudja hová. Végül mindenki feljutott, akit a Kék Emberek nagy nehezen engedtek, és a frontember bele is vágott a dalba. Valami viszont nem illett a képbe. Más fellépéseknél is olvastam/láttam, hogy ennél a számnál ténylegesen rajongókat hívnak fel, teljesen random módon és összevissza. A színpadon riszáló fiatalok viszont túl nettek, túlságosan skatulyából húzottnak tűntek, ráadásul nem is igazán tettek kísérletet, hogy legalább csak egy kicsit is közelebb kerülhessenek a bandához. A track végére visszatért hozzám a hátravezetett lány, és elmagyarázta: a táncosokat a VOLT fesztiválosok szervezték be, minden meg volt rendezve, viszont mindez az együttes tudta nélkül. Valahogy ezzel a rendezők nem kicsit tették tönkre azt a bizonyos élményt, hogy bárki feljuthat, ha elég gyors és elszánt.

Kicsit lassabb, sötétebb vizekre eveztünk az I Need Somebodyval, majd sorban következtek olyan klasszikusok, mint a 1970, a Fun House, valamint az L.A. Blues. Ez követően a Stooges belevágott a Night Theme-be, Iggy viszont eltűnt a színpad jobb oldalán, és a szám végéig elő sem került. A hátam mögött már megindult a találgatás, hogy hátha mégis szerencsénk lesz ahhoz a bizonyos nadrághoz, de nem. A frontember kisvártatva visszatért, ismét meglehetősen vizesen, hála az indokolatlan mennyiségű önlocsolásnak. A várt vetkőzés helyett a Cock In My Pocket következett, jó alaposan megtáncoltatva ezzel mindenkit, akinek volt némi szabad tere, hogy mozogni tudjon. Ekkorra az emberek már egy egységes, lüktető masszává alakultak, karok, lábak mindenhol, elvétve pár arc, stagediving random helyeken a küzdőtéren.

Időm sem volt kifújni magam az előző vad bugizás után, máris jött az újabb track, az I Got A Right. Iggy becsülettel énekelte a magáét, ám a szám felénél úgy érezte, hogy kicsi számára a színpad, és megállíthatatlanul elindult lefelé, a tömeg irányába hűséges, mikofonzsinór-cipelő embere kíséretében. Végigpacsizta az első sorokat, majd megindult a kifutó felé. Árgus szemekkel követtük minden mozdulatát, hogy hátha hozzánk is elér, mindenki, aki csak a korlátnál állt, veszettül nyújtózkodott, hogy legalább csak futólag megérinthesse a mitikus frontembert. Szerencsére pontosan jó helyre kerültünk még a show elején, mivel Iggy méterekre tőlünk állt meg, majd bemászott a jobb oldali szekcióba, nem kis örömet okozva ezzel az ott csápoló lányoknak-fiúknak. Sajnos most sem tudott túl messzire jutni, megint gatyán ragadták az In-kalosok, és visszahúzták a kifutóra, megkönnyebbülve, hogy akkor erről is levan a gond. Meg egy francokat. Alig, hogy a szekurittyok eleresztették, Iggy újabb támadásba lendült, ezúttal a bal oldalon. Én már félig átlógtam a korláton, onnan integettem és kapálóztam veszettül, hogy legalább egy pacsira jó legyek nála, viszont egyáltalán nem számítottam arra, ami ezután történt, viharos gyorsasággal. Csak annyit érzékeltem, hogy pont felénk indult meg (továbbra is ott koslattak mögötte a biztonságiak a mikrofonos faszival együtt), majd elmosolyodott, aztán kinyúlt és átölelt. Pár másodpercre elfelejtettem levegőt venni, mire végre tudatosult bennem a tény, hogy én lettem a szerencsés kiválasztott, pedig egy csomó szép lány állt mellettem, akikkel szemben azért mégiscsak indokoltabb lett volna e nemes gesztus. Sajnos az idill nem tartott sokáig, mindenhonnan kezek nyúltak ki felénk, a körülöttem álló emberek szintén meg szerették volna érinteni legalább, ha már a lehetőség adott. Többen is igyekeztek beljebb rántani közénk, ő meg ugyanilyen intenzitással szintén nyomult volna még tovább az őrjöngő tömegbe, de a nyomoronc kékek persze azonnal a seggünkben voltak, és Iggyt az övénél fogva rángatták vissza a kifutóra.

