A sablonoktól messzire rugaszkodni

Patonay Anitáék csoportját a legfiatalabbak alkotják. Nem lehet csak úgy, észrevétlenül besurranni hozzájuk. Még nagyon figyelnek a külső rezdülésekre. Még azt is szokni kell, hogy valaki bent van, a fényképezőgép még 5 perc, a zavart cihegés, vörösödés, belebakizás után jön a koncentrált újrakezdés… És lenyűgöződök. Még 3 nap van a tábort záró gálaműsorig, de engem már sikerült megríkatni. Mert őszintén mondták el azt, ami az ő lelküket, nem másét, nem az elképzelt, egyszeri gyerekét, hanem az övékét nyomja. Most. Fontos küldetés a kimondás születésénél való segédkezés. De még milyen fontos...

Perényi Balázzsal a kamasznak mondható, de már rendkívül céltudatos, tanulni és bizonyítani akaró, jól formálható, pörgős-szétszórt-vidám-szerelmes ifjúság dolgozott. Mese, mese, mátka. Nem várt megoldások, meglepő alakítások, energiabombák repkedése, fárasztóan intenzív valami. Nem csak konkrét szakmai, de emberi szempontból is lehet/kell fejlődni. A dolgokhoz való hozzáállásban, a bármiről való gondolkodásban. Próbálj más utat, más megoldást keresni! Milyen jó is a sablonoktól messzire rugaszkodni!…

Krizsán Szilvia dolgozott a legérettebb, legtapasztaltabb színjátszókkal. Jobbnál jobb szövegek, ötletesebbnél ötletesebb jelenetek. A saját magunk által emelt falak átugrása a legnehezebb. Levetkőzni a beidegződöttet, a jól járható útról egy tévelyítőbbre menni, lubickolni az ismeretlenben, az ott lelteket rögzíteni… Nevettetni az általad már unalmasra gyakorolttal nem könnyű feladat. Próbálkozni márpedig kell! Akad, aki – kudarctól való félelemből kifolyólag? – rátarti nemtörődömséget színlelve áll a feladathoz, van, aki belebetegszik a bizonyítani akarásba, mást görcsbe ránt a sikerélmény elmaradása. Bizony, nem egyszerű dolog ez a színművészet, vagy mi…

Táborosi Margaréta visszatérő vendég a MAdT-ban, idén a rendezőkkel dolgozik. Büchner Woyzeckje lepi el a tábort, olvasódik, íródik, átgondoltatik, opera és film, előadások variációiban kerül egyre közelebb a velük foglalkozókhoz. Testet ölt, egyre kézzelfoghatóbbat. Az elmélet mezején történő vívódások, szócsaták után a rendezők saját világukba ültetik át Woyzeck barátunk kálváriájának pontjait. A befejezésért síró épület sötét alagútjaival, kopár betonságával, tömör hidegségével maga a tökéletes helyszín. És rendeznek a rendezők. Gondolatokat, egymást, színpadképet. Hallod a gondolatok zakatolását. Csikorognak az agytekervények. Koncentráció sűríti be a poros levegőt. A szétszórtság poklait is meg kell járni. Mint egy igazi színház igazi próbafolyamata. Csak rövidebb idő alatt, tömörebben, színészként is funkcionáló rendezőkkel. A saját jelenetet félti jobban mindenki. A nagy egészről nem elfeledkezve. Izgalmas munka, izgalmas eredmény. Elfeledhetetlenül belém vésődő mondatok. Woyzeck és Marie kézen fogva botladozik a mesebeli Hold felé. Igen.

Volt egy külön kaszt. A Kiss Anikó által vezetett mozgásszínházcsoport. Próbáltam fejtegetni, miért/mitől mások ők. Mert először van ez a csoport? Vagy mert ők a tornateremben próbálnak? Szeparálódva dolgoznak, alig látjuk őket egész nap…? Más a szemük. Mitől más?

