…és most már csak ezt a csöpörgést kell egy ideig elviselni. De a varázslat működött! Köszönöm mindenkinek, aki segített, elsősorban persze Tavasztündérnek, aki elénk küldte első sugarait a zord téli dermedésbe…

Peti kicsit magányos. Érdekes, hogy a magány valójában mindig a mi választásunk… még ha szenvedünk is tőle. De akkor miért választjuk mégis? És ha tudatában vagyunk a választásunknak, mért nem változtatunk rajta? Talán csak látszatszenvedés ez: valójában a szív – két eksztázis között – messzi Melankóliában megpihen. A Múzsa meg időközben talán a hegyek között telel, sítalpakon kacagva suhan a lejtőn, utána foszló kalácsot vacsorál, a forralt boros bögrén melengeti tenyerét, kipirult orcáján huncutul csillog égkék szeme sugara. Gondol-e rám azért időnként vajon…?

Ha magányos vagyok is egy kicsit – az út végén szemem elől soha nem tévesztem a fényt! Tudod, Kedves… cs-ssss…

Mint csendes víz vagyok a partjaidnál. De jaj, ha nem érzed meg a felszín alatt a háborgó mélységet…

Kiért öltözött fel így ez a fagyott világ? Megdermed lassan már a Gondolat is vajon? Hová, mely eldugott barlangba húzódtál vissza, Barátom, hogy pisszenést sem hallok irányodból? Bundádat a füledre húzva csendesen elszenderedtél, mint a mormota, s téli álmod szépséges, megadja a Teljességet, pótolja a fejünk felől ellopott Napot is talán? Őrized a barlangodban a tüzet, magadban a lángot, bízol még a Kikeletben? Ha nem is látlak egy ideje, eljut még hozzád a hangom?

Hócsipkébe öltözött jeges angyal lejt végig a fagyott utcákon, és bizony megdermed bennem lassan a Gondolat is.

Ha azt mondom, nem eshet örökké, az tetszik Neked. Ha viszont azt jelentem ki, nem süthet a Nap sem egyfolytában – az már sokkal kevésbé. Pedig a kettő ugyanazt jelenti.

Most havazik. Csend van és béke és halál. Az Isten mosolya képtelen áthatolni a vaskos felhőpaplanon. Tiszta érzés. Volt a mai nap folyamán egy olyan pillanat, amikor egyszerűen nem hittem el, hogy valaha is véget fog érni ez a tömegsírt építő hóesés. Önzőmód magába kebelez minden színt, de a többi érzéket is eltompítja.

Most fehér.

Most fekete.

A horizonton a Nap immár alábukott, angyalszárnyon érkezik a mindent jótékonyan beborító Éj. Mély lélekzet – füstölőt gyújtok Neked, szantálosat, ülj le, ide az asztalomhoz, előtted gőzölög már a csésze illatos tea, a kezed itt felejted, hogy ujjheggyel elérhessem, cirógathassam. Hunyd le a szép szemedet, ez a Csend most csak a Tiéd és az enyém. Mint csendes víz vagyok a partjaidnál. Apadjon a gond, az éber Álom dagálya lassan betölti a Világodat a szemhéjaid mögött. A magas falak elenyésznek, a kapuk nyitva. Adok erőt, hogy be tudj lépni, Kedves.

Itt jó és puha és meleg és biztonságos. Feledd a gondot. Nem eshet örökké… s bármily hihetetlen: az éj elmúltával a Nap is újra feljő: maga a fényes Phoibos fog köszönteni holnap reggel.

Nemrég a születésnapomra kaptam egy csodás ajándékot: egy évre előre minden napra egy-egy jó tanács, 365 gondolat, amolyan „two in one gift”: részint egy bölcsességgel indul a napom – reggelente mindig ezzel indítok –, részint mindig eszembe jut a Kedves, akitől a füzetecskét kaptam – nem mintha egyébként nem jutna eszembe azonnal, ahogy a szememet kinyitom… A mait megosztom Veletek: „Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni.” És egy mosoly… ezt sosem felejti el odarajzolni. A papírra és az arcomra egyaránt. Próbáljunk meg hát – bármily nehéznek is tűnik – így élni. Ma – és mindhalálig.

Villámgyorsan tovaröppent ez a három hét téli vakáció, igaz-e, kedves Barátom? Tovavágtatott felettünk, mint álomból szőtt csalfa csillámpóni a horizonton, éppen csak elkezdtük megszokni az édes-édes semmittevést… s most újra itt van az ideje a munkának, a tanulásnak. Pedig valahogy kibírtuk volna még néhány hétig, úgy bizony.

No de ok azért még sincs a kesergésre: az Örömöt munka közben is, sőt magában a munkában is megtalálod, mint ahogy, remélem, a szünidő sem csupán üres lustálkodásban telt, találtál magadnak valami tartalmas tevékenységet is. Elolvastál legalább egy jó könyvet? Láttál valami igazán remek filmet? Végigtomboltál egy-két fergeteges koncertet? (Remélem, igen, s abban is reménykedek, talán mivelünk is megosztod majd ezeket az élményeket – igen, itt, a Képes Ifi lapjain.)

Az ünnepek jól teltek? Bízom benne, hogy érezted – mint e lap szerkesztője is –, amint hatalmasra nő a szíved, miközben látod, hogy a hosszasan tervezett ajándékod igazán célba ér, igaz Örömöt okoz – egyúttal tündéri viszonzásra is talál. Nemhiába súgott az angyalod… És persze közben tudatában vagytok annak, hogy az igazi ajándék maga a megajándékozott személy. Aki mindig melletted van. Ünnepkor és hétköznap. Bajban és derűben. Közelségben és távolságban.