Ott maradtam teljesen lesokkolva, megigézetten bámulva utána, értetlenül az egész jelenségtől. Utána percekig csak úsztam a rózsaszín, eufórikus ködben, teli pofával vigyorogva a mögöttem álló piros pólós, pocakos, szintén nagyon boldog pasira, aki már azzal is fullosan elégedett volt, hogy a kezével meg tudta érinteni a frontember vállát. Összemosolyogtunk és már akkora volt az öröm, hogy teljesen random egymást kezdtük ölelgetni vele, meg a fentebb említett lánnyal, 12 éves csitriként sipákolva egyre hangosabban és hangosabban. Naivan azt gondoltam, hogy megvolt a csúcspont, ennél jobb már nem lehet, mire felcsendültek a következő szám akkordjai, és Iggy vadul belecsapott az I Wanna Be Your Dog szövegébe. Itt már végre megtaláltam a hangom ismét, hujjogtam, énekeltem-táncoltam, egyszerűen nem lehetett leállítani. Sakálként üvöltve-ordítva, lábammal dobogva, még mindig a korláton csüngve vetkőztem le a maradék gátlásom és méltóságom, egyszer az életben ilyet is kell. Ahogy észrevettem a többieket, ez a bizonyos track másokból is hasonló érzéseket váltott ki, ráadásul a frontember még külön énekeltette is a közönséget, a tömeg harsány kántálása szinte elnyomta az ő hangját is. A szám vége felé Iggy a régi időket megidézve négykézlábra ereszkedett, majd a szokásos extatikus vonaglást még feldobta egy kis koszban fetrengéssel is. Többünkön már kezdett úrrá lenni a vallásos áhítat, mert már olyan sűrűn úristeneztünk a vizuális orgazmustól, ami még egy vasárnapi misén sem épp mindennapi. Ennyi ugrálás után már jó alaposan kimelegedtem, kellett egy kis idő, hogy kicsit magamhoz térjek. Épp kapóra jött, hogy a következő dal egy líraibb, lassabb hangvételű szám volt (Johanna). Nem maradt azonban túl sok idő a pihenésre, mert a show folytatódott a Kill Cityvel, ismételten megtáncoltatva vele a népet.

Iggy újból kivonult oldalra egy kis időre, majd visszatérve közölte az egybegyűltekkel, hogy kedve támadt lekapni a farmerét. Mondanom sem kell, hogy gigászi ováció követte a bejelentést, és ez csak fokozódott, amikor valóban elkezdte kicsatolni az övét. Ennél nem kapott többet a közönség, viszont Iggy a koncert végéig nyitott sliccel mászkált, csupán az alsóját villantva ki a népnek. A pucér valóságról sajna lemaradtunk pár évvel. Az attrakciót stílusosan követte a Penetration lendületes, kihívó tánccal kiegészítve. Ismételten le kellett szögeznem magamban, hogy mennyire hajlott korát meghazudtolóan néz ki, és mennyire baromi jól bírja az iramot. Hiába a kor ráncai, ha még mindig képes ugyanolyan ösztönösen fesztelenül, provokatívan mozogni és végigvinni egy show-t, mint évtizedekkel ezelőtt, és azon a bizonyos hétmérföldes karizmán sem esett csorba. Úgy tűnt, ő igazán sosem öregszik meg, mindig is megmarad benne az az elementáris erő, a megzabolázhatatlan vadság, az erőteljes szexuális kisugárzás (igen, még most is!). Túlélt már sok mindent, és van egy olyan érzésem, hogy ő még sok év múlva is képes lesz újat alkotni, és úgy lenyomni egy koncertet, ahogy senki más, legyen az fiatal vagy idősebb.

A szám végeztével Iggy a színpad elején pózolt, a verejtéket törölgette a homlokáról. Ahogy szép lassan felhangzottak az Open Up And Bleed kezdő szájharmonika taktusai, a teljességérzés megint elmondhatatlanul tökéletes volt. Szintén egy régi kedvencemről van szó, amit az összes fellelhető live-verzióban hallottam már, de megkockáztatom, hogy még sohasem szólt ennyire zseniálisan ez a dal, mint akkor és ott. Teljes a katarzis.

