Amikor 2008-ban beiratkoztunk, mi lettünk a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium hatodik generációja. Nagy létszámmal bővítettük az iskolát, ugyanis akkor nyitották meg először a matematika szak mellett a képzőművészetit is. Gyorsan elmúlt a négy év, és ahogy azt a hagyomány megkívánja, idén is megrendezésre került a BTGK szalagavató ünnepsége. Az idei azonban kicsit más volt, mint az eddigiek. Valami különlegeset akartunk, olyat, ami szokatlan, újszerű a környékünkön…

Különböző ötletekkel álltunk osztályfőnökünk, Csikós Pajor Gizella elé, aki ugyan segítőkészen hallgatta meg gondolatainkat, mégsem sikerült könnyen meghoznunk a végleges döntést. Végül bál mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, ez a jó forma arra, hogy a szülők, a tanárok és a diákok együtt ünnepeljenek.

Olyan érzésem van, mint amikor a fáradt focista leballag az öltözőbe, hogy kifújja magát, és a rövid, de annál értékesebb félidőben felvegye a következő „harci” instrukciókat, és újult erővel rúgja a bőrt.

Hazaugrottam a vízumért, és eltöltöttem hét napot a drága Szerbiában. Olyan volt, mintha egy szakadék mélyéből próbálnék feltekinteni a világosságra. Nem volt más tervem erre a röpke hétre, csak hogy annyi ölelést és érzelmet begyűjtsek, hogy kitartsak vele a maradék négy hónapon át.

2001-ben volt az, még pattanásos fejjel és lélekkel, amikor egy magyarországi metal és hard rock magazin első kazettamellékletei közül kiadta az akkor aktuális és az akkori hónap első helyezett Opeth-lemez (Blackwater park) The Drapery Falls szám felét(!). Please remedy my confusion, and thrust me back to the day, ó yes, ez kellett tizenhat/-hét éves énemnek! Laza kis prog rock? Na neee! Tetszett, de hol itt a nagybetűs m/etál, amiért ez a hónap lemeze lett!?

Mikael Åkerfeldt – az önirónia egy egészséges dolog

Fotó: Lázár Gergő

Az Opeth legutóbbi budapesti koncertje alkalmával, a koncert előtti beállást követően Martin Mendez basszusgitárossal kapott a Képes Ifi egy interjúzási lehetőséget. Mondanom sem kell, roppant nagy örömöt okozott, hogy az Åkerfeldt utáni számomra másik legkedvesebb Opeth-taggal tudtam egy kis gondolatcserét lebonyolítani.

Fotó: Lázár Gergő

Arra voltunk kíváncsiak, iskolán kívül hogyan viszonyulnak egymáshoz a diákok és tanárok? Mi a teendő, ha összefutnak egymással mondjuk egy szórakozóhelyen? Tegezni vagy magázni kell ilyenkor egymást?Facebookon be lehet-e jelölni a tanárokat? Szabad-e lájkolgatni a képeiket?

Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre talán nincs is jó vagy rossz válasz, mert vannak tanárok, akik nagyon lazán tudják kezelni ezeket a helyzeteket és vannak, akik zavarba jönnek, és ugyanígy van ez velünk, diákokkal is. Egy zentai és egy szabadkai középiskolából kérdeztem meg egy-egy tanárt és diákot. Érdekes, hogy a tanárok nem szívesen nyilatkoztak, vagy vállalták a nevüket, pedig szerintem egyáltalán nem gáz, ha a tanár is bulizik, sőt!

Akárhányszor ülök be ógörög cuccra, az valamitől mindig sántít. Itt vannak mindjárt a fővárosi Nemzeti Bacchánsnői, svéd rendezésben (Belgrádi Nemzeti Színház: Bacchánsnők. Rend.: Stafan Valdemar Holm). I love rock ’n’ roll meg miniszoknyák, aztán valahogy a jambus mégis kifordul a szájukból. Meg ugyanott előfordult pár éve egy Oidipusz is (Belgrádi Nemzeti Színház: Oidipusz király. Rend.: Vida Ognjenović): öltöny-nyakkendő, aztán mégis pocsékos kedvvel bicegtünk el a büféig. Melyik fogaskerék csúszott el ezekben a valaha remekül forgó élelmiszer-ipari gépekben, amiknek szalagja összeköti a két húst: a színészt és a nézőt? Hol támadt űr a termelésben, és mitől lett gyorskaja a lakomából? Van ám egy elméletem. Az erkölcs mozdult el. (Nem, nem vagyok hajlandó azt körmölni, hogy elromlott. Ha valaki így érti, az magára vessen.) Ki hisz manapság az afféle tisztességes királyokban, mint Igor Đorđević Oidipusza? Már úgy értem, a rendezőn kívül…

…éppen a gitáromat húroztam át az imént, amikor szóltak, hogy elmentél, Utazó. A Zene ösvényein találkoztunk legelőször. Aztán elég volt egy pillanat, hogy rájöjjünk: egy vérből valók vagyunk Te meg én… Az életöröm harcosa vagy!, de… van-e halálöröm is vajon? Folyamatosan utaztál, a tapasztalat megerősített: erősen bízom hát benne, hogy Thanatosz ösvényein is éppoly ügyesen el fogsz igazodni, mint ahogyan ideát tetted. Zokog a lelkem, bocsásd meg önzésemet, magamat sajnálom… iszonyatosan hiányzol máris. Mert nem tudom, mikor látlak újra. Talán hamarosan, talán nagyon sokára. Az Utak, ugye, kiszámíthatatlanok (éppen ezért szeretjük őket), de addig is: tanítsd móresre a Halált, mint ahogyan Életed minden pillanatában is tetted, Testvérem. El ne feledd egy pillanatra sem: az Ember mindenható, mindentudó és – halhatatlan. Te legalábbis mindenképpen az vagy…

A régóta tervezett közös – utazós, mi más?! – kötetünket olvasni fogja még a Világ, ezt most azonnal megígérem! „Félposztumusz”? Ugyan… Nemcsak hogy továbbra is itt élsz mindannyiunkban, de Önmagadban is ragyogsz – a csillagösvényekről a fényed idetündököl.

Balatoni Boli

(1965–2012)

Jó érzés tudni, hogy valamit adhatunk az embereknek, és a porhüvelyünkön kívül talán valami maradandót hagyunk magunk után – igazán szép gondolat ez egy fiatalembertől, aki a művészetek szerteágazó útjain leli meg boldogságát. Novellák, versek születnek meg tollából. Rajzok, karikatúrák mutatják tehetségének sokszínűségét. Fotóival pedig elgondolkodtatja, és be is vezeti a szemlélőt egy-egy város nyüzsgő, ugyanakkor szép világába utcákon, tereken keresztül. Azt kérdezed, kedves Olvasó, hogy ki ez a sokoldalú művészlélek? Nem más, mint a 31 éves, zentai származású Gubik Attila.

A nemek közti egyenlőséggel és erőszakkal kapcsolatos kérdéseket tett fel az E8 Központ 16 szerbiai város és község 1461 polgárának. A 14 és 19 év közötti fiúk 40 százaléka keveredett az elmúlt évben legalább egyszer verekedésbe, a megkérdezettek 58 százaléka elítéli a homoszexuálisokat, 38 százalékuk indokoltnak is tartja a homoszexuálisok elleni erőszakot, és 8 százalékuk a barátnőjét is megütné.