Az olimpia másik arca

Az egész londoni vezetőség előre beharangozta, hogy itt bizony készültség lesz, ha nem muszáj, senki ne tömegközlekedjen, mert több lesz a turista, mint az unió legnagyobb városának lakossága. A londoniak nem is tömegközlekedtek, szépen elmentek szabadságra. Az egyébként nyár folyamán Londonba tévedő turisták pedig most messze elkerülték Nagy-Britanniát, nehogy a békés pihenésüket megzavarja esetleg egy-egy magával nem bíró, robbantani vágyó terrorista. A város vezetősége ezzel kihívta a vendéglátósok haragját, a forgalom ugyanis – enyhén szólva – nemigen nőtt.

De akkor uccu neki, vessük magunkat az olimpiába! Meg lehet ám úszni ezt az eseményt aránylag olcsón is: vannak ingyenes események, amelyeket az utcán rendeznek (maraton, távgyaloglás, kerékpározás…). Ezekre érdemes kilátogatni, hiszen az ember elmondhatja magáról, hogy volt az ötkarikás játékokon. Elzarándokoltam én is a 20km-es férfitávgyaloglásra, szurkoltam is ám torkom szakadtából, később elmondhatom, hogy láthattam, amint a „kis” 23 éves magyar legény egyéni csúcsot gyalogol. Meglepődtem, hogy milyen sebességgel gyalogolnak… 20km-t megtesznek átlagban 1 óra 20 perc alatt. Ki lehet számolni… Természetesen a kínai nyert. De hogy ne csak ingyen sasoljuk az olimpiát, úgy döntöttünk a kedves barátokkal, hogy veszünk ám jegyet (legyen mit eltenni emlékbe), nem másra, mint a kajak-kenura. A legolcsóbbat be is szereztük (kb. 50 euró), hogy aztán a kerítés mellett állva végignézzük a 2-3 órás programot. Szegény embernek ez jár… Az ülőpáholyért már mélyebb zseb kell. De ne legyünk elégedetlenek, voltunk az olimpián, láttunk egy magyar aranyat és két ezüstöt, autogramért is könyököltünk a futam végén, majdnem leütöttek a németek a zászlajukkal, és meghallgathattuk, hogyan köszön az indiai önkéntes magyarul. Mert megtanulta. Úgy gondolta – és szerintem igencsak jó volt a gondolatmenete –, hogy ez jár az ott megjelenő szurkolóknak, és esetleg szebbé varázsolja a napjukat. A nyelvi helyességbe most ne kössünk bele, maradjunk az olimpia szellemiségénél: a szándék a fontos és a részvétel.

És mivel az olimpián a szurkolók is igencsak nagy szerepet játszanak, alakultak ám erre a célra külön szurkolói klubok. Magyarból kettő is volt – mert miért ne. Szerbet nem leltem, bárhogyan is kerestem. Szurkolni a szurkolói klubban már csak azért is jó volt, mert lehetett zsíros kenyeret kapni és némi bográcsban készült nyalánkságot is. A külhonba szakadt emberkéknek pedig ez a gyengéjük. Nyugat-Európa hátránya bizony az is (többek között), hogy nemigen értik és értékelik a konyhaművészetet. Halat és csirkét esznek korlátlan mennyiségben, de a sült kolbász… az már a főzés magasabb fokozata. Hogy a többiről ne is beszéljünk.

Két zsíros kenyér majszolása közben lettem figyelmes arra, hogy itt bizony hatalmas a tömeg, és nem más toppan be, mint Berki Krisztián! Közönségtalálkozóra érkezett ez a szerény fiatalember. Megilletődve mondja el a pódiumon, hogy ő még mindig nem dolgozta fel, hogy ő olimpiai bajnok lett, és mostanában nagyon elfoglalt és nagyon fáradt, hiszen egyik helyről a másikra kell rohannia. Hátulról a tömegből valaki bekiabál: „Túléled”. Hát igen, valószínűleg ellennék egy ideig azzal a tudattal, hogy olimpiát nyertem… Egyébként egy nagyon szerény ifjonc Berki Krisztián, aki azt is hősiesen tűrte, hogy a következő három órában autogramokat volt kénytelen osztogatni. Két nappal korábban Gyurta Dani csak besurrant, mondott néhány mondatot, aztán kisurrant… A több száz összegyűlt szurkoló pedig csak állt döbbenten. De nem szólok bele, hiszen nem tudom, milyen is ez a „sztárélet”, neki is lehet más dolga…

Begyűjtöttem én is egy autogramot és egy kisebb fajta nyilatkozatot. Természetesen megkérdeztem tőle azt, amit általában még az utcán sétálóktól is: mitől más az olimpia? Ő azt válaszolta, hogy attól, hogy más a hangulata, és általában mindenki olimpián szeretne nyerni, itt általában a hangulat is békésebb, és kicsit valóban a részvétel a fontos. Gondolom, azok számára, akik éremre nemigen esélyesek… Dolgunk végeztével úgy döntünk az asztaltársasággal, igyunk meg egy csapoltat, aztán induljunk haza ebben a nagyvárosban, úgyis csak órák kérdése, mire hazaérünk. Ám nini, surran befelé egy ismerős arc! Nem más, mint Kovács Kokó István! Futok utána diktafonostul, remélve, hogy nem veszi zokon, hogy megzavarom sörözés közben. Annyira nem is pici ember, mint amilyennek elképzeltem. Hihetetlenül kedvesen kihív a sörsátorba, hogy esetleg ott társalogjunk, mert bent van némi hangzavar. Elmondása szerint a magyar az egy genetikailag sikerre és sportra termett nép, és hát természetesen a magyarok a legjobb szurkolók a világon. Természetesen ő is megerősítette azt, hogy az olimpia teljesen más hangulatú verseny, mint egy világ- vagy Európa-bajnokság. Hiszen, ahogyan ő fogalmazott, az egész világot az olimpia érdekli, és ezután minden sportolónak megváltozik az élete. Egyik sem adná oda az egy olimpiai érmét hat világbajnoki éremért.

Ám legyen. Elhiszem. Sőt, egyetértek vele. Egyébként az olimpia valóban függőséget okoz… Lehet, hogy négy év múlva átruccanok Rióba…