Sosem szerettem a nagytakarítást. Minden szombaton kötelező program volt nálunk. Kifejezetten szöktem otthonról, de az én feladataim általában mindig megvártak. A környezetemben is gyakran azt hajtogatták, hogy csak akkor válik belőlem jó anya és feleség, ha szépen rendben, tisztán tartom a lakást, ami otthona lesz az én kis családomnak. Megtettem, ami tőlem telt, s most nemhogy családom, de még egy kutyám sincs.

Pontosan 802 értelmiségi (Laci. Többnyire.) veszett oda egy ó-zélandi (Nem haza. Többnyire.) csigaspermabankban.

Az, akinek a nevét ki sem mondjuk, csak állt a kertkapu mögött, és elégedetten tekintett végig tartós művén, a böjti szelek szárnyán porzó hótakarón. Két macska kergetőzött a végtelen fehérségben, kapkodták párnás talpukat, de nem a hideg miatt, hanem mert felajzotta őket a játék, gereznájuk köré szivárványt vont a felkavart hó. Iramodásuk elmosódott a méla tekintetben. A fák ágain már nem tudott megkapaszkodni az apróra szitált tél, de úgy tűnt, még sokáig ilyen egyszerű marad a világ, mint a nyugodt álmúak lepedője. Micsoda pompás alkotás, gondolta az, akinek a nevét ki sem mondjuk, mennyi béke, nyugalom, egyszerűség, távolságtartó hideg, ragyogás! Pompás műalkotás. Mint egy acélsodronyos ingbe öltözött angyal, amelynek pelyhes szárnyai szinte egész testét beárnyékolják, tompítják a testéből fakadó, dermesztő fényárt. Közben kavarog az idő, amely nem tud önnön múlásáról, egyszerűen csak van, és akkor is csak lesz, amikor az első vakondok tavaszt szimatolva kidugja orrát hóáztatta, ám mégis porhanyós földkupaca alól.

Egy jelentéktelen, poros kisvárosban élem csendes, unalmas hétköznapjaim, ahol nem történik semmi sem, ahol megállt az idő egy végtelen ponton, ahol minden nap egyforma. A szerda ugyanolyan, mint a kedd, a kedd pedig ugyanolyan, mint a hétfő és így tovább. Beleveszem ebbe a körforgásba, ami mint egy örvény lehúz és magával ránt.

Néhanap eszembe jut a gyermekkorom, amikor még minden olyan tiszta és őszinte volt, amikor még hittem az álmokban és a mesék világában. Mára már olyan távol került mindez…

Akkoriban egy legenda járt szájról szájra a városunkban, ami egy könyvről szólt, mely hatalmába keríti az embert. Állítólag ebbe a bizonyos könyvbe a világmindenség összes tudása van beleírva, a lapjai pedig sohasem fogynak el, újjászületnek a kezed alatt. Nincs se eleje, se vége… körbeér. Az a hír járta, hogy nem te választod a könyvet, hanem ő választ ki téged, és ha rád talált, nem tudsz ellenállni a csábításnak, felnyitod a fedelét, elkezded olvasni… és elvesztél.

Csak két amerikai lakott a szállodában. Nem ismertek senkit azok közül, akikkel a lépcsőn, szobájukból menet és visszajövet találkoztak. Második emeleti szobájuk a tengerre nézett. Meg a parkra és a háborús emlékműre. Nagy pálmák és zöld padok voltak a parkban. Jó időben mindig megjelent itt egy művész a festőállványával. A művészek szerették a pálmák vonalát, a parkra néző szállodák élénk színeit és a tengert. Az olaszok messzi vidékről eljöttek, hogy megnézzék a háborús emlékművet. Bronzból készült, és csillogott az esőben. Esett. A pálmafákról csöpögött az eső. A víz tócsákban állt a kavicsos utakon. A hullám hosszú vonala megtört az esőben és visszasiklott a partról, azután megint feljött, s hosszú vonala megtört az esőben. A gépkocsik eltűntek az emlékmű melletti térről. A tér túlsó oldalán a kávéház ajtajában egy fiú állt, bámult ki az üres térre.

