Mucsi Katalin

(lektor, korrektor)

„Ha már nem akartál rádiózni, akarsz-e Magyar Szó-s lenni?” – ennek az állásajánlat-szerű mondatnak a nyomán lettem a Képes Ifjúság lektora 2006 tavaszán. Lektor és korrektor, azaz karbantartó – a szövegek karbantartója. Persze előtte is voltak bizonyos jelek, melyek utaltak a „karrierem” efféle alakulására; a legfurcsább és legérthetetlenebb az volt, hogy már általános iskolásként érdekelt a helyesírás. Innen egyenes út vezetett Újvidékre, a Magyar Tanszékre, onnan pedig – bár a „bölcsész” z-jét még nem tudhatom magaménak – vissza Zentára, a Magyar Szóba, persze csak a terep felmérése, azaz néhány újságcikk megírása után.

Azóta kedvelt tevékenységemmé vált a gyöngyszemek gyűjtése – ez nem a fülbevalók iránti (kétségtelenül létező) vonzódásomra utal; a szöveg olvasása során felmerülő helyesírási, nyelvhelyességi észrevételeimet írom fel magamnak, és egy ideje, az építő jelleghez ragaszkodva, az újságolvasókkal is megosztom ezeket a megfigyeléseket („a csaj, aki megmondja a frankót”?!). A lektori munkakör folytán kicsit elrejtőzök az újságkészítés folyamatában, olykor még bosszankodhatnék is, akár a házvezetőnő, hiszen csak akkor tudnak róla, hogy vagyok, ha nem csinálom a dolgom – ha jól végzem a dolgom, akkor az nem tűnik föl.J Cserébe enyém a kiváltság, hogy csak én tudom, adott esetben milyen „gyöngyszemet” alkotott az újságíró, és még akkor sem üzennek örök haragot a kollégák, ha azt mondom, hogy „most gyere ide és nézd meg, milyen butaságot írtál”.J (De hát aki dolgozik, az hibázik, ez alól az újságíró és a lektor sem kivétel…)

Nyelvészetről, helyesírásról, nyelvhelyességről, a szöveg megszületéséről gondolkodok, könyveket, tanulmányokat, újságot böngészek (a „szótáraim cédrusán” helyet foglalva – Domonkos után szabadon), és az „építő jelleg” mellett Vajdasághoz is ragaszkodok.