Itthon járt a svájci rokon

Nekem a zentai vendégszerepléséhez volt szerencsém. A maroknyi jól ismert arccal – akikkel év közben is rendszeresen járunk a Zentai Alkotóház rendezvényeire – alig hittünk a szemünknek, amikor majdnem kívül rekedtünk az épület falain. Úgy kellett áttuszkolnom magam a tömegen, hogy a diktafonommal vevőtávolságba keveredjek. Poénkodtunk is azzal, hogy miért nincs bérelt helyük azoknak, akik év közben tartják az életet az Alkotóházban, de kultúráért aggódó lelkünk persze örült, hogy ilyet is megérünk egy irodalmi rendezvényen. Hárman ültek ki a pódiumra. Nagy Abonyi Melindán kívül a moderátor szerepkört betöltő Kovács Krisztina debreceni irodalomtörténész és Blaschtik Éva, a könyv magyar fordítója, aki ezúttal élőben tolmácsolta a kérdésekre németül válaszoló írónő szavait. Az „elsőpados” nézők között feltűnt, és külön köszöntötték is Toldi Éva újvidéki irodalomtörténészt, a könyv egyik első magyar nyelvű méltatóját és Végel László Kossuth-díjas írót, aki egyébként – mint elhangzott – Melinda egyik kedvenc szerzője.

A publikum egy részét az írónő kiterjedt itthoni rokonsága adta, akiket meghitten üdvözölt az est elején. Zenta az első szerbiai helyszín volt, ahol bemutatkozott, és a negyedik olyan, ahol magyar közönség előtt lépett fel Budapest, Debrecen és Szeged után. Mint minden helyszínen, Zentán is elmondta, hogy nem azért beszél németül, mert nem tud magyarul, hanem mert magyarul nehezebben fejezi ki magát. A közönség részéről erre vonatkozóan érkeztek is megjegyzések. Az egyik férfi arról beszélt, hogy amikor meghallotta a hírt a díjakról, nem értette, miért németül, nem pedig magyarul íródott a regény, „de most már értem” – mondta kedveskedő hanglejtéssel, de tartalmát illetően mégiscsak gorombán, mert ezáltal az írónő nem tökéletes magyarságára utalt. Egy nyugdíjas tanító néni is ezt a kérdéskört szedte elő hozzászólásában, mondván, az írónő igazán ráfeküdhetne, hogy tökéletesítse magyar nyelvtudását, aminek a nagymamája is biztosan nagyon örülne. A 6 éves kora óta Svájcban élő vendég nem sértődött meg az intelmeken, de azért megvédte magát: „Nagyon szeretem a magyar nyelvet, foglalkozok is vele, elhiheti nekem. De soha nem fogok tudni magyarul írni. Ezen nem sajnálkozok, továbbra is foglalkozom a magyarral. Számomra minden nyelv szép, és mind által gazdagodunk, még ha nem is beszéljük tökéletesen. Következő terveim között szerepel, hogy szerbül és ógörögül tanuljak. És azt hiszem, kiállhatok amellett, hogy a magyarom olyan, amilyen.”

A könyv magyar és szerb nyelvű változatának borítóján Nadj Abonji Melinda néven szerepel az írónő neve. Ennek oka – mint fent már említettem –, hogy így lett anyakönyvezve, és úgy gondolta, ez a változat jól passzol ahhoz az otthontalansághoz, ami a regény fő témája.

Egyébként Melinda Svájcban is többnyelvű környezetben nőtt fel, hiszen családjával magyarul beszélt, az utcán a svájci németet használták, az iskolában pedig az úgynevezett hochdeutschot, a német irodalmi nyelvet tanulták. A nyelvi keveredésről tehát van tapasztalata, amit kifejezésre is juttatott a regényben: „Tettem hibákat is a szövegbe, mert nem gondolom, hogy a nyelv egy ideális képződmény. Hozzátartoznak a hibái is, kiváltképp akkor, ha többnyelvű közegről van szó, olyan emberekről, akik egyik kultúrából a másikba járnak. Ezeket a hibákat szépnek találom.”

A könyv témájához szorosan kötődik a könyv keletkezési körülménye is. 2004-ben kezdte el írni a szerzőnő, amikor épp Svájc franciák által lakott részében tartózkodott, ahol akkor tartottak szavazást a bevándorlókérdésről. „Ez az apropó kiváltott belőlem valamit, ami nagyon sokáig rejtve volt” – emlékezett vissza. Hat év múlva készült el a regény, aminek az is volt az oka, hogy az írónő közben megszülte – ma már 4 és fél éves – gyermekét.

Akkori kiadója egyébként nem sok jóval biztatta, azt mondták neki, hogy ennek a témának nem lesz olvasója. Mégis kitartott mellette, mert mint mondja: „Egy írónak éreznie kell, hogy fontos-e, amit mondani akar, és nem kell törődni azzal, ha a kiadója mást állít.”

Több felolvasóestjén is beszélt arról, hogy a regénye egyik legnagyobb érdemének azt tartja, hogy azóta sokan megkérdezik tőle, hol van Vajdaság. Könyvével sikerült egy kicsit árnyalnia a svájciaknak azt az arrogáns viszonyulását, amivel oly sokszor találkozott odakint. „Az együttérzésnek nyomát sem lehetett látni a háború idején, csak azt, hogy ők aztán tudnák, mit kell csinálni ebben a helyzetben. Olyanról beszéltek, amiről fogalmuk sem volt. ”

Az egyik kérdező közönségtag arról érdeklődött, hogy nem fél-e a szerző a szerb közvélemény reakciójától, mivel a regény főhősének (Kocsis Ildikónak) az édesapja nem túl kedvező véleményt fejt ki a regényben a szlávokról.Az írónő egyenes és kemény választ adott a feltett kérdésre: „Én nem félek senkitől sem, az irodalom nem egy kényelmes dolog. A kérdés politikai oldala igen kényes, de nem riadok vissza tőle. Szerintem a politika nem ismeri a felelősséget. Ez a legutóbbi szerbiai választásokon is látszott, olyan, mintha megint a kilencvenes éveket írnánk. Magyarázza meg nekem valaki, hogy jöhet létre koalíció nacionalisták és szocialisták között?! Ha bárki megkérdezi a véleményemet, akkor el fogom mondani. Svájcban támadásoknak voltam kitéve, mert elmondtam, amit gondolok. Névtelen fenyegetéseket, telefonhívásokat kaptam. Együtt kell élnem ezzel, ha a könyv ilyen reakciókat is kivált, az ellen nincs mit tenni.”

Amikor nem volt több kérdés, következhetett a dedikálás, a virágáradat és a csókok hada Nagy Abonyi Melindának, hálául azért, hogy sikerült életünkre irányítania a világirodalom figyelmét.

Fotó: Laskovity J. Ervin