A ma reggeli bölcsesség a Tündéremtől – megosztom: „Az emberek nem változnak túl sokat. Nem érdemes időt vesztegetni arra, hogy pótoljuk, ami hiányzik, próbáljuk inkább kihozni belőlük azt, ami bennük van! Az is épp elég nehéz!” …és egy mosoly, persze, az mindig. Megosztom Veletek ezt is, biztosan nem fog haragudni érte – akkora szíve van a Drágának, jut a mosolyából az egész Világnak. Ráfér…

Nézz hát Te is magadba, Barátom, kutasd fel a rejtett értékeket, ne hagyd, hogy fásultságból, közönyből, restségből vagy félelemből odabent elhervadjanak! Minél többet adsz magadból, a Világ annyival több lesz – egyúttal több leszel Te magad is. Röpül az idő, ne késlekedj, ragyogj fel MOST!

Álmodtam egy világot magamnak.

Szeretem a régi Eddát. Volt mondanivalója, ereje. Földje, vize, levegője, s főleg – tüze! De akkor is tiszta őrület, hogy napok óta egy Edda-szöveg jár a fejemben. Miért rohansz valami után? Ott képzeled a távolban a boldogságot megtalálni. Miért rohansz valaki után? Ott képzeled a távolban, pedig melletted áll.

A láz tarka rózsaszirmai a szemhéjak mögött új Világot rajzolnak a horizontra. Mélán mosolyogsz a takaró alól, miközben lassan átforduló filmkockáit bámulod csendesen, édes szomorúság, szinte jólesik most ez a tompán lüktető nyugalom... hol vagy, merre jársz, Angyal?... hűvös tenyér simítja végig homlokom, itt vagyok veled, sose félj...

Primavera… noha egyetlen napon belül két-három évszak is jussát követeli, a Tavasz mégis diadalmaskodni látszik – kívülről. De mi történik a Lelkekben?

Az utolsó csepp ez volt: A „kopasz vitéz” ideutazik, hogy egy rockkoncerten „igazságot” szolgáltasson: megkeresi a tömegben a legkisebb termetű rockert, és eltöri az orrát. Ettől érzi magát Magyarnak – vagy csak ezzel ellensúlyozza a komplexusait? Csordában „bátor”, ostoba csontfejű! És lassan ott tartunk, hogy a hatalom az ő pártjukon áll. Persze nem hivatalosan és nyilvánosan. Ők szépen elvégzik a piszkos munkát, aztán egy kis ejnye-bejnyével elintézik őket a bíróságon. A hatalom meg csak hallgat – és önelégülten mosolyog. Eddig én nem foglalkoztam ezzel, de most mégis megkérdem: az én tavalyi támadóim, akik a KMV döntőjén a mellékhelyiségben nekem rontottak négyen, mert szerintük nem vagyok elég magyar, hol vannak most? Gondolom, szépen visszaolvadtak a szürke csordába, és a hajuk szála sem fog görbülni. (Mellesleg a „vezérük” ide jár szórakozni, aztán fölényesen kritizálja a klub zenei szervezőjét, hogyan rakhat egy estére egy ír folkrockot és egy skát játszó bandát: neki az írek a faszagyerekek, mert felrobbantják elnyomóikat, az angolokat, a raszták viszont elítélendők, mert békések, és még tépnek is ráadásul… ennyit jelent számára a zene. Szánalmas.)

…éppen a gitáromat húroztam át az imént, amikor szóltak, hogy elmentél, Utazó. A Zene ösvényein találkoztunk legelőször. Aztán elég volt egy pillanat, hogy rájöjjünk: egy vérből valók vagyunk Te meg én… Az életöröm harcosa vagy!, de… van-e halálöröm is vajon? Folyamatosan utaztál, a tapasztalat megerősített: erősen bízom hát benne, hogy Thanatosz ösvényein is éppoly ügyesen el fogsz igazodni, mint ahogyan ideát tetted. Zokog a lelkem, bocsásd meg önzésemet, magamat sajnálom… iszonyatosan hiányzol máris. Mert nem tudom, mikor látlak újra. Talán hamarosan, talán nagyon sokára. Az Utak, ugye, kiszámíthatatlanok (éppen ezért szeretjük őket), de addig is: tanítsd móresre a Halált, mint ahogyan Életed minden pillanatában is tetted, Testvérem. El ne feledd egy pillanatra sem: az Ember mindenható, mindentudó és – halhatatlan. Te legalábbis mindenképpen az vagy…

A régóta tervezett közös – utazós, mi más?! – kötetünket olvasni fogja még a Világ, ezt most azonnal megígérem! „Félposztumusz”? Ugyan… Nemcsak hogy továbbra is itt élsz mindannyiunkban, de Önmagadban is ragyogsz – a csillagösvényekről a fényed idetündököl.

