The Southern Society: Tales From A Southern Land

Szóval ez a Dél(vidék)i Társaság is eljutott a hőn áhított áttörést jelenthető bemutatkozó album nyilvánosságra hozataláig, sajnos egyelőre magánkiadásban. Szabadka körzetében igen gyér a saját szerzeményekkel való kacérkodás, báris igen kevesen jutnak el odáig, ha azt nézzük, hogy a kb. 150 000 lelket számláló városból legutóbb (ha nem tévedek) az Oroz nevezetű HM banda jelentkezett hivatalos kiadvánnyal 2008-ban. Persze található itt még All The Arms We Need, Butcher, Masna Soda, Vicious Eclipse, csak épp a rock/metal színtérről senki nem jutott még el egy normális hangzóanyag rögzítéséig. A város viszont rengeteg „tezga” zenekarral büszkélkedhet, akik valamilyen oknál fogva még mindig nem untak rá az 1986-os „Digni ruku” Galija-dalt 8605454616-szor is átdolgozni, vagy esetleg a The Cult Wild Flower-jét (amelyek persze minden kétséget kizáróan klasszikusok).

Mivel kissé el vagyok veszve a mai stílusok megkülönböztetésében, sajnos nem tudom megmondani, hogy ami itt hallható, stonerabb-e, vagy sludge-abb, így próbálom a saját tudásommal leírni a zenét.

A Southern Society zenei gyökerei a 70-es évek Purple/Zeppelin/Sabbath blues/hard rock/heavy metaljába nyúlnak, nem mellőzve az olyan későbbi zenekarok munkásságát, mint a Pantera, Black Label Society, akár egy kis metalosabb grunge, mint a Soundgarden/A.I.C., egy csipetnyi Iron Maiden, kései Skid Row, olykor pedig a Bon Jovi keményebb oldala is eszembe jut.

A lemez Ex-Yugo-nosztalgiát idéző Southern Land rövidke bevezetője után, a srácok bele is csapnak a Secret Messiah című nyitó nótába, amely egy igazi telitalálat, és nagyjából ennél a dalnál már el is tudjuk dönteni, hogy van-e kedvünk tovább hallgatni a lemezt. Igazán jól eltalált refrén van benne, fasza kis söröskrigli-emelgető ritmussal, jó kis szólóval, amit ugye oly gyakran hiányolok a mai lemezekről. Ebben a hangulatban halad előre a lemez, a következő Go With The Flow-ban megérkezik az egy kissé Pink Floyd-szerű, elszállt hangulat, majd az Oh Brother Where Art Thou zakatoló ritmusa tapossa meg a tökünket. Ezután jön a híres/hírhedt, milliárd feldolgozást megélt egyetlen magyar világsláger, a Seress/Jávor szerzemény, a Szomorú vasárnap/Gloomy Sunday angol nyelvűfeldolgozása, ami lehet, hogy jó, viszont én személy szerint kifejezetten rühellem, de ez valószínűleg a beteges nonkonformizmusom miatt van így. A következő dal, a számomra igen csak királyra sikeredett, hipnotikus hangulatú We Don’t Bleed, amitől tiszta délvidéki hangulatom van, juhászok, löszterasz, varjak, munkanélküliség, pálinka jutnak az eszembe (persze az is lehet, hogy űrhajózásról szól, de mivel szövegkönyv nincs, ezért nem tudom, miről is énekel Tibor).

Ha még bakelit- vagy kazettakorszakot élnénk, akkor ezután jutnánk el a B oldalra a húzós tempójú, Sacred Carnage című dallal, majd jön a Mean Machine, amely a maga majd’ tízperces hosszával nekem kissé túlzás. Igazság szerint nekem itt leül a lemez, és számomra ezután ezt csak fokozza a The Ballad Of Martin, de ez inkább ízlés kérdése. Ez a dal a kissé western/country hangulatával a régi Bon Jovi/Firehouse-balladákat idézi fel bennem, mikor az MTV-n még zene is volt, nem csak majmok ugráltak a képernyőn egész nap. A zenekar, talán egy éve, videót is készített a soron következő, Burn Well című dalhoz, amely kiállásaival kissé elüt a többi szerzemény hangulatától, és itt ismét felébred a hallgató. Az ezt követő Ashes az epikus sötét hangulatával ismét az album jobb dalai közé sorolható, melynek Black Sabbath-súlyú riffjeit Iiomi mester is megirigyelné! Ezután már csak egy zongorás kivezetés, és vége is a lemeznek, 52 percnyi zene után.

