Maja Miloš: Klip

Kertészet és valóság

Enyhébb lázadás volt tapasztalható a közönség soraiban, amikor a Klipet a Cinema City filmfesztivál egyértelmű győztesének kiáltották ki. (Ennek betetőzése az, hogy pár hete az oroszok tiltólistára vetették az alkotást, merthogy megrontja a gyerekeiket.) Az eredményhirdetés után alig egy órával, mintha csak előre meg lett volna írva, a Katolikus porta nyíltszíni vetítésén láthattuk a filmet, lekerítve a kávézók zajától és a városkertészet fáitól, amelyek egy európai eszme megtestesülései.

Ez egy pornó, sikoltoztak a lányok, akik egyébként meglehetős hasonlóságot mutattak a főszereplő Jasnával. Mi az istenre hoztál, kérdezte barátnőjétől az a muksó, aki egyébként kiköpött Đole, az alkotás másik főszereplője. Volt, aki kellemetlen nevetéssel nyugtázta a szexjeleneteket, volt, aki fölháborodva elhagyta a teret. Olyan is volt, aki csak a fejét csóválta, és azt mondta: nem ezt kell megmutatni. Azt kell megmutatni, milyen szépen is élhetnénk.

Értem én. A valóságot nézzük eleget, a valóság már így is a fejünkre mászik. Nem akarunk valóságot.

De ha nem akarunk valóságot, akkor miért üli végig a nagy többség a két óra hosszát? Akkor miért hagyja el a Katolikus portát több száz ember lehajtott fejjel, csöndben, hogy aztán a Laza Telečki tömegében döbbenten szembesüljön azzal, hogy a Klipnek nincs vége? Hogy a Klip ott forog tovább a szomszéd utcában?

Isten hozott az xTube-on

Szóval van ez a Jasna (Isidora Simijonović) és ez a Đole (Vukašin Jasnić), akikkel az égegyadta világon semmi érdekes nem történik. Nem ölik meg őket, nem lázadnak fel a világ ellen, nem szakad rájuk a csillámporos égbolt. Ez a film poétikája: a fikció úgy fikció, hogy nem is szükségszerűen az. Ez a sztori megtörténhet, meg is történik, de a valóság szintjén annyira érdektelen, hogy még a Kurir se foglalkozna vele. Valahol ez is a probléma.

Szóval ez a Jasna meg ez a Đole egy suliba járnak, mindkettejüknek megvan a maga kis társasága, viselt dolgai, család, satöbbi. Meg telefonjuk is van, okos és kamerás. Meg zenét hallgatnak. Meg érdektelen témákról beszélgetnek. És szép lassan közelednek egymás felé, elmélyítve egy kölyökszerelem intimitását.

Jól hangzik, mi?

A film telefonos videói többnyire az xTube filmecskéire hasonlítanak. A zene a legrosszabb turbo folk, amelynek végignézhetjük az összes előfordulási formáját. A beszélgetés a farokméretekről és a szex legkülönbözőbb formáiról szól. A család intézménye megsemmisült, a hagyományé ugyancsak. A közönséget valószínűleg mindezek mellett az zavarja a legjobban, hogy Maja Miloš nem hajlandó halálos ítéletet olvasni e tények felett. Csak felmutat. Megmutat. Az ítélkezés és a felelősség a miénk.

Az orális szex és a teáskanna

A videó első ránézésre csak eszköz, csak egy modern kütyü, amit egy modern téma megkövetel.

Nézzünk azért rá másodszor is, és lássuk meg, hogy a rendezőnő nem csupán játszik ezzel az eszközzel, és nem csak nyelve részévé teszi. A szereplők gondolkodásának Napja a szexualitás, és ez a jelenség mélyen összefonódik a felvehetőség, a rögzíthetőség lehetőségével. Maga az alkotás is azzal a jelenettel indul, amelyben a férfi a kamera, a lány pedig az objektum, itt még nincs teljes kontaktus, csak kokettálás. Ám míg az alig egy éves Tilva Roš videói a szereplők hősiességét próbálták megörökíteni, és a cselekvés dokumentumai voltak, a Klip videóját már nem érdekli a történés, csak maga a test, vagyis az, ahogy az tükröződik. A Tilva Roš videóival kapcsolatos első kérdés az volt: „Látszik minden? YouTube-képes?“ A Klip videóinak már nincs helye a neten, a hozzájuk kapcsolódó kérdés pedig: „Jól nézek ki rajta?“

Test és kép összefonódása abban a jelenetben éri el tetőpontját, amikor egy átbulizott éjszaka után Jasna Đole asztalára teszi a telefonját, amin saját maszturbálását örökítette meg. Đole szintén önkielégíteni kezd, de a két test a videó médiumán túl nem is találkozik egymással. A szexuális elidegenedés tökéletes és, úgy tűnik, visszafordíthatatlan.