Ahogy az utolsó hangok is elhaltak, a banda is megkezdte a levonulást a színpadról. Általában ezzel a dallal szoktak zárni, de nem hittem, hogy csak úgy búcsú és visszázás nélkül hagynak itt minket. Nem is kellett sokat várni és kiabálni, elég gyorsan visszatért mindenki a helyére, hogy a minimál-pihenő után még három bónusz számmal kedveskedjenek az egybegyűlteknek. Az egyre erőteljesebb skandálást megszakítva váltottunk át tapsra, ahogy Iggy belevágott a No Funba. Az időközben egyre inkább bezsongott kis körünkkel már egymás arcába ordibáltuk a szöveget, valamint nevetve kísértük egy felfújható, színes strandlabda helyváltoztatását, amit a kifutó jobb és bal oldalán bulizó emberek dobáltak át egymásnak. A dal végén a frontember már sokadszorra köszönte meg a tömegnek a részvételt, majd közölte, hogy semmi para, még esze ágában sincs elmenni. Megosztotta velünk egy gyermekkori emlékét is, ahogy kisfiúkorában látta a tévében a Magyarországon áthaladó tankokat, és hogy sose gondolta volna, hogy egyszer felléphet itt. Megköszönte az újabb lehetőséget, és mintegy együttérzésként irányunkba, felkonferált egy számot, amit állítása szerint még soha sem játszottak máshol ezelőtt, az I Got Nothin'-t.

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, itt sem történhetett másként. Iggy megkérte a rendezőket, hogy kapcsolják le az összes fényt, ne csak a küzdőtéren, a színpadon is. Pár pillanatig csak pislogtunk vakon a sötétben, nem értettük, mire készül. Amikor ismét visszatért a világosság, sejtelmes kékségbe burkolva mindent, felvijjogtak a gitárok, és utolsóként a banda belevágott a Death Tripbe, az éjszaka méltó zárásaképp. Iggy még mindig hihetetlen lendülettel táncolt, egy cseppet sem tűnt kimerültnek vagy fáradtnak. Még egyszer utoljára rendesen odatette magát, kiosztott pár pacsit az első sorokban állók közt, majd az utolsó hangok is elenyésztek. Hiába a hosszú ideig tartó visszázás, kiabálás, már nem tértek vissza még pár szám erejéig. Ahogy még mindig ott álltam, egyik kezemmel lazán támasztva a korlátot, lassan kezdtek szétszéledni körülöttem a fesztiválozók. Tény, hogy időközben számos tagcserén esett át a banda, bár ezen a rendezvényen az eredeti alapító gárda több tagja is képviselte magát (a 2009-ben elhunyt Ron Asheton helyett az együttes múltjában szintén fontos kulcsfigura, James Williamson ragadott gitárt). Kicsit mindnyájukon látszott, hogy már nem azok a lázadó huszonévesek, kicsit megőszültek, de ettől függetlenül ugyanolyan lendülettel és profizmussal nyomták le a koncertet, hogy az ember egyszerűen nem érzékelte, hogy időközben hosszú évtizedek teltek el. A szólószámok hiányát nem csodáltam a viszonylag friss setlistekhez igazodva, viszont furcsálltam, hogy a 2007-es The Weirdness c., legutolsó albumról egyetlen dal sem hangzott el, csak üvöltve-ordítós színtiszta klasszikusok (a Raw Power lemezt például teljes egészében lenyomták).

Még egy kicsit vártam, hogy mögöttem szép lassan oszoljon a tömeg, majd búcsút vettem frissen szerzett ismerőseimtől, és megindultam hátra, ahol az ügynököm már várt rám. Mivel látványosan jó volt a hangulatom, így rá is kérdezett, hogy tényleg engem látott-e a kivetítőn a stagedivingnál, de elég volt egy pillantás az eufórikus pofázmányomra, hogy teljességgel evidens legyen a válasz. Lekuporodtam mellé a letaposott fűbe, még mindig szédelegve és vigyorogva rágyújtottam egy cigire, és hosszasan fejtegettem, hogy az egész testem lelamináltatásán gondolkozom épp, de legalábbis azon, hogy ezt a pólót féltett ereklyeként fogom őrizni az idők végezetéig. Azt sajnáltam csak, hogy az ügynököm, bár készített két kisebb minivideót, de nem tudta elkapni azt a bizonyos pillanatot. Megállapítottuk, hogy amilyen idióta vagyok, még az önéletrajzomba is képes lennék csatolni, amennyiben lenne róla tényleges felvétel.

