A nácik, a szex és a fekete-fehér világ
A kísérőprogramok száma megcsappant, de filmekből idén sem volt hiány a Palicsi Filmfesztiválon
Az idei Palicsi Filmfesztivál sorrendben a tizenkilencedik volt, és ugyebár ami tizenkilencedik, az nem huszadik. A szervezők szépen megmondták, a költségvetés dinárban megmaradt, épp csak euróban átszámítva közel sem ér annyit, mint az előző években. Más gondok is adódnak, például lépést tartani az idővel és a technológia fejlődésével: a 35mm-es filmszalag lecsengésével és a digitális formátumra való áttéréssel. Erre még nem került sor, kevert formátumokat használtak, mivel az új berendezések helyszínekként 70–100 ezer eurót tesznek ki. Vetítőhelyszínekből pedig idén is akadt bőven. A palicsi nyári színpad körüli kis erdőben ezúttal is lehetett mindenféle fura hangokat és vérfagyasztó sikolyokat hallani, hiszen a színpadon zajlott a versenyprogram, míg szintén szabadtéren, csak épp a nagyteraszon a fiatal alkotók programrészét követhettük. Szabadkán még további három helyen vetítették öt programrészt nem számítva a hommage programokat.
A nagyteraszon idén amolyan csendes buli volt. Sok jó alkotást láthattunk, főleg rövidfilmeket, de ezúttal nem voltak utánuk koncertek. Egyik film még a tavalyi koncertekről szólt, újból láthattuk például Mick Harvey-t, sajnos csak vetítővásznon.
Iron Sky – jönnek a nácik
Magyar filmek több programrészben
A szervezők szépen megmondták, hogy az idei fesztiválba prioritások szerint csak annyit tuszkolnak bele, amennyi belefér, jövőre meg majd megpróbálnak egy huszadik évhez méltó fesztivált összehozni. Mi élvez prioritást? Például, hogy annyi vendég érkezzen, annyi filmet vetítsenek, és annyi helyen, mint az előző néhány évben. Erre nem is lehetett panasz. A magyar filmek kedvelői különösen örülhettek idén, hiszen majdnem minden programrészben vetítettek magyarországi alkotást: a versenyprogramban Fliegauf Bence Csak a szél filmjét; a szintén verseny jellegű Párhuzamok és átfedésekben Szabó István, Az ajtó alkotását; a Fiatal európai alkotóknál Simonyi Balázs Finálé és a szabadkai Antal László Inside rövidfilmjeit; az ökológiai programrészben pedig a Ketten egy fészekben természetfilmet. Ráadásul idén is volt Új magyar filmek programrész, amelyben megtekinthettük A vizsga, a Csicska, a Nyár utca, nem megy tovább, A halálba táncoltatott leány, a Visszatérés, és Az ember tragédiája alkotásokat.
Európa fiataljai (ahogyan a filmesek látják)
A vendégek idén különösen érdekes történeteket meséltek filmjeik létrejöttéről, néhányan az országukban élő fiatalokat mutatták be, és leginkább érdektelennek jellemezték őket.
Gabriel Achim romániai rendező szerint a románok a látványos hollywoodi filmeket szeretik, és lenéznek mindent, ami hazai. Filmes debütálóként úgy vágott bele a filmkészítésbe, hogy tudta, az Adalbert álma alkotására – amely ráadásul a kommunista időket idézi –csak kevesen lesznek kíváncsiak. Mint mondta, ennek ellenére kitart úgy a filmkészítés, mint a kommunista idők témáinak feszegetése mellett, mert szerinte még nem lett minden elmondva.
Niels Gomperts holland rendező szerint Hollandia valóban szabad ország, és Amszterdamban szinte mindent megtehetnek a fiatalok. Teljesen normális az is, hogy a szülők szabadon beszélnek gyerekeikkel a szexualitásról és a kábítószer-élvezésről. Az ő filmje, a Lena ugyanakkor nem a fiatalok kedvence, mert komoly témákat feszeget, a holland ifjak pedig nem szeretnek szembesülni az őket érintő nehéz kérdésekkel.
A Tölténygyűjtő orosz film rendezője Alexander Vartanov az orosz fiatalokról mesélt, Elmondta, hogy filmje azért fekete-fehér, mert ez a főhős, illetve a fiatalok világnézetét jelenti. Náluk ugyanis a tinédzserek ilyennek látják a világot, árnyalatok nélkül, ahol csak a végletek léteznek: szerelem-gyűlölet, igaz-hamis, fekete-fehér... Azt is hozzátette, hogy a tinik által elkövetett öngyilkosságok számában vezetők, és nem is számít hírnek, hány fiatal öli meg magát. A sajtó sem foglalkozik vele, csak mellékesen említik. Az iskolákban nincsenek pszichológusok, mindez senkit sem érdekel, és a filmje is figyelmen kívül marad.
Más érdekes történeteket is hallottunk. A finn Iron Sky tudományos-fantasztikus film arról szól, hogy a második világháború végén nácik űrhajóval a hold sötét oldalára menekülnek, majd sok év múlva modern technológiával felszerelve készen állnak a Föld elfoglalására. Timo Voruensola rendező szerint a németeket nem zavarta a nácik kifigurázása, de az amerikaiaknak nem tetszett az amerikai társadalom parodizálása. A film egyébként nagyon népszerű, egyik szereplője Udo Kier, és a szlovén Laibach írta a zenéjét.
Srđan Dragojević a homoszexuális témát taglaló és nézőket megosztó Parádé film rendezője elmondta, hogy filmjében azért nincsenek szexjelenetek, mert ő alapjában véve egy szégyenlős ember. Nem ez jellemzi a Klip szerbiai filmet, amely a tinédzserek erkölcsi és érzelmi értékeinek felbomlását nyersen és valósághűen ábrázolja. A fesztiválon népszerűséget aratott továbbá a Paradicsom: szerelem című ausztriai–német–francia koprodukció, amely a szexturizmusról szól: a Kenya partjain lazító középkorú európai hölgyekről, akiket helybeli fiatalemberek szórakoztatnak, azaz szexuális szolgáltatásokat nyújtanak nekik.
A Klip majdnem pornófilm
A fesztivál legjobb filmje a Domb mögött című török produkció lett. Díjakat kaptak még az ausztriai–német–francia Paradicsom: szerelem, és a Félkegyelmű észtországi film. Különdíjban részesült Fliegauf Bence Csak a szél című alkotása, az izraeli–francia Isten szomszédai és a litván–francia Eltűnő hullámok.
