Az egyetlen dolog, amiért szeretem az augusztus végét, a SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok). Méltó befejezése a nyárnak, lezárása a nyári fesztiválszezonnak. A mérsékelt melegben süttetheted még a hasad a Tisza-parton egy re:poharas hideg sörrel a kezedben, fest ő i k ö rnyezetben pihenhetsz eg é sz nap, s m á r d é lut á nt ó l kezdve belevetheted magad a fesztiv á l ny ú jtotta zenei é lvezetbe. No, de mit k í n á l nek ü nk id é n a SZIN lelkes csapata?

Amikor 2008-ban beiratkoztunk, mi lettünk a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium hatodik generációja. Nagy létszámmal bővítettük az iskolát, ugyanis akkor nyitották meg először a matematika szak mellett a képzőművészetit is. Gyorsan elmúlt a négy év, és ahogy azt a hagyomány megkívánja, idén is megrendezésre került a BTGK szalagavató ünnepsége. Az idei azonban kicsit más volt, mint az eddigiek. Valami különlegeset akartunk, olyat, ami szokatlan, újszerű a környékünkön…

Különböző ötletekkel álltunk osztályfőnökünk, Csikós Pajor Gizella elé, aki ugyan segítőkészen hallgatta meg gondolatainkat, mégsem sikerült könnyen meghoznunk a végleges döntést. Végül bál mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, ez a jó forma arra, hogy a szülők, a tanárok és a diákok együtt ünnepeljenek.

Késő este, amikor már nincs nagy forgalom, a lámpák átváltanak sárga villogásra. Mindig azon tűnődtél, milyen lehet pont akkor áthajtani a kereszteződésen. Abban az egy másodpercben, amikor piros és a zöld megadja magát a sárgának. Milyen érzés lehet a sárgának? Egész nap ő csak valamiféle átmenet volt, valamiféle választóvonal, de az a fajta, amit mindenki áthág: ha a piros után gyullad fel, már zúgnak a motorok az induláshoz, ha a zöld után, arra mindenki tesz magasról, sőt, még jobban beletapos a gázba, hogy még átcsusszanjon. Szegény sárgának nincs is igazi, különálló szerepe, csóválod a fejed együtt érzőn.

hajnalodva nyújtózik a park is,

kimért, elegáns mozdulattal, ahogy

úrhatnám, kincstári fogalmazók tették

sokszor, bojtos hálósipkával fejükön,

brillantinosan, bajuszkötővel,

libatollal bélelt dunyha alatt,

gondolatban már házikabátot öltve,

hozzá illő kockás papuccsal,

a reggelizőtálcára vajat, zsömlét,

narancsdzsemet képzelve, orrukban

tea illatával, s az ezerszer ismételt,

tökéllyé gyakorolt mozdulatban még

benne az éjszaka fojtó rettenete, ahogy

az új nap felszabadító energiája is,

impresszionisták tudtak csak

vászonra vinni efféle kéket,

ilyen hígvilágost, mintha égi

fejőasszonyok írót kevertek volna

a festőpaletta szilvakékjébe,

zsebkendőnyi ablakon át mosolyog

az ég, akár zuhanyrózsából, hullik

a fény vállra, kalapra, szembogárra,

cseppenként válnak semmivé a pocsolyák,

térdelek

gerincem mentén

csírázik az arcod

pillangó színek

porcelán medvék

a fejemben

kívánom még

a zöld vadnyugatot

a hátam mögött csuklik a világ

fájdalmasan krákog

egyet

várom szirmaid

lebegő fényed

húsomba tép

ez az izgalom

Olyan érzésem van, mint amikor a fáradt focista leballag az öltözőbe, hogy kifújja magát, és a rövid, de annál értékesebb félidőben felvegye a következő „harci” instrukciókat, és újult erővel rúgja a bőrt.

Hazaugrottam a vízumért, és eltöltöttem hét napot a drága Szerbiában. Olyan volt, mintha egy szakadék mélyéből próbálnék feltekinteni a világosságra. Nem volt más tervem erre a röpke hétre, csak hogy annyi ölelést és érzelmet begyűjtsek, hogy kitartsak vele a maradék négy hónapon át.

És igen! Elérkezett a pillanat, amit minden diák izgatottan vár, bárhol is legyen a világon! Végre elkezdődött a szünet. Mi a tavaszi szabadságunkat arra használtuk ki, hogy meglátogassuk a Floridában élő rokonainkat. Maga az út 1200 mérföld (kb. 1900 km), európai viszonylatban ez egy Szabadka–London távolságnak felel meg. Az utazás első napján hajnali (vagy inkább éjjeli) háromkor indultunk, majd néhány megálló után végül este nyolc óra körül Georgia államban táboroztunk le (vagy inkább „hoteleztünk le”). Reggel hat órakor viszont már újra úton voltunk, és délután kettőkor ünnepi ebéddel (mivel vasárnap volt) fogadott bennünket a nagymama, egy West Palm Beach nevű floridai városban.