Megírni a tegnapot – vágy és parancs, mielőtt elnyeli az élményeket a tavaszi zsongás. Koszorúkat akasztanak rozsdás kampókra, raknak le a már enyhén mohos sírkő elé. Férfiak hatalmas esernyők alatt, miközben vállukon ázó nők lépnek óvatosan, tűsarkú magasban egyik fűcsomóról a másikra, egymás nyakába csordítva az ernyőről az esőt. A fű éppen csak eszmél a nedves, éltető tavaszra, amikor máris letiporják! Halk csipogás a zsebből, lopva megnézem a telefont: „…bárcsak vetekednénk ketten a fűben, / szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal…”

megbújt a színek mögött, mosolyával takargatva álmos ébredésünk valóságát. Ébredj, Kedvesem, hűtlen szerető, kitől félek megkérdezni, hogy mit árulhat el rólunk örökös vidámságunk, bőrünkbe égetett Nap, mikor porcelánfehér az arc, s csak akkor válik rózsás eperszínné, mikor beszélni kell, vagy valami hirtelen, nem várt érzelem ér. Lám, ki is vagy valójában, kinek néha testes portóiként csillan a haja, máskor vöröses rézzel vonja be a neon sárga-fehér fénye, ahogy visszaverődik a fal sápadt májbetegségéről. Ébredezel már, félénk félmosolyok tavaszi születése narancsszín kendőd mellett, a haj is enyhén répa, reggeli eledel a pihe-puha nyulacskáknak, kikkel álmodsz néha, hisz húsukkal nem élsz. Komolynak mikor láttalak, estéket beborító, esővel terhes, villámot ellő felhőpaplan.

Tóni, akit a barátai egyszerűen csak „Fazéknak” neveztek, a nem feltűnően, de észrevehetően elálló méretes lapátfülei miatt, ismételten értetlenül állt a lezajlott események előtt, azaz pontosabban a nemrégiben elcsattant pofon utórengéseinek kellős közepében.

Nagyot hörpintett a pálinkás kólájából, és végigvette az eseményeket.

Mit ronthatott el?

Örkény István groteszk egyperces novelláit két csapat is felhasználta az idei Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén. A szabadkai Ópium színjátszó csoport a deszkákon, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanulói pedig a filmkockákon elevenítették fel a 100 éve született szerző halhatatlan novelláit.

Egy arc, egy

fénykép.

Micsoda hát?

Arctalan arc sötét

vonal rengeteg.

Egy élet lakozik

a képben egy halott élet.

Élettelen arc de

a kép alatt a nevem.

Élettelen arc névvel

ellátott bélyegen.

Összekuszált betűk

mert monoton hangoktól

remeg.

A sors kuszálta őket

és ő csinált belőlem

szörnyeteget.

Egy arc érzelem nélkül.

S a kép melyet majd sokan

látnak de

szörnyedve és tudatlan elme

nem érti hogy

mi az ott.

A külvilág csak rajzot

és vonalat lát

mert a kép kis

énje halott már.

Maró önző kedves sebek

végigvágják a képet

így hullik

darabokra az utolsó

tablóképem.

Az ember az időt órákra, majd percekre bontja, és végül másodpercekben méri, biztosítva ezzel az uralmát felette. Természetesen látszólagos uralomról van szó, és ezzel gyakran kénytelen szembesülni, mikor hiába számolgatná a perceket, azok nyúlnak, mint a rágó, vagy éppen peregnek sokkal gyorsabban, mint hogy számolni lehessen őket. Akkor például nagyon lassan múlt az idő, mikor Amilié várakozott. Referálnia kellett és bizonyítania, törtetőnek lennie, tanagyagot felmondania, és úgy érezte, egyikre sem képes. Melege volt, és fáradt karjai ernyedten lógtak, csak néha vihorászott egyet, hogy ne higgyék teljesen némának, és bár szeretett volna túl lenni az egészen, mégsem ment be a terembe, maga elé engedett akárkit, csak maradhasson a kék fotel oltalmában.

