Ha a hegy nem megy Mohamedhez

Tízpercnyi séta, mindenki Babi nénijénél egy rövid borvásárlás és -felhajtás, újabb tíz perc, át a hídon, s ténylegesen ott vagyok, ahol a kígyózó sorok, a kedves biztonságiak és a borszagú ismerősök kavalkádjában az első dolgom csupán annyi, hogy keresek egy helyet a sátramnak abból a „csak reggel legyen hűvös” fajtából, s indulhatok is vissza Babi nénihez utánpótlásért. Italának köszönhetően már nem is érdekel a nulladik nap fellépőinek mutatványa. Csak jussak el a sátorig…

1. nap: Nem egészen hűvös. Legalábbis nem arra a kedves szellőre kelek, amire tegnap gondoltam. Kikászálódok, letörlöm az izzadságom, fogat mosok borral, s indulhat a csipet csapat túrája. Fel a városba, be a térre. Kávézó, hűsölés, rekreáció. Gyors kirándulás a „hegyekbe”, majd félúton a borospincék kellemes hőmérséklete után vágyódva visszafordulok. Megcélozom a kicsi és ferde utcát; első borospince, második, hopp, vissza-vissza, kezdődik a mulatság!

Szinte lekésem a Csík zenekart, ahol mosolygós emberek próbálnak dárembész táncot idomítani Csík Jancsi bácsi hegedűszólójára. Rájövök, hogy még nincs meg a kellő akarat. Irány a sátor, benyitok a spájzba, és ott is maradok, amíg elég erősnek nem érzem magam a visszaúthoz. Épp időben odaérek a Vad Fruttikra, majd az Exodusra, belepislogok, aztán tovább. A másik színpadon Pataky („Én vagyok a rock!”) Attila megtántorít, fejrázás, új célpont keresése. Ó, amott már kellemesebben cseng az Arch Enemy női vokálja. Vége, megérte. Nézzük csak, hol nem jártam még? Aham, tudom már. Szerencsémre kicsit odébb az angol Engine-EarZ Experiment van színpadon. Végre abbahagyom görcsös végtagjaim kontrollálását, bár lehet, hogy ebben Mari néni nedűje is közrejátszott. Látom, hogy az emberek eggyel arrébb Alphaville-nek örülnek, én pedig itt a Broken Note-nak. Kifulladva beletáncolom magam a sátramba.

2. nap: Később kelek, mint előző nap. Nincs hideg, az biztos. Egy jó fekete mellé egy még jobb szőlőital dukál. Ideje lenne benézni a civil faluba. Évről évre hosszabb az utca, több a pavilon. Természetbarátok, természetvédők, vidékfejlesztők, fair trade, Zöld pont, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, sorolhatnám. Csüccs itt, csüccs ott, beszélgetés, kavicsfestés, továbbállok. A sárga pavilon természetvédőinél csepeli bringát lehet nyerni. Kitöltöm a tesztet, s majd visszanézek szombaton 6 órakor a sorsolásra. Nem vagyok hajlandó kerékpár nélkül hazamenni. Átgázolok az extrémsport-pálya és publikuma között. Parkourök, bringások, deszkások, freestyle focisták, trükkök, ugrások, limbó és break dance. Bungee jumping mellett el, ahh, fáj a szívem. Hohó, dodzsempálya, csak nekem, csak most, idén először, fenomenális újítás. Beleülök, kevés az ellenfél, mégis sikerül belefejelnem a kormányba; elég is lesz mára. A főhadiszállásra a negyedik úton próbálok eljutni, s meglepődésem határtalan. Takáts Eszter hangját messziről felismerem. A színpadon áll egy új zenekarral. De van mellette még egy fószer, egy idősebb. Vokálozik. Ismerős a hangja, az arca, olyan, mintha... Az nem lehet... Vagy mégis? Túl sok volt az ambrózia. De, ő az. Müller Péter Sziámi újra aktív! S a végén az elbúcsúzás, ők voltak a CATSANDOX. Feljegyzem a fesztiválos memóriafüzetembe.

Feltöltöm mennyei mannakészletem, s irány az ördögvillázók küzdőtere. Közben rájövök, hogy a Hegy’kártyám üres. Töltenem kell rá HUF-ot, sorban állás, ismerkedés, koccintós magyarázat: Vajdaság nem Romániában van. Ismét át a Civil utcán. Megakad a szemem egy internetes cím domainjén: .rs. Hej, hát ezek a mieink! Be is ülök egy pihenőre. Fényképezkedés, ismeretségi relációk keresése, indulhat a pöttynyi mandula tova. Ezután következik a „zúzok, mint a disznó – ringatom a csípőm – zúzok, mint két disznó” az Ektomorf-Everlast-Hatebreed trióra. Szerencsére közel volt a 2 színpad, így láthattam a produkcióikból fél-fél órát. Közben elered az eső, próbálom magamra erőltetni műanyag ponchóm, természetesen sikertelenül. Parov Stelarék játszanak, mindenki riszál, jön a Bacardi-dal is. Biztosan jó, de én már meguntam. Inkább megpróbálok behúzódni az ötös számú színpad/sátorba, amikor hirtelen ráismerek a Terézanya kezdőritmusára. Igen, pont egy Pendulum-buli közepén találom magam. Sőt nem is akármilyen buliban, ekkora vajdasági koncentrációt még a fesztiválon nem pipáltam. Adaiak, kishegyesiek, péterréveiek, szabadkaiak, kanizsaiak, zentaiak. Inkább tűnik Játékoknak, mint Hegyaljának a buláj. Annyi különbséggel, hogy a Pendulum már biztosan nem fog fellépni Zentán, igaz, máshol sem. Egypár koccintás, s repülök is már a hajlékomba.