Kísérőmnek már nagyon mehetnékje volt, de sikerült rádumálnom, hogy legalább még egy csapoltra hadd maradjunk, méltó zárásként legalább ennyi jólesne. Kerestünk is egy sörsátrat, ahol nem voltak húszezren, egész gyorsan sorra is kerültem. Mikor megkaptam a Sopronim, a pultos csaj szólt, hogy húzzam le a Metapay kártyám a leolvasón, amit én meg is tettem. Utána még kétszer megismételtette ezt velem, arra hivatkozva, hogy rosszul tartottam oda a kis műanyaglapot. Én még legalább tízszer is képes lettem volna eljátszani ugyanezt, annyira végtelen békében voltam az egész világgal, hogy az leírhatatlan.

Gyorsan megittam a söröm, összecuccoltunk, majd megindulunk a kijárat felé. Bár még befelé jövet elsiklottunk egy ParaPark nevű hely mellett, ami érdemes lett volna csekkolni, de a létesítmény sajnos már bezárt, így oda is álltam a kártyás sorhoz, hogy visszakaphassam a nem lefogyasztott maradék pénzem. Amikor a pultos átnyújtotta az összeget, jó nagyot néztem, hiszen 900 forinttal, vagyis pontosabban két csapolt sör árával többet kellett fizetnem, mint ahogy azt kikalkuláltam. Számolgattam is, hogy mennyit ittam, és csak nem tudtam hová tenni a levonást, mire végül leesett, hogy az utolsó sörsátorban baszott át a kiscsaj, de durván. Ugye hiába is mentem volna vissza magyarázni, hogy ekkora fogyasztás ténylegesen nem is történt, és jól lehúztak, de nem hittek volna nekem. Fokozatosan hanyatló intenzitással szidva az egész kártyás rendszert, meneteltünk tovább kifelé, magunk mögött hagyva egy „Lávakövön sült hot-drog” (nem, nem elírás) plakáttal reklámozott kajáldát, mire beleütköztünk a hétmérföldes sorba, akik mind taxira vártak, hogy az elsők között érjenek az állomásra. Mivel olyan irgalmatlanul sok volt az ember, így a gyaloglás mellett döntöttünk, elvégre nem csak nekünk jutott ez az eszünkbe, és csak a hátizsákos fesztiválozókat kellett követnünk. Úton az állomás felé legalább 10 méterenként akadt egy világító mellényes rendőr, csak épp teljesen feleslegesen, mivel senki sem balhézott, fáradtan csoszogott a sereglet az éjszakában.

Az állomásra érve erőt vett rajtam a szükség, úgyhogy gyorsan be is slisszoltam az ottani nyilvános vécébe. Külön ki kell emeljem, hogy bár nyilvános budiról volt szó, mégsem kellett fizetni, és az obszcén firkákkal borított ajtót leszámítva minden maximálisan tiszta állapotban leledzett. Még egy utolsó cigaretta, majd végre felszálltunk a fél 4-es vonatra, ami jócskán meg volt pakolva fiatalokkal. Sokan annyira pofátlanok voltak, hogy az eredetileg 8 személyes fülkében ketten aludtak elnyúlva, máshol pedig egy hasonló térben egyetlen terebélyes pasas üldögélt a semmibe révedbe, lerúgott cipője a földön, a lába pedig a szemközti ülésre vetve teljes retkes pompájában. Végül a két vagon közötti téren gubbasztva utaztunk félútig, mire egy szimpatikus kaller megsajnált minket és beküldött az üres első osztályú fülkék egyikébe. Kényelmesen, normál esetben számunkra megfizethetetlen körülmények között robogtunk tovább Győrig. Fél órát vártunk a csatlakozásra, de legalább végre normálisan le tudtunk ülni a vonaton. Szinte a végállomásig aludtunk a táskánkat ölelgetve, majd a Nyugatinál elválltak útjaink.

Izzadtan, koszosan, néhol kék-zöld foltokkal és diszkréten korlátmintával tarkítva, kissé leégett tarkóval vánszorogtam vissza az albérlet felé. Bár álmosan pislogtam, és szédelegve haladtam előre az ismételten egyre jobban felforrósodó aszfaltdzsungelben, mégis letörölhetetlenül ott ragadt az arcomon az a bizonyos idült vigyor. 5 nap, 95 ezer látogató, mi mégis csak egyetlen éjszakára váltunk a fesztiválélmény részeseivé. Ez viszont feledhetetlen volt.