Terék Anna második, Duna utca című verseskötetében egy vérbeli mosónő igényességével szeretné tisztára súrolni a világot. Elsősorban saját, jól belakott kis világát, az őt körülvevő tereket, múltjának és jelenének fontos állomásait, mindezzel együtt saját magát is. Mosnivaló akad bőven. Városokról, utcákról, épületekről a mindennapok mocskát, a hajból férfiak illatát, a nyakszirt bőréből érintéseket, belülről, a szívtájékról emlékek hordalékát.

Verseiben a szerző úgy kalauzol el bennünket Topolyára, az Adriára, Szabadkára, Isztambulba, Párizsba vagy Pestre, hogy közben szemerkél, szitál, hullik vagy zuhog az eső, s lecsorog a macskakövek közötti lefolyókban mindaz, ami feloldódhatott. A lassú Párizs című versében a szűnni nem akaró eső akár egy óriási égi lavórból ömölne alá, a várost mosdatja „…az utcák szélét mosta, / mosta magával a rongyokat, / az újságokat, a csikkeket / s a csikkek végéről a rúzsnyomokat… próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia…”. Ez a kép később, a kötet legsikerültebb, a pesti esőben című záróversében újra visszatér, immár Pestet áztatják, súrolnák tisztára az óriási cseppek, csak itt már csermelyekké, majd hömpölygő áradattá duzzadva mossák tisztára a körutat, a rakpartot, s a testből is feloldják mindazt, ami a bensőt nyomasztja. Amiktől szabadulni kellene, amiket jobb lenne hátrahagyni, vagy csak úgy kisírni. Különböző könnycseppekkel.

Tegnapelőtt érkeztem Pestre. A kabinomban ült egy harmincas fickó zokniban, aki azt mondogatta, hogy húszévesen neki is nagy álmai voltak és „majd meglátom”. Majd meglátod! – gondoltam és reméltem.

No, leszállok a vonatról. Négy óra vonatozás után muszáj volt elszívnom egy jó mérget, még így ebben a mocsok hidegben is. Ennek köszönhetően a szemem előtt ment el a buszom. Sebaj, van másik. Itt mennek ezek rendesen, nem mint otthon: félóránként. Jött is az én kedvenc 173-asom. Egy rátérdelve-tudod-csak-behúzni-a-cipzárt kofferrel és egy jól megtömött fényképezőgép-táskával szállok fel. Örülök. Meleg van. 20 percen belül „otthon” is leszek.

Réges-régen nem írtam már a Képes Ifibe, s a rengeteg rajongóilevél-, valamint szerelmeslevél-író könyörgésének eleget téve úgy gondoltam, hogy ujjaim begyein történetet serkentek. És a postást is megsajnáltam (együttérzésemről a Tundrán is eposzok születnek). Aztán az is eszembe jutott, hogy úgyis nagyrészt egymásnak írunk eme hasábokon (én nektek, ti nekem, ugye), s hogy biztosan hiányzok már. Nekem igen. Éppen arról gondolkodtam, hogy mi érdekelhet most minket. Mi érdekelhet most engem? Február van. Fesztiválok nincsenek. Utazni nincs pénzem, arról majd a Gigi. A munkáról most nem beszélünk. A kutyám jól van (boldogan szuszog, mert végre kapott enni). A természet majd akkor érdekel, ha zöldül (kertészkedni nem fogok, ha tudtok valakit, aki szívesen kapálgat, írjatok nekem levelet, busásan megfizetem (lesz még Mohácson busójárás – tartja a mondás)).