Egy évre jöttem Skóciába még a legelején, aztán ebből igen gyorsan másfél év lett, majd újabb fél évvel megtoldottuk – itt tartok most. Könnyen hozzá lehet szokni az itteni jó élethez, mert amíg a jobbhoz-többhöz szokott németek arról panaszkodnak, nincs elég pénzük a szünetben utazgatni, addig én itt jobban élek, mint otthon. A „teljes ellátás” fogalmába itt ugyanis minden beletarozik, a zsebpénzt tulajdonképpen csak ruhára meg alkoholra költjük, minden mást megkapunk a munkánkért cserébe.

Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz. Megéri tanulni, mert aki komolyan veszi a „mesterségét ”, annak nem csak ingyenes a felsőoktatás, hanem új utak is nyílnak előtte. Ez az új út nem más, mint az Erasmus-program, ami az Európai Bizottság legsikeresebb kezdeményezése. A lassan mindenkit magába olvasztó EU határain belül tanuló egyetemisták egy vagy két szemesztert egy külföldi egyetemen tanulhatnak. Ehhez biztosítva van minden feltétel, beleértve az anyagiakat is. Ezen újság ezen hasábjain a következő hetekben olyan talpraesett vajdasági fiatalokkal ismerkedhettek meg, akik külföldön töltötték az előző félévüket, és nem bánták meg.

Eddigi szokásunkhoz híven egy újabb zentai lánnyal és élményeivel ismerkedhetünk meg. Kosiczky Katalin a Szegedi Tudományegyetem angol–portugál–történelem (egyszerre 3!!!) szakos hallgatója, aki Portugália fővárosában, Lisszabonban töltötte az előző szemesztert. Vele beszélgettem…

Volt az anyaországi Népszabadság napilap Magazin című heti mellékletének (amit leginkább a Magyar Szó csütörtökönként megjelenő Tarka Világ című kiadványához hasonlíthatnánk) nemrég még egy kiváló kultúrtörténeti képregénysorozata. Most, az utóbbi hetekben-hónapokban azonban már úgy látom, hogy ez végleg megszűnt (mert, ha egy-két hétig szünetel, kimarad, vagy bármi ilyesmi történik, az még nem tragédia; „majd a jövő héten újra benne lesz az újságban” – gondolhatja ilyenkor a mit sem sejtő olvasó…), és ez, mi tagadás, igencsak elszomorít.

Ćao Svete!

Kad smo već počeli da putujemo zemljama Beneluksa, red je da posetimo i drugu članicu, Kraljevinu Holandiju. Njen naziv na hrvatskom, Nizozemska (= niska zemlja) nije slučajan, jer je najveći deo teritorije ispod nivoa mora.

Pa i oni su čudaci svoje vrste! Za glavni grad smatraju Amsterdam, ali većina državnih institucija se nalazi u Hagu. Veći gradovi su još Roterdam, Utreht, Ajndhoven.

Hague

Holandija se graniči sa Nemačkom i Belgijom, ima izlaz na more, pa su mu stanovnici vrsni mornari i ribari. Država je ustavna monarhija na čelu sa kraljem ili kraljicom, ali u njoj vlada parlamentarna demokratija sa Savetom ministara i predsednikom, koji su odgovorni i Donjem domu. Službeni jezik je holandski, ali postoji više dijalekata u zavisnosti od tradicije. Iz nekih razloga Holanđani vrlo dobro barataju stranim jezicima, engleskim (87%), nemačkim (60%).

Mint tudjátok, a Képes Ifjúság új akcióval állt elő. Ajándékot kaphattok, nyerhettek. De mindez csak azoknak jár, akik rendszeresen járatják az újságot, előfizetők.

Topolyán többen is élnek a lehetőséggel, így ajándékot kapnak, és nyerhetnek is. Közülük felkerestem Cirok Dávidot, akit az újságról, véleményéről és az akcióról kérdezgettem. Dávid elmondta magáról, hogy a topolyai Dositej Obradović Gimnázium és Közgazdasági Középiskola másodikos tanulója. 16 évesen kedvenc időtöltése a gitározás, zenehallgatás, és ő is enged a technika csábításának, ha van ideje, számítógépezik.