Réges-régen nem írtam már a Képes Ifibe, s a rengeteg rajongóilevél-, valamint szerelmeslevél-író könyörgésének eleget téve úgy gondoltam, hogy ujjaim begyein történetet serkentek. És a postást is megsajnáltam (együttérzésemről a Tundrán is eposzok születnek). Aztán az is eszembe jutott, hogy úgyis nagyrészt egymásnak írunk eme hasábokon (én nektek, ti nekem, ugye), s hogy biztosan hiányzok már. Nekem igen. Éppen arról gondolkodtam, hogy mi érdekelhet most minket. Mi érdekelhet most engem? Február van. Fesztiválok nincsenek. Utazni nincs pénzem, arról majd a Gigi. A munkáról most nem beszélünk. A kutyám jól van (boldogan szuszog, mert végre kapott enni). A természet majd akkor érdekel, ha zöldül (kertészkedni nem fogok, ha tudtok valakit, aki szívesen kapálgat, írjatok nekem levelet, busásan megfizetem (lesz még Mohácson busójárás – tartja a mondás)).

92. okt. 21.

Sok időm telt el hiába

És még mindig alszom

Miközben a szárnyas háború ott gubbaszt a folyó túlsó partján

Még nem ébredtem föl

Közben minden állandóan távolodik

Vagy szüntelenül közeledőben van

„Az életből mindig marad hátra”

Még ha elképesztően kis mennyiségekben is

Végtelenül osztódva érkezik majd

A mind apróbb és apróbb karácsonyi ajándékcsomagocskákban

vagy az is lehet, hogy majd egyszerre jön

A Nagy dél, a Teljes éj, a Valamelyik est

a Hajnal, a Mosoly, a Sikoly újból, a Suttogás

„A dolgok természeténél fogva”

A Nagyboldogasszony-templom harangjai még mindig zúgnak

Egy nyári reggelen

Jóllehet, a Szent Senki-templom harangjai kedvesebbek számomra

De azoknak a hangját nem hallom

A következőkben három könyvre szeretném felhívni az irodalomra áhítozó Kifi-olvasók figyelmét. A hosszú téli estéken talán mindenkinek jut ideje egy-két regényre vagy néhány novellára. Fontos szempont volt, hogy olyan könnyen olvasható, érdekes műveket válasszak, amelyek nem terhelik meg a bejglivel teli hasakat, és talán két Reszkessetek, betörők!-epizód között is leköti a figyelmet.

Olykor dugiban élek

Olykor dugiban élek,

csak azt nem tudom:

melyik énem melyik elől dugdosom,

melyiket melyiktől fosztom,

önmagamba vesző útvesztő vagyok,

úttorlasz állja el utam,

magam torlaszoltam:

dugiban,

ilyenkor élek:

amikor azt hiszem, hogy élek,

pedig állandóan,

bár néha kinövök belőle,

egy másikba belenőve:

persze dugiban,

rásodródok egy útra,

dugiban,

másként nem is lehetne,

minden úton sebek,

sebek a torlaszok,

melyeket önmagam állítok

önmagamnak,

azután löknek, tolnak nyomnak,

de én azért dugiban folytatom:

terelem egyik énem a másik után,

egyik létem a másik után,

pillanatokra vagyok csak én:

múlt és jövő sötétségének közepén

a lüktetés.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének napjaiban játszódik a belga képregény egyik epizódja. Az ír kalandor, Lester Cockney kiszabadítja pandzsábi fogságából a pécsi grófkisasszonyt, és a korabeli Albánián, Bosznián és Horvátországon keresztül visszasegíti őt hazájába. A kalandok persze nem követik hűen a történelmi/forradalmi események kronológiáját (de egy fikciós képregénytől nem is várhatunk el ilyesmit…), mégis érdekes a legkiemelkedőbb belga képregényes szerzők egyikének témaválasztása.