Isten békés teremtményei, a fák.

Aktív erőszakra aligha képesek a növények – eltekintve néhány kivételtől, mint a baktériumok, gombák, vagy a Vénusz légycsapója és társai. Végtelenül békések hát – ezért bölcsek is, a maguk módján. S miután helyváltoztatásra sem képesek, még sokkal kiszolgáltatottabbak az ember határtalan és ostoba rombolásának, mint az állatok. Semmi kifogásom a vegetáriánus életmód ellen, de azért remélem, néhány harcias vega elgondolkodik majd a fenti gondolatok felett…

– Hé, haver, itt szemben, a hanyattlökiben harminc forint a fröccs, arra kéne… – vigyorog az erős borostája alól, huncutul villog a szeme, ahogy egy pillantással felmér. Van épp a zsebemben egy fém százas:

– Nesze, igyál meg hármat, egészségedre. – Nem játssza meg, hogy fél lába van, vagy valami hasonló, díjazom az őszinteségét, még ha pimasz is. Neki igen. Visszavigyorgok, és tovalépek a sűrű budai benzingőzben.

– Jó napot kívánok, kéregető vagyok, száz dinártól százezerig bármit elfogadok. – Végignézek a márkás ruháin, a fényes bőrcipőjén – mindez nagyságrendekkel drágább cucc, mint amit én magam viselek –, a simára borotvált állán, erőteljes testalkatán, kifejezéstelen tekintetén:

– Keress magadnak rendes munkát, haver. – Neki nem.

Maradjunk még kicsit a zenénél, jó? Ugye nem bánjátok? Rendkívül kevés emberrel találkoztam eddig, akit egyáltalán nem érdekelt a zene. Őszintén szólva őket nagyon sajnálom… ez valahol hatalmas hiátus, olyan, mintha hiányozna valamelyik létfontosságú szervük. Az ember talán a muzsikán keresztül teremtheti meg a legközvetlenebb kapcsolatot a Mindenséggel, a Világlélekkel, Istennel (nevezd, ahogy akarod). Bábel előtt ez lehetett a közösen beszélt nyelv. Az a fajta eksztázis, amely túl van az elmén, ahol a lélek megtalálja a helyét az univerzumban, és minden szépen a helyére kerül. Nem állandósítható állapot, de nem árt mind gyakrabban megmártózni benne, mint egy Nap által felmelegedett tengerszem kristálytiszta vizében

Fogadd, ami jön, engedd, ami megy – hányszor idézem ezt a keleti bölcsességet, valóban mélyen bölcs gondolat… és milyen mérhetetlenül nehéz a gyakorlatban megvalósítani. Szinte lehetetlen a gyarló ember számára. Főleg, ha a távozni vágyó „valami” egy személy, aki valahogy mégsem engedi, hogy elengedjük. Furcsa Isten csudája az emberi szív, köszönő viszonyban sincs a logikával. (Létezik logika? A gyakorlatban?) És mégis, olykor sikerül. Elengedni. És akkor kienged a görcs, és hirtelen érzed: mostantól a tiéd igazából! Anélkül, hogy birtokolnád. Mezőn nyíló, tünde kis virág. Az illatát érzed még akkor is, amikor már régen hazaértél a sétából.

Isten kísérjen Utadon. Gondolatban Veled maradok magam is. Élsz bennem, és élsz rajtam kívül is. Könnyű szívvel.

Jól teltek az ünnepek? Kaptál a Legfontosabbtól valami – nem feltétlenül tárgyi – felejthetetlen ajándékot karácsonyra? Hát a szilveszter? Volt tombolás? Vagy csendesség, szeretet és meghittség? Attól kaptad az első újévi jókívánságot üzenetben, akitől számítottál is rá? Fontos dolgok ezek, mert jó esetben jelzésértékűek…

Kipihented magad, Barátom, eme kurta néhány hét alatt? Azért bírnád még egy ideig a lustálkodást, igaz? Én is… Épp csak kezdtem volna kicsit berozsdásodni, amit szörnyen élveztem. Az ember már csak ilyen, megvan az ideje a „rozsdásodásnak” is: erőt gyűjtünk, közben a korrózió éppen csak a felületet érinti, alatta acélosodunk, begyógyítjuk az esetleges sebeket, és máris készen állunk, hogy belecsapjunk a lecsóba: nosza!