3. nap: Az előző napinál is tovább alszom, ugye nem kell ecsetelnem, milyen szintű a kipárolgás. Víz híján töltöm is magamba az édes szamorodnit. Közben áldom Rózsi néni keze munkáját. Feltápászkodom, megyek egy becsületkört. Konflikt-koncert, hihetetlen, de szinte mindenki fújja a szlovák szövegeket. Ekkor jön a felismerés, azon kívül, hogy rengeteg felvidéki látogatott el Tokajba, Pécs mellett Kassa lakói is ingyen bérlettel jöttek; de jó, majdcsak mi is sorba jutunk! Ezentúl egy magyarországi és egy külhoni település lakossága tud majd így örülni a fesztiválozásnak a Tisza partján. Okés, megvárom a Rómeó vérzik táncdalvetélkedőjét, majd csatlakozok egy kis fecsegésre az említett két zenekar és honfitársai közé.

Múlik az idő, perzsel a nap, a borcukorszintem emelkedése után úgy érzem, vissza kell kacsintanom a gyerekkorom zenéihez. Alvin és a mókusok, Depresszió, kis nosztalgia, és irány a várva várt Skindred. Aucs, hát ekkorát még soha az életben nem propellereztem a halászsapkámmal. Ekkora energiarobbanást eggyel több, mint 13952 hidrogénbomba sem tudott volna elérni, még vákuumos térben sem. Kimerültem, feltöltődöm, s rohanok is már a Biohazardékat meglesni. A gitáros nem normális, ennyit elárulok, hisz felmászott a legnagyobb színpad tartópillérére, beakasztotta a lábát, hanyatt vetette magát, és fejjel lefelé lezúzta érdes riffjeivel a közönség fejét, köztük persze az enyémet is. Váratlan és mulatságos. Egy utolsó húzó, próbálok ébren maradni Ludmilla produkciójáig, de csak az Evil Nine pár dalát bírom ki.

4. nap: Délig alvás. Vagy megöregedtem, vagy csak gyengülök. Inkább az utóbbi. Kevés volt a bor az ébredéshez. Fel Tokajba. Hiányoltuk már Piri néni italát. Szint növelése. Töltés. Városnézés(ecske). A kis csapat újra együtt, koccintás. Majd még egyszer. Többit már nem számolom. Eltávolodunk Kati néni oltalmazó borászatától a „kicsi és ferde utca” felé. Harmadik és negyedik borpince is leellenőrizve. Új, felvidéki ivócimborák szerzése, közben kölcsönösen felvilágosítjuk egymást az otthonainkról. Nincs is jobb, mint a naplementét a Bodrog és a Tisza első és utolsó csókjánál megélni. BudaiKá barátommal hátramaradunk biztosítani a terepet, míg sorstársaink átvonulnak Rakamazra. A fedezés jól sikerül.

Nem sokkal az Enter Shikari kezdése után jutunk be a fesztivál területére erősen táncolós állapotban. Kicsit élvezzük a sikongatást, majd továbbállunk a hatodik színpadhoz. Babzsákfotel lefoglalva, miközben a kalitkába zárt kismadár ringását figyeljük, megtudjuk a szomszéd zsákon ülő, szintén erősen táncos állapotban lévő lengyel úriembertől, hogy a délután folyamán itt a színpad mellett dőlt meg a közösen tusoló fiatalok világrekordja. Hm, el tudom képzelni, legalábbis azt hiszem, hogy el tudom képzelni, hány ringatózó madárka lehetett itt. Most már csak az az egy kalitkás maradt. Ejnye. Erről lemaradtunk egy az egyben.

Kis idő múlva rájövünk, hogy veszítünk a táncos kedvünkből, kénytelenek vagyunk átfésülni a spájz tartalmát. Akad egy kevés még a jóból. Rendben, re-pohárba töltés. Szódavásárlás a jurta melletti fabódéból. A Napra azt ajánlja mindenkinek, egyenek töltött zoknit a jurtából, lezenélik a magukét, tánc, elmennek. Pár rengést még bevállalunk Szabó Balázs bandájából. S irány a Blind Myself fesztiválzáró csörömpölése. BudaiKá elhagy, megvárok még két dalt, s én is otthagyom magam. Hisz úgy is találkozom magammal jövőre, ugyanitt, ugyanígy! Köszönöm, Bori néni! Köszönöm, Tokaj! Köszönöm, Hegyalja!

Fotó:bonnieandclyde