Először is a negatívumokat elemezném, amelyekből, hál’ istennek/ördögnek, nincs sok. A dalok kissé el vannak nyújtva, a legrövidebb öt perc körüli, a leghosszabb tíz, az átlag hét perc. Szerintem ilyen stílusú zene esetében ez kissé sok, nincs annyi riff, váltás, hogy szükséges legyen ennyire elhúzni a dalokat, talán kissé jobb lenne összesűríteni a lényeget. Az olyan dalok, mint a Secret Messiah, We Don’t Bleed, Oh Brother Where Art Thou, nagyon jók, és amennyiben lehetőségeik engedik, remélem a zenekar készít majd ezek közül valamelyikhez videót. Amit kissé hiányolok a lemezről, az mondjuk egy-két tempósabb dal lenne. Ezt koncerteken lehetne egyelőre orvosolni egy Slave To The Grind-, esetleg Neon Knights-átdolgozással a Heaven and Hell helyett (nem mintha az utóbbi zsenialitását akarnám becsmérelni). Talán ez az a dolog, amit kicsit hiányolok, még több árnyalat és szín, a már meglévőek mellett.

A lemez hangzása hazai viszonylatban korrekt. Érdekesen brekeg a basszusgitár, amit nem negatívumként említek, a zenészek képességeire nem lehet panasz, mindenki a helyén van, ugyanúgy ötletesek a dob-, mint a gitártémák, és tényleg érezni a minőségre való törekvést. Szloboda Tibor zenekari tevékenységeit már a 90-es évek első fele óta nyomon lehet követni, a zentai Arise, a moholi M Virus, a szabadkai Ámok zenekaroktól napjainkig, mikor is végre elérkezett az idő, hogy a saját dalait énekelje. Szlobodának (vagy egykori nevén „Snake”-nek) mindig is hatalmas hangja volt, és azon kevesek egyike a környéken, aki tud énekelni, és nem átdolgozásokra pazarolja tehetségét. Hangjában benne van egy természetes utcai (az ő esetében inkább talán színházi) kosz, ami élettel tölti meg előadásmódját.

A CD külseje a mostani technikával készült számítógépes grafika, ami eléggé hangulatos, hogy megakadjon rajta a szemünk. Ami nekem speciel rossz pont a kiadásnál, az a szövegkönyv hiánya (na most ezeket vagy az én Árpi barátom nyúlta le, akivel küldték, vagy nincsenek is benne). Ez kár, mert van egy olyan megérzésem, hogy a szövegvilág is jó lehet, és a számcímek alapján szívesen elolvasgattam volna őket (persze szótárral, mert az angoltudásommal csak a horrorfilmeket tudom megérteni, na meg a 84–87 közötti Kreator-/Sodom-/Assassin- etc. szövegeket).

Az a nagy büdös helyzet, hogy a T.S.S. dalai simán beférnének a környékbeli rádióműsorok dalválasztékába, és el lehetne hitetni az emberekkel, hogy valami puccos amerikai bandáról van szó. Viszont erről csak álmodozni lehet, hisz’ ha zene, akkor inkább vagy olyan szóljon, ami mindenki könyökén jön ki, vagy valami szar, amivel tovább lehet simítani az agytekervényeket, és könnyebben lehet énekelni a vágóhídon sétálva.

Az, hogy nekem tetszik, és alig várom, hogy újra élőben megnézhessem őket, immár ismerve a dalokat, az szép és jó, és a jó ízlésemről tanúskodik (meg az egómról). Viszont a pesszimista patkányköcsög énem azt súgja, hogy valószínűleg csupán egy maroknyi emberrel találkozhatnék, ami miatt nem csak a koncerttől, hanem rosszabb napjaimon az élettől is elmegy a kedvem. Ez persze nem őket minősíti, sokkal inkább a kihangosítást, ami miatt az emberek kiábrándulnak az élő zenéből, a pénztelenséget, megc a nyavalygókórt, ami Szerbiát jellemzi (ha nincs semmi, az a szar, ha van, akkor az meg csakis szar lehet).

Aki csak teheti, szerezze be ezt a lemezt (vagy ha mást nem, a zenekar weboldalán meg lehet hallgatni a dalokat: http://thesouthernsociety.com/home), mert a hiányosságai ellenére ez egy kiváló bemutatkozó album, aminek a folytatását remélem, már jövőre a kezemben tarthatom. Leginkább szántáshoz, morzsoláshoz és nehéz, földközeli munkák végzéséhez ajánlom a Tales From A Southern Land-et.

Fotó:Laki Csaba – Reggie