Balatoni Boli

(1965–2012)

…és most már csak ezt a csöpörgést kell egy ideig elviselni. De a varázslat működött! Köszönöm mindenkinek, aki segített, elsősorban persze Tavasztündérnek, aki elénk küldte első sugarait a zord téli dermedésbe…

Peti kicsit magányos. Érdekes, hogy a magány valójában mindig a mi választásunk… még ha szenvedünk is tőle. De akkor miért választjuk mégis? És ha tudatában vagyunk a választásunknak, mért nem változtatunk rajta? Talán csak látszatszenvedés ez: valójában a szív – két eksztázis között – messzi Melankóliában megpihen. A Múzsa meg időközben talán a hegyek között telel, sítalpakon kacagva suhan a lejtőn, utána foszló kalácsot vacsorál, a forralt boros bögrén melengeti tenyerét, kipirult orcáján huncutul csillog égkék szeme sugara. Gondol-e rám azért időnként vajon…?

Ha magányos vagyok is egy kicsit – az út végén szemem elől soha nem tévesztem a fényt! Tudod, Kedves… cs-ssss…

Mint csendes víz vagyok a partjaidnál. De jaj, ha nem érzed meg a felszín alatt a háborgó mélységet…

Kiért öltözött fel így ez a fagyott világ? Megdermed lassan már a Gondolat is vajon? Hová, mely eldugott barlangba húzódtál vissza, Barátom, hogy pisszenést sem hallok irányodból? Bundádat a füledre húzva csendesen elszenderedtél, mint a mormota, s téli álmod szépséges, megadja a Teljességet, pótolja a fejünk felől ellopott Napot is talán? Őrized a barlangodban a tüzet, magadban a lángot, bízol még a Kikeletben? Ha nem is látlak egy ideje, eljut még hozzád a hangom?

Hócsipkébe öltözött jeges angyal lejt végig a fagyott utcákon, és bizony megdermed bennem lassan a Gondolat is.

Ha azt mondom, nem eshet örökké, az tetszik Neked. Ha viszont azt jelentem ki, nem süthet a Nap sem egyfolytában – az már sokkal kevésbé. Pedig a kettő ugyanazt jelenti.

Most havazik. Csend van és béke és halál. Az Isten mosolya képtelen áthatolni a vaskos felhőpaplanon. Tiszta érzés. Volt a mai nap folyamán egy olyan pillanat, amikor egyszerűen nem hittem el, hogy valaha is véget fog érni ez a tömegsírt építő hóesés. Önzőmód magába kebelez minden színt, de a többi érzéket is eltompítja.

Most fehér.

Most fekete.

A horizonton a Nap immár alábukott, angyalszárnyon érkezik a mindent jótékonyan beborító Éj. Mély lélekzet – füstölőt gyújtok Neked, szantálosat, ülj le, ide az asztalomhoz, előtted gőzölög már a csésze illatos tea, a kezed itt felejted, hogy ujjheggyel elérhessem, cirógathassam. Hunyd le a szép szemedet, ez a Csend most csak a Tiéd és az enyém. Mint csendes víz vagyok a partjaidnál. Apadjon a gond, az éber Álom dagálya lassan betölti a Világodat a szemhéjaid mögött. A magas falak elenyésznek, a kapuk nyitva. Adok erőt, hogy be tudj lépni, Kedves.

Itt jó és puha és meleg és biztonságos. Feledd a gondot. Nem eshet örökké… s bármily hihetetlen: az éj elmúltával a Nap is újra feljő: maga a fényes Phoibos fog köszönteni holnap reggel.

Nemrég a születésnapomra kaptam egy csodás ajándékot: egy évre előre minden napra egy-egy jó tanács, 365 gondolat, amolyan „two in one gift”: részint egy bölcsességgel indul a napom – reggelente mindig ezzel indítok –, részint mindig eszembe jut a Kedves, akitől a füzetecskét kaptam – nem mintha egyébként nem jutna eszembe azonnal, ahogy a szememet kinyitom… A mait megosztom Veletek: „Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni.” És egy mosoly… ezt sosem felejti el odarajzolni. A papírra és az arcomra egyaránt. Próbáljunk meg hát – bármily nehéznek is tűnik – így élni. Ma – és mindhalálig.

Villámgyorsan tovaröppent ez a három hét téli vakáció, igaz-e, kedves Barátom? Tovavágtatott felettünk, mint álomból szőtt csalfa csillámpóni a horizonton, éppen csak elkezdtük megszokni az édes-édes semmittevést… s most újra itt van az ideje a munkának, a tanulásnak. Pedig valahogy kibírtuk volna még néhány hétig, úgy bizony.