Ehhez a média által szított testidegenséghez sehogyan sem illenek a Jasnáékhoz épp beköltöző nagyszülők cuccai: a teáskanna, a régi kabátok, a családi fényképek fizikai valósága valóságos undort vált ki a lányban. De ugyanígy undorodik a test egyéb, nem-szexuális vonatkozásaitól is, mint például apja betegsége, amihez még ráadásul megmagyarázhatatlan szégyenérzet is tapad. Mintha bűn lenne, hogy nem úgy élünk, mint egy amerikai filmben.

Szerbia!

A Klip nyilván azért nem politizál, mert a megjelenített tizenévesek sem konyítanak ahhoz, mi történik az országban, az újbelgrádi lakótelepeken kívüli területeken. A politikum épp ezért rejtekúton hatol a filmbe.

Egy jelenetben a fiúk és a lányok együttesen szöknek be az éjszakára bezárt iskolába. A szokásos diákcsínyek brutalizált verziója ez: vandalizmus, padok fellökése, a naplók széttépése és elégetése. Egy névtelen srác ebben az ingatagon videózott káoszban, az iskola elhagyása után üvölti el magát: Szerbia! A jeligének semmi, de semmi köze nincs sem a kontextushoz, sem a politikai helyzethez, sem előtte, sem utána nem árulkodik róla semmi, hogy a szereplőnek, vagy bárki másnak véleménye volna a társadalomról vagy a haza intézményéről.

Ebben a pontban győzedelmeskedik Maja Miloš igazán a hazai filmgyártáson. A Nyiratkozás című botrányfilm például minden eszközével azt próbálta megragadni 2011-ben, hogy miféle ideológia búvik meg a futballszurkolók mögött. A Klip úgy ad választ, hogy közli: nincs válasz. A jeligék nem az ideológiából röppennek föl, hanem csak úgy. Egy átivott éjszaka és egy elfojtott erőszakhullám szüleményei.

melerezS

Azt írtam fentebb, hogy a szexuális elidegenedés tökéletes és, úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Csakhogy hamar rádöbbenhetünk, hogy nem csupán visszafordítható, hanem fordítva is működik, vagyis pontos inverze az úgymond szokványos kapcsolatfejlődésnek. (Létezik egyáltalán ilyesmi?)

Jasna és Đole kapcsolata extrém szexuális játékokkal kezdődik, és már túl vagyunk a suli vécéjében történt orális szexen, a testi kapcsolatot nélkülöző önkielégítésen, a lány kutyává válásán, apróbb szado-mazo-bulikon, amikor a fiatalok több, mint egy óra játékidő után végre telefonszámot cserélnek. Ekkor a néző, legnagyobb meglepetésére, az utcán szinte dalra fakadó Jasnát láthatja, aki egy tizenkét éves kislány módjára kiáltozza a srác nevét.

A film a kilencvenedik percre már megfárad a túlságos szexualitástól, és meglehetős megkönnyebbülés, hogy a rendező is osztja véleményünket. (Valahol megértem én azt is, hogy valaki az ötödik mindentmutatós szexjelenet tájékán felsóhajt: „Azért a régi filmek nem ilyenek voltak”. Dehát a világ sem ilyen volt.) Még tragédiát is remélünk a sztoritól, amikor az utolsó jelenet kőkemény verekedést rak elénk. Ezt azonban egészen furcsán oldja fel a Jasna és Đole közti hosszú, szerelmes csók, amely valahol mégiscsak azt állítja, hogy bár brutális az út, amelyen hozzájutnak, ezek a kölykök mégiscsak valami hasonlót keresgélnek, mint a Jane Eyre vagy A vonzás szabályainak szereplői.