Gyere el bemelegíteni egy nap, mondja Ancsa. Oké, de jó is lenne, csak félő, hogy nem lesz rá egy délelőttöm… Valamiféle megoldhatatlannak tűnő, mégis könnyedén átléphető akadálymorzsa miatt szaladunk lélekszakadva a gimi tornatermébe. Fél gondolatfoszlányból megoldódik, ami kell. Maradsz bemelegíteni? Á, nem, nem lehet! Miért? Sietek. Hova? Hova…? De nincs nálam ruha sem. Nem baj, van nekem több, gyere, adok. Hát akkor maradnom kell… És milyen jól is teszem! Egy ideje kikopott a mindennapokból a jóga. Vissza kellene hozni. Ősztől mindenképp, fogadom meg újra. Nem a zsírégetés vagy az izmosodás, a mély lélegzetek miatt. A kitartott mozdulatokért, a lelassult, artikuláltan születő gondolatokért. Az idő cseppfolyóssá vagy inkább zseléssé formálódásában lubickolni, bökdösni egy kicsit. Mosolyogva ülni még pár percig. Csendben. Azt hiszem, valamit megéreztem ennek a tarka emberkupacnak a mégis kollektív kisugárzásából. A (magukba? vagy a határvonalakra?) merülések utáni csöndekből, a szájhoz lassan emelt cigarettákból, a kelleténél tovább tartó, ottfelejtett mosolyokból. Büszke boldogság, hogy vannak, hogy lehetnek.

Fort Kriszta a tábor minden lakóját ismerte, belelátott a szájukba, kicsalta a megfelelően artikulált hangzókat, a kellően csengő hangokat. Játékos gyakorlatok, ritmikus versikék, komoly feladatok vidám tolmácsolása. Mert beszélni tudni kell. Lehetőleg jól.

Koncentráció és munkaszag, mély beszélgetések, a világ kötelező megváltása, hahotázás és zokogás, szolid szabálytalankodás és hihetetlen alázat. Pezsgő-nyüzsgő, vadóc fiatalok nyargalásznak a fűben, körbeülnek és játszanak, énekelnek, kacsintanak. Hogy kell szigorúnak lenni, szabályt betartatni, aludni küldeni? A felelősség nagy, a saját hasonló élmény oly közeli, hogy a vívódás mindennapos. Szerencsére – ismétlődő, elsuttogott szolid vitadélutánok után – mindenkinek van annyi sütnivalója, hogy elfogadja, az ő, a munka és a csapat érdeke is a kipihent ébredés. A barátságok építése hajnaltájt abbamarad, a szerelmek is csak napközben szövődhetnek. Az álmok mezején tessék töltődni a másnapi bolondozáshoz! Mert anélkül nehéz dolgozni.

Érzések, vélemények, elvek, kapcsolatok vesznek 180 fokos fordulatot. A kifejezetten antipatikus, taszítóan ugribugri majmócáról kiderül, hogy az egyik legmélyebb érzésű ember, akivel találkoztam. A nyomulós stílus egy rosszul választott maszk csupán. A beképzelt burzsuj se nem beképzelt, se nem burzsuj. És még jó gondolatai és ambíciói is vannak! A koncepció azért van, hogy megdőljön, mert a dolgok igazándiból nagyon egyszerűek. Túlbonyolítani, előre eltervezni, ragaszkodni a kiagyalt dolgainkhoz nem kell. Tévedni pedig kötelező. Egyszerű, nyitott, tiszta és őszinte pillanatokból kellene több, sokkal-sokkal több. Mindenhova. Minden napunkba. A mindennapjainkba.

Próbálom elraktározni az ott kapottakat. A gála idén is hosszú volt – pedig az egész héten tanultaknak csak szeletkéi jelentek meg –, mégsem tudja visszaadni azt, amit a táborlakók – és hiszem, nem csak én – tanultak. Nem feltétlenül a szakmáról, a színjátszásról vagy a szép magyar beszédről. Valami sokkal többről van itt szó. Valami olyan titokról, picinyke csodáról, amit továbbadnál, elmondanál mindenkinek. De nem lehet. Éveken át visszajársz, hátha egyszer tapintható valamiként viheted haza. Addigra már – habár nem tudod – rég nálad van, zsebeidbe bújtak a darabkái, bőrödbe ivódott az a finom por, amit nem tudsz lemosni. Néha erősen sikálod, hogy megszabadulj tőle. Közben már észrevétlenül egyre mélyebbre masszíroztad. És visszajössz. Gyere! Örülünk Neked.

Fotó: Ripak Igor