Kaziéknál az elmúlt éjjel is beverték az ablakot, mintegy menetrendszerűen, amint az már cirka kéthavonként történni szokott. Szerencsére a ház egyetlen fűthető szobájának behajtott fehér spalettája megakasztotta az üvegtábláknak szánt fél téglát. Barátomat már megint utolérte a Balázs lányok bosszúja a vélt hűtlenkedésért, de az ablaktörés figyelmeztetés is lehet, előlegezett megtorlás jövendő félrelépésekért. Most is csupán előlegről lehet szó, mert a kapukilincsre dunsztgumizott cetlin ez áll: „Gyere a barakkba!”
Üzenet nélkül se keresném másutt Kázmért, csakis a barakkban. Ahol Juliskát látod, ott Kázmért is megleled a közelben, de ez fordítva is igaz, évődünk gyakran a haver számlájára. Egy nyári késő esti órán Garaba Piroska kezét szorongatva Kazi nem kelhetett át a belvárosi parkon anélkül, hogy Juliska ne termett volna ott egy bokorból, hogy megcibálja és lefehérkurvázza az alkalmilag felcsípett csajt, a fiú pedig körmök és fogak fájdalmas pecsétjét viselte heteken át.
Megyek a faházba. Kívüle nincs semmi más az internátussal szemközti udvarban, csak söprűkóró meg bontási téglarakások. Kőműveseknek eszkábálhatták pár éve az ideiglenes lakot, de valahogy megfeledkeztek a tervezett áruház építéséről. Amikor ősz végén az öreg Balázsék – a családon belül Janinak becézett anya, illetve Medve, a fater – válásra adták fejüket, s utoljára alaposan lecigányozták egymást, a família nőtagjai kirajzottak udvarmélyi egyszobás nyomorukból, s birtokba vették a faházikót.
A februári napfényes vasárnap reggel kemény fagyából konyhamelegbe, sült krumpli illatába nyitok be. Kazi villát nyom a kezembe: „Egyél, koma! Van némi borunk is.” Ő ma itt ébredt ében babája, Juliska ágyában. Ablaka pusztulásáról már értesült a középső nővér, Hajni gyónásából, aki csak nemrég érkezhetett haza. Földön heverő matracán dunyha alá bújt, olykor-olykor félelmetes rekedtséggel felkacag, s fenyegetőzve esküszik, hogy egyetlen húgocskájából senki se csinálhat kurvát. „Azt a tizenhat éves lányt nem csak a törvény védi!” – illeszti ujjait fojtogatóra.
Még szép Hajnitól, hogy Juliskát kirekesztené a pillangók vonulásából, a közfürdő büféjében gyülekező Cojka, Kerti Mári, Piculinka, Gegás Ica meg a hasonlók társaságából, mely társaság délután felkerekedvén a Halászcsárdában tart stációt, onnan a Hajduska vendéglőbe szállingózik át, s végül a vasút menti Boros-kocsmában köt ki. Itt már Tripe vár a hölgyekre (át kell aludnia a nappalt, hogy mindig ilyen friss és mosolygós), ez a levitézlett segédtánctanár; a leánybörze avatott dirigenseként ő határozza meg az ülésrendet, kerít és boronál. Hajni a legkeserűbb portéka Tripe csemegekirakatában, jusson neki akár egy székvárosi tanfelügyelő, akár egy rádióriporter vagy egy helyi sültparaszt. „Szolgálati idejében” sohasem engedi magához Juliska húgát. Kazit meg engem barátjának tekint. („most mondd, illik, hogy két barát megizélje egymást?” – kérdezte szűztelenítésem órájában, két évvel korábban, Kaziéknál. Már akkor is rekedt és hivatásos volt.)
A sült krumpli után kortyintok a borból, rápippantok egy fínom cigeretlire, majd Kázmérral kikísértetem magam, hogy mondhassam, amiért jöttem.
– Estére cselezd ki Juliskát! Csibe megszervezi nekünk a harangozó lányát. Anyám háromkor lelép a Gurman konyhájáról, hozzám nem vihetjük a csajt, így nálad jövünk össze. Most rohanok, mert Csibéék jönnek hozzám szenet hordani.
– Ma még fogadlak benneteket, de aztán ne gyertek, míg nem szólok! Egypár napra hazaugrik a muter Németből.
Nem muter, „anyácska”, javítanám ki, ha ezzel nem lepleződnék le, hogy beleolvastam Kazi kezembe akadt naplójába. Anyácska ellenőrizni jön egy szál, félárva fiacskáját, számon kérni a megkezdett egyetem első vizsgáit.
Kázmér nem látszik lelkesedni értünk. Ő már ilyen. „Betolakodtok, elszívjátok a levegőt előlem, ki se lehet dobni benneteket! – dohog néha. De azért beenged. Szeretek nála. Sok könyve van. Nála olvastam Dérytől a Kéthangú kiáltást – általa a 910-es évek pesti pályaudvarának kékes ívlámpái égtek a lelkembe – meg Prevert verseit. „Tehén, kicsi tehénke, egyszer majd elvezetnek a bikához…”, így valahogy szól egy-két sora. Nemrég Egér Misával felszedtünk két becsei nőt, a kerületi táncestély után, éjjel a vasútállomáson. Nem tudtuk hova vinni őket, mentünk hát Kázmérhoz. A házban senki. A kulcs a félfa szegén, így az udvarba könnyen bejutottunk, az előszoba nyitva volt, ott baltával kifeszítettük a fürdőszobaajtót, melyen túl az utcai szobába léphettünk. Misa aztán elég hamar odébbállt, s amikor Kazi előkerült, semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy idegen lányt talál az ágyában.
