SZUPERSZTÁROK, KÖLTŐK, ZSENIK A HATÁRVONALON
Mi a közös József Attilában, Elvis Presley-ben, Jim Morrisonban, Marilyn Monroe-ban, Ian Curtisben, Johnny Cash-ben, Sid Viciousban, Dave Gahanben, Freddie Mercuryben, Axl Rose-ban és Heath Ledgerben?
Ők a zene nagy költői és az irodalmi művek zeneiségének mesteri szinten történő leképezéseiért felelős személyek. Vonzó külsejű, de annál sokkal mélyebb, önnön szépségüket néha teherként megélő költők, énekesek és színészek, akik elégtek abban, hogy mindenüket odaadták a közönségnek, cserébe viszont ugyancsak kettős dolgot kaptak: a tömeg ellentétes szeretetét. Egyetlen emberről pontosan meg tudom ítélni, miért kedvel vagy nem kedvel, de egy óriási embertömegről? Jó kérdés ez.
A sztárság – az én meglátásom szerint – olyan, mint amikor a gyerek hónapokig álmodik arról, hogy övé lesz egy egész játékbolt összes csodás játéka, övé lesz a vidámpark összes csillogó-villogó játékszere és a mesék birodalma. A sztárság viszont nem ilyen. A sztárság és az elismertség gépezet. Pontosan olyan gépezet, mint egy gyár, vagy egy jól menő vállalat. Valamit valamiért adni kell, és a tömeg erre folyamatosan igényt tart. Ha pedig ennek a gépezetnek nem tud megfelelni az adott sztár – már jön is szép lassan a süllyesztő.
Nézzük a dolog pszichológiáját hétköznapi szemmel: mennyire tudunk örülni egy-egy munkahelyi sikerünknek, vagy ha elismerik a munkánkat vagy a művészetünket vagy a sikeres vizsgáinkat az egyetemen? Ugyanakkor azonnal megjelenik a megfelelés és a túlzott nyomás is bennünk: rákapcsolunk, hogy ne veszítsük el azt, amit keserves munkával és önmagunkat nem kímélve elértünk. A sztároknál mindehhez az imázs hatalma is kapcsolódik, és ez alól az ambivalens kettősségérzés alól még minden idők leghatalmasabb sztárja, Elvis Presley sem tudott kibújni. Hiába a pénz, a gazdagság, a Kánaán – a Király drogfüggő lett.
A legjobb és a legérzékenyebb sztárok azért sétálnak folyton a szakadék szélén, mert nem tudnak lépést tartani az imázs mindenható hatalmával. „Nem tudok megfelelni az imázsnak” – nyilatkozta Elvis egy kései interjújában. Orvosaink a személyiség szétesésével magyarázzák a sztárság ambivalens mivoltát: egyrészt ott a megfelelési kényszer, az állandó súlykontroll, ezért a legnagyobb sztárok, ha megfigyelitek, mindig gyakori és feltűnő súlyingadozásokkal küzdöttek, amely egyrészt a rendszertelen és zaklatott életmódnak, kapcsolati válságoknak, alkohol-, gyógyszer- és drogfüggőségnek vagy sima időhiánynak, az evés elhanyagolásának, vagy éppen túlértékelésének a következménye.
A sztárok sokkal könnyebben kibillennek az egyensúlyból. Miért? Mert a rengeteg ellentétes benyomás, tapasztalat – fájdalmas és jó egyaránt – egyszerűen felemészti a természetes, pozitív és „embernek való” lelkiállapotot. A szupersztár egy őrült és irányát vesztett hullámvasúton száguld, egyrészt érthető módon él a sztárság előnyeivel, majd a sajtó vagy mások részéről alkalmazott kontroll hatására visszafogva önmagát teljes személyes káoszba kerül. A személyes káoszra és különösen a fent említett művészek személyes káoszára a pszichiátriában a borderline (határeset) pszichózis meghatározást használják, amely orvosi nyelven kifejezetten „művészbetegségként” van számon tartva, holott valójában nem is könyvelhető el valódi betegségként, csupán lelkiállapotként, üresség-érzetként, amelyet a sokféle és ellentétes közönség hatalmas szeretete, siker, taps, reflektorfény, valamint a sikerszériára irigy emberek, illetve a sikerre különféleképpen reagáló tömegek generálnak.
A határeset-pszichózis a szétesett önkép diagnózisa, ehhez társul a visszafojtott düh az elvárások miatt – magyarul a lázadás – és a szeretetvágy, valamint a gyermeki én előtérbe kerülése a sebezhetőség miatt. Kezelni nem lehet, mert valójában nem betegség: csak puszta vágy azért, hogy önmagáért és ne az imázsáért szeressék az adott sztárt, vagy például a színészt ne csak a színpadon, előadás után ünnepeljék, hanem a hétköznapi életben is szeressék valódi, igazi szeretettel, ne a sikereiért. Ezt a szeretethiányt a legnagyobb sztárok és költők versekben, dalszövegekben és fantasztikus előadásmóddal ellensúlyozzák: valójában a szakadék szélén járva lesznek legendák.
Tehát bármilyen keményen hangzik, a határeseti pszichózis nélkül nem is lehettek volna nagy művészek. A nagy művész egyébként olyan mélységeket él meg és olyan magasságokat, amelyek mellett nehezen alakít ki hagyományos életvezetést. És a legfurcsább ebben az, hogy ami kívülről nézve, a társadalom szemében önsorsrontó vagy önpusztító életútként van elkönyvelve, hozzásegíti ezeket az embereket ahhoz, hogy valami nagyot alkossanak. Ők ettől válnak azzá, amik – vagy inkább ezen túllépve alkotnak emberek ezreire vagy millióira hatással levő zenét, színészi alakításokat, verseket: a szakadék szélén járva, a határon: valahol a senki földjén.
