Volt szerencsém meglátogatni a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium képzőművészeit a Népkertben található Pionírotthonban. A téma adott: megismerni és bemutatni a munkájukat, felhívva ezzel a fiatalok figyelmét, akik most fejezik az általános iskolát, és választás előtt állnak. Azoknak, akikben egy kevés kreativitás, rajzkészség, művészérzék bujkál, ott a helyük.
Elmúlt a Valentin-nap is. Így vagy úgy, de mindenki megemlékezett róla. A szerelmi tűzben égők romantikáztak, az egyedülállók sajnálkoztak és/vagy anti-Valentin-napot tartottak, mások csajozásra/pasizásra használták ezt az alkalmat. Vajon tudják-e a szerelmesek, mi zajlik le testükben, amikor bele vannak zúgva valakibe? Minden az agyban dől el? Vagy szív is kell hozzá?
Mint mindenhol ilyenkor, Észak-Európa országaiban is karácsonyi és újévi vásárok váltják egymást. Mivel a helyi már a megszokott kategóriába tartozik, gondoltunk mi is egyet a lakótársakkal, és kiruccantunk Belgiumba. Nem adjuk ám alább, Brugge-be (e.: Brűzs) mentünk, amit joggal neveznek Észak-Európa Velencéjének. Csatornák szelik át, a belvárosa mintha egy sziget lenne, és ugyanez szinte teljes egészében az UNESCO világörökségének a része. Szerencsénkre autó is akadt, így a tömegközlekedés csodáinak taglalásától ezúttal megkímélem a kedves olvasót. Már csak a GPS fantasztikumai maradtak. Az sem kihagyható élmény, hogy végre az ember lánya észre sem veszi, hogy átment egy országhatáron. A szélmalmok sora és mindössze egy tábla jelzi, hogy üdvözölnek mindenkit Belgiumban. Az autópálya után úttalan utakon (szó szerint lehet érteni) vándorlunk a térképet helyettesítő kütyünek köszönhetően annak reményében, hogy egyszer csak feltűnik a középkori város. Néhány ló és tehén is utunkba akad, bár meglepetést inkább az okozott, amikor a lónak és lovasnak volt elsőbbsége a bekötőúton… Tényleg…
Hát… újra Pécs és újra meg újra… Örök szerelmem, Európa 2010-es kulturális fővárosa, az a város, amelyiket leginkább érzem, még akkor is, ha összesen háromszor jártam ott.
Végül is… a határon való várakozás és hétórás buszozás után végre ott toporogtam a pécsi buszállomáson, vendéglátóimat várva, akik nem sok idő múltán fel is tűntek szélesen vigyorogva. A szállás felé tartva egy gondolat futott át fejemen: LET THE GAME BEGIN!
Első estém a Jakabhegyi Kollégiumban indult, egy halom egyetemista társaságában, akik mind arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan kerültem oda innen, Szerbiából, és az egyik srác mindenképp a hazai gazdasági viszonyokról akart tudni (amiről ugye nem sok fogalmam van, meg nem is igazán érdekel). Bizonyos szintű alapozás után (utólag köszönet az ottani futárszolgálatnak, akik házhoz szállítják az alkoholt) Strausz Ti-ti-tá felé vettük az irányt (ami bizony nehezebb kör volt, mint gondoltam, ugyanis Jakabhegyről nem rövid az út oda, kb. a város központjába), ahol a hangulat lassan már a tetőfokára hágott, mindenhol furcsa figurák ugráltak, mászkáltak, iszogattak.
Becsatornázott világunkban akarva-akaratlanul is eljutnak hozzánk a futballvilág fontosabb momentumai, ezért remélem, ma már minden olvasóval kiegyezhetünk abban, hogy a labdarúgás több a „11 ember céltalanul kerget egy labdát” típusú lebutított megállapításoknál, és túlmutat azon a kesergésen is, hogy a profi focisták horribilisan magas fizetést kapnak. A világsztárok rendkívül gyors, taktikus, technikás játékát nézve be kell látnunk, hogy rengeteg munkát fektettek be ebbe a sportágba. De felvetődhet bennünk a kérdés: vajon egy vajdasági magyar fiatal eljuthat-e hasonló magasságokba, mint külföldi kollégái? Vajon a siker tisztán a sportba beleölt energiamennyiségtől függ, vagy eleve hátrányból indul az, aki nem a topligás országokban építgeti a karrierjét? Öt sikeres vajdasági fiatal focistát faggattam az érvényesülési lehetőségekről, a karrierépítés lépcsőfokairól.
Bata Csongor
Elmentünk a Zsolttal Londonba.
.jpg)
Minden bizonnyal be is kerülünk a rekordok könyvébe, már ha van olyan fejezet, hogy „Akik a legrövidebb idő alatt barangolták be Londont” vagy „Akik a legkevesebb pénzből megúsztak egy londoni kirándulást”. Utaztunk ugyanis 860 kilométert egyik éjjel, ott töltöttünk két napot, majd visszafelé is utaztam ugyanennyi kilométert egy másik éjjel (és aztán két napig próbáltam észhez térni kicsit a kialvatlanság miatt).
Szóval fölültünk kedden este a buszra, és tizenkét órás huzavona után már ott is voltunk Londonban.
3096 nap