Két tonna szén vár otthon, a ház előtt, meg talán Csibe. A Széna téren Janiba botlok, ebbe a szürkésfekete, töpörödött cigányasszonyba, aki a resti felől jövet nyikorgatja viharvert gyerekkocsiját, melyben a másnapi ócskapiacra gyűlik az „áru”. Lehetetlen, hogy ne vegyen észre, most is előre köszön: „Jó napot, Kálóczy úr! Hogy van?” Zavar ez a figyelmesség. Elvált férjura, Medve, az öreg Balázs korántsem ilyen alázatos, az ő szájából az urazás előkelően hangzik, amennyire előkelő az ő ténykedése is, amiből él. Könyvekkel foglalkozik. Vesz és elad. Mindent be tud szerezni. Neki köszönhettem a minap a Hajduska asztalánál, ahol épp most haladok el, Friedrich Nietzsche könyvét, a Vidám tudományt meg egy számomra új mondást: „Pinán a királyok várat is vesztettek.” „Tán csak nem arra céloz, hogy ne koslassak a lányai után?” – füstölögtem magamban.
Utcám kiszögellő épületén túl látom, hogy házunk előtt toporog Csibe meg egy lány, mindketten vasárnapiasan kiöltözve. Gondolom, ezek se fognak nekem szenet hordani.
– Ehhez pöttyentetek ki? – mutatok a rakásra.
– Tudod, hogy nekem nem gond az öltözködés. Ha nem ezt a magas nyakú fekete pulcsit veszem fel, akkor húzhattam volna fehér inget magamra s hozzá a fekete csokornyakkendőt. Másom nincs, kész a leltár. A korzóhoz meg a biliárddákóhoz ennyi is megteszi.
Egy jó óra múltán benn áll a szén az egykori disznóólban. A harangozó lánya szófogadóan öltötte magára anyám hitvány pongyoláját, és serényen töltögette a kosarakat, mi pedig rohangáltunk velük a kamráig meg vissza, s közben meg-meghúztuk a létra fokán tartott pálinkásüveget.
A harangozó lánya alighogy kiment a konyhába átöltözni, Csibe utána szól.
– Kész vagy?
– Már hogy lennék?
– Gyere be úgy, ahogy vagy!
Nincs felelet.
– Azt mondtam, rögtön bejössz!
A lány megjelenik az ajtóban, mezítláb, egy halványkék kombiné van rajta.
– Ezt is vesd le, mire vársz!? – emelinti meg Csibe a kombiné alját. – Levetni ezt is. Meg emezt is.
Az alsóneműk egyetlen darabja se hullik a szőnyegre, valamennyit összemarkolva tartja maga előtt a lány, de nem mintha meztelenségét el akarná vele takarni. A kiszolgáltatott testből mintha kiszökött volna a lélek, az önkívületiségnek ama pontjába menekedvén – a tér egy pontjába, centiméterekkel a szeme előtt – melyre egyre sötétülő, tébolyos szemmel szegeződik, réved Ibolya tekintete.
– Menj oda Viktorhoz! – Utasítja Csibe.
A felém forduló, kissé görnyedt, szokatlanul fehér testből egy viaszfigura hűvössége árad, amint holdkóros járásával közeledik hozzám. Szaporábbra váló szívverésem mind nagyobb levegők szippantására késztet, nem akarom hinni, hogy ezt a látványt ingyen és büntetlenül megúszom, ahogy egykor kisfiúként a félreeső, üres kukoricagóréban sem úsztam meg a paráználkodást Marcellával, akit hintázása közben szabadítottam meg a bugyijától, odatoppanó anyjának legnagyobb megrökönyödésére. (Az egészben az volt a legkínosabb, hogy bűnömet még a papnál is meggyóntatták velem.)
Odakintről most egy kerékpár erősödő zaja feszül halántékomnak, tán csak nem anyám érkezett meg váratlanul, lesem, hogy nyergéből kiszállva a kapu előtt csapódik-e a cipő a talajhoz, de megkönnyebbülésemre már halkul is a kenetlen pedál csivitelése.
– Állj a szoba közepére – vezényel Csibe. – Forogj egy kicsit! Na, jól van, öltözz föl!
Ibi most kezd csak sírni, csaknem hangtalanul.
– Mit picsogsz, bántott valaki? – Csibe egészen megszelídült, hogy ilyet kérdez, nála ez már a törődésnek, a figyelmességnek a jele. Ezt a lány is így értelmezi, egy hálás pillantást vet a haverra, s amint magára ölti kosztümkabátkáját, már mosolyogni is képes.
Nem tudom, mindez mire volt jó. Elismerem, Csibe sokkal sikeresebb a lányoknál, mint én. Ez a csaj csak egy a sok közül, akit bármikor megvárhat a táncok végén, és már „csomagolhatja” is.
Foto: Balázs Szilvia