No de ok azért még sincs a kesergésre: az Örömöt munka közben is, sőt magában a munkában is megtalálod, mint ahogy, remélem, a szünidő sem csupán üres lustálkodásban telt, találtál magadnak valami tartalmas tevékenységet is. Elolvastál legalább egy jó könyvet? Láttál valami igazán remek filmet? Végigtomboltál egy-két fergeteges koncertet? (Remélem, igen, s abban is reménykedek, talán mivelünk is megosztod majd ezeket az élményeket – igen, itt, a Képes Ifi lapjain.)

Az ünnepek jól teltek? Bízom benne, hogy érezted – mint e lap szerkesztője is –, amint hatalmasra nő a szíved, miközben látod, hogy a hosszasan tervezett ajándékod igazán célba ér, igaz Örömöt okoz – egyúttal tündéri viszonzásra is talál. Nemhiába súgott az angyalod… És persze közben tudatában vagytok annak, hogy az igazi ajándék maga a megajándékozott személy. Aki mindig melletted van. Ünnepkor és hétköznap. Bajban és derűben. Közelségben és távolságban.

Bő három hét lazítás, hhh… Várod már, Barátom, hogy pénteken az utolsó tanítási óráról kicsöngessenek?… Én például már nagyon. A lelkesedéssel végzett munka Öröm, értelmet ad a napjainknak, mosolyt a derűs reggeleknek… de hát a hetedik napon még az Úristen is megpihent. Bennünket pedig a saját képére teremtett, ugye-ugye.

Kezdjünk tehát máris tudatosan felkészülni a pihenésre – már csak hármat kell aludni! –, nehogy aztán ne tudjunk hirtelen mit kezdeni a ránk szakadt temérdek szabadidővel, haha. A polcon ott sorakozik néhány kötet, amelyek elolvasásához kellő elmerülés szükségeltetik, bűn lett volna a taposómalom adta kevés szünetekben csak úgy átfutni őket, de hamarosan itt a (már-már erotikus) pillanat: óvatosan leveszed a borítóvédőt, felütöd a könyvet, mélyen beleszagolsz, majd lassan olvasni kezdesz, mmm… Bizonyára jó néhány DVD is összegyűlt már nyár vége óta, amelyek végignézésére eddig nem volt időd… Barátok, akiket régen láttál, de most karácsonyra vagy szilveszterre bizonyára hazalátogatnak, itt van hát a remek alkalom, hogy közös programokat szervezzetek, nagyokat beszélgessetek… Bulik, koncertek, partik – s másnap akár ki sem bújsz a paplan alól, szépen mosolyogsz Anyura, és megkéred, hozza ágyba az ebéded. (Reggeli? Hiszen azt megetted, mielőtt aludni mentél volna…)

…annál a lánykánál (tündéremtündérem, cs-sss…) láttam a minap, hogy oly könnyedén szökik ki ujjai alól a míves és döbbenetes erejű líra, mint a lélekzet, ahogy egymásra vetít kétféle elmúlást – egy titkos kötetét és egy kicsiny emberi lélekét –, mire az értő és érző olvasó beleborzong, közben hirtelen azt érzi, hogy felébred, hogy felemelkedik a felhői felé. Az elmúlás nyomán így sarjad Új Élet.

„Az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.”

Hallgass hát egy kis dzsesszt, Barátom, közben engedd a Tündérednek, hogy közel férkőzhessen a lelkedhez, hogy cirógathassa, dédelgethesse, hagyd, hogy azt tegye, amit a szíve diktál, ami a lényege, hogy adhasson, önzetlenül, illetve a jóság szelíd önzésével tegye ezt, hiszen ez az érintés mindkettőtök számára – Öröm. Hangold D-re a hétköznapok túlfeszült húrjait, s finom pengetéssel kísérd a Jamaicai Trombitást. A dobos a cintányéron sepreget, a nagybőgős cigarettája csonkig égett, de ő lehunyt szemmel csak befelé figyel. Az óceánjáró zenekar koncertje elkezdődött, csukd be a szemed magad is, és utazz a ritmussal.

Gondolatban átölelem a Tündéremet, és lassan a mesék végtelen bölcsességének nektárjába süllyedek. A külső kertek kontúrjai elenyésznek, falaik elvékonyodnak, apránként áttetszik rajtuk a való.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy.

– Semmi sincsen egészen úgy – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.”

„Van egy álmom…” – ezzel kezdi Martin Luther King a híres beszédét. A Waking Life c. csodaanimáció is imigyen indít: „Az álom a sorsod”. Aztán a fiú ellebeg a felhői felé, egyik álomból a másikba „ébredve”, végigutazva az egzisztencialista filozófia minden megfogalmazott és még meg sem fogalmazódott gondolatán, soha fel nem ébredve igazából. Képek, színek, formák, mozdulatok, hangok mesés kavalkádja, csodálatos – ugyanakkor kicsit ijesztő is már…