Ujjaimmal odébb pöccintem a honvágyat

De van még sok apróság, amit itt éltem át, és ami egyértelműen más emberré formált, és átértékelte az életemet. Az első három hónap persze nehéz volt, sőt kibírhatatlan, aztán mégis kibírtam. Egyes-egyedül egy városban, ahol senkit nem ismertem, a nyelvet sem beszéltem, és a lakásban is csak akkor volt némi élet, amikor a szomszéd zaja átszűrődött a falakon. Azt hiszem, a magányos emberek csak magukra akarják erőltetni a folytonos hiányt, a mindenség és egyáltalán a valami hiányát. A magány nem embernek szánt életmód, legyen csak pillanatnyi érzés, az talán kell is.

De kell, hogy legyen valaki a másik szobában, kell, hogy betakarjanak, ha fázol, és kell az a délutáni közös kávé összekuporodva a fotelban. Még akkor is kell, ha ez nekem is újszerű vágy. Igazán nincs sok hátra, már nem számolom a napokat. Attól csak izgatottabb leszek. Szó se róla, a szívembe zártam Andalúziát, de hiányzik, hogy valaki legyen, és ne Mag Ányos. Mert Ő már nem kell. Amit tanulhattam tőle, azt elsajátítottam, hát ég Veled immáron. Mondom, a szívembe zártam Spanyolország déli csücskét. Nem csak a vidámság és a látszólag gondtalan életmód, ami feltöltött, de a táj, az illatok, az arcok, a hangok, a tenger hullámai, ahogyan a sziklához csapódnak, mind-mind lényem apró részét mutatták be nekem. Andalúzia a harmónia, a vágyakozás és a beteljesülés párhuzama. Nem a turizmus és a csillogó hotelban való nyaralás, hanem a poros utca, lovakkal és színes cserepekben nyíló virágokkal, a sült hal illatával, és a hanyag akcentussal való ölelkezés.

Valami sugárzik ebből a környékből, valami áldottság és nyugalom. Ami megrendíthetetlen és visszacsalogató. A magányos hegyeire ráülnek a felhőink, az ujjammal odébb pöccintem a honvágyat róluk, ráfektetem pilláimat, lehunyom a szemem, és újraálmodom mindazt, ami még véget sem ért, mindazt, ami még el sem kezdődött.

Ahol a tengerek találkoznak és az érzelmek végkifejlenek, olyan ez a térség, mint egy igazi szerető, olykor heves és szenvedélyes, mint ahogy a flamencót táncoló nők cipője verődik a hajópadlóhoz, olykor csendes és békés, mint a homokba ágyazódott kagyló, szeretetet nyújt a hegyek mögött felkelő korai napsugárral, és átölel a lágy szellővel, úgy ölel, mintha csak tudná, el kell válni a bőr simogatásától, el kell válni, mint ahogyan az évszakok is búcsúznak egymástól, mint a szeretőtől, úgy kell elválni.

Hiányozni fog mindez. Ez a megmagyarázhatatlan érzés, ami minden zugából árad Andalúziának, a reggeli álmos köszönések, a friss cipó, amit a pék a kapura kötöz, amikor még alszik a város, a harangok kongásának szimfóniája, az este tíz órai világosság, a redőnyök hangja, a zsibongó utca, az isteni szőlőnedű, a traktor, amely kora reggel elpufog az olívamezőkre, a fák rendületlen szabályos sorakozása, a szomszéd is, aki éjfélkor halat süt, és a kicsiny ablakomon át egészen a bőrömig hatol az illata, a narancsfa virágának bódítása, a tenger hatalma, a növények, a vendégszeretet, de legfőképp mindaz, amit itt kaptam. Bár megmarad, mégis úgy érzem, ha elhagyom Spanyolország talán legtitokzatosabb részét, azzal megfosztom mindattól magamat, amit itt kaptam.

Megtanultam, hogy kinek és minek milyen szerepe van az életemben. Ha minden ember szánna időt arra, hogy felismerje a valóságát, talán sokkal kevesebb lenne a hazugság, a hazugság – elsősorban önmagunkkal szemben. Azt hiszem, ez a legnagyobb dolog, amit köszönhetek az elmúlt 4 hónapnak.

A hátramaradt időmben, mint ahogyan eddig is, minden reggel megköszönöm a felkelő napot, ami, bár égeti bőrömet, mégis melegített, amikor nagy szükségem volt rá. És úgy hajtom le fejemet a párnámra, hogy tudom, vissza fogok ide térni.

Fotó: Rózsa Szabina