A hetvenéves Jimmy Page köszöntése, avagy a jószomszédi viszony megmételyezése egy koncertfilm kacifántos történetébe ágyazva

Egyfajta sajátos körhintára ültetjük fel – ami esetenként a hullámvasutat is messze lepipálja, sőt akár meg is szégyenítheti – a Képes Ifi új sorozatában a sztárokat, zenészeket és filmcsillagokat, rendezőket és színészeket. A celebeket pedig ígéretünk és fogadalmunk szerint messze elkerüljük… Minden alkalommal egy-egy jelentősebb dátumhoz, születésnaphoz kapcsolódva elevenítünk fel az ismert és mindmáig népszerű személyiségekhez kapcsolódó régi, kevésbé ismert izgalmas történeteket, eseményeket. Elsőként James Patrick York Page, vagyis a jóval ismertebb nevén, „egyszerűen csak” Jimmy Page, a Led Zeppelin zenekar gitárosa fogadta el meghívásunkat, ugyanis ő a múlt héten, január 9-én ünnepelhette kereken hetvenedik születésnapját.

Fekete autó parkol a ház előtt. Ismeretlen alakok lépnek ki az ismeretlen épületből, kezükben gépfegyverek. Autóba szállnak és elindulnak… Már a nyitó képsorokból is nyilvánvaló, hogy itt egy alvilági leszámolás készülődik. És igen: a sötét jármű elkanyarodik egy hatalmas villa kocsifelhajtóján, és a sötét alakok tüzelni kezdenek a mozgó autó ablakán. Fröcsög a művér, porzik a műdinamit, a statiszták hullanak, mint a legyek, az ellenséges banda keresztapájának az ölébe pottyan a feje, a nyakából pedig spriccel valami kék-sárga-világoszöld lé… (Felmerül a kérdés: Quentin Tarantino jóval később nem innen merítette néhány ötletét?) A támadók megtermett, kövér, szakállas vezetője besétál az ajtón, elégedetten körbejáratja tekintetét a szobán, szemrevételezi az immár elcsitult csatateret, és helyeslőleg bólint. Sőt mi több, elismeréssel! „Szép volt, fiúk!” S mint akik jól végezték dolgukat, a sötét alakok távoznak, az ajtó becsukódik mögöttük, a kép elsötétül. Erre úszik be a főcím…

VAJÚDÁS KÖZBEN

Joe Massot (1933–2002) filmrendező komponálta ilyenformán sajátságos keretbe a Led Zeppelin többesztendei vajúdás után végül 1976-ban bemutatott The Song Remains the Same (vagyis magyar címváltozatban: A dal ugyanaz marad) című koncertfilmjét. A támadókat, vagyis a két bérgyilkost ebben a jelentben Peter Grant menedzser és Richard Cole akkori turnémenedzser alakította, a hivatalos magyarázat szerint éppen azért, mert munkájuk szerves részeként – a munkaköri leírásukba foglaltan – számtalan véresen kegyetlen döntést kellett meghozniuk. A fekete autó ebben egy 1928-as Pierce-Arrow, és a cselekmény szerint a sussexi Hammerwood Parkban történik a leszámolás. Vendégként Roy Harper, az ismert brit rock- és folkénekes, illetve gitáros is feltűnik az itt ismertetett jelenetben: a megtámadott összejövetel ugyanis a multinacionális cégek találkozója, ahol a zenekar barátja egy „kapzsi milliomost” alakított. A Bevezetés Roy Harper világába című kiadványban a Pink Floydból ismert David Gilmour így nyilatkozott a film vendégművészéről: „Ő olyan figura, aki nem szívesen köt kompromisszumokat. Az előadásmódjában gyakran tovább feszíti a dolgokat, mint azt én tenném, de tetszik. Szeretem és csodálom a módot, ahogy teszi a dolgát: a bátorságát, ahogy csak megy és csinálja… az őszinteségét és nyitottságát, amivel a saját életét viszi fel a színpadra. Azt hiszem, jóval tehetségesebb, mint sok ember, aki nálánál sikeresebb lett; talán azért is, mert az emberek félnek attól, amit csinál, és félnek attól az őszinteségtől, ahogyan csinálja. Azt hiszem, ettől sokan megrémülnek.” Gilmour pedig igencsak közelről megismerhette Roy Harpert, ugyanis ő énekelte a Pink Floyd lemezén, a Wish You Were Here-ön a Have a Cigar című számot.

Joe Massot azonban több más jelenetet is beemelt a filmbe. Így például felvették azt is, ahogyan Peter Grant 1973. július 24-én Baltimore-ban, a zenekar koncertjén kiosztotta a helyi szervezőket, mert nem tettek meg minden óvintézkedést annak érdekében, hogy a helyszínen ne készülhessenek kalózfelvételek. Öt nappal később pedig, július 29-én este, nagyjából valamikor negyed nyolc tájban kiderült, hogy a New York-i Drake Hotel páncélszekrényéből eltűnt kétszázháromezer dollár, vagyis a jegyeladásból származó készpénz nagy része. Azonnal összehívtak egy sajtótájékoztatót is ezzel kapcsolatban, s a rendező dokumentumszerűen az ekkor készült felvételeket is beépítette filméjbe.

Mindez azonban nem volt elég: Peter Grant ismét meghozott egy véresen kegyetlen döntést, és 1974 elején kirúgta a rendezőt, a filmet utóbb az ausztrál Peter Clifton fejezte be.

VAJÚDÁS ELŐTT

A Led Zeppelin ekkor már nagyon régen szeretett volna egy koncertfilmet, de valahogy sehogyan sem jött össze nekik. Először 1969-ben tervezték, hogy felveszik néhány fellépésüket, s aztán majd lesz ebből egy dokumentumfilm vagy egy tévéműsor vagy bármi más… Peter Grant azonban nagyban akart játszani: nem elégedett meg a tévével, ő azonnal mozifilmet akart. Jó kifogása is volt erre: annak jobb a hangminősége – mondta. Tény, hogy ebben – főleg a korabeli technika ismeretében – igaza volt, de tény az is, hogy megtalálta a legjobb kifogást, amivel hátráltathatta a film elkészítését.

Így hát a Led Zeppelin első koncertfelvétele csak 1970. január 9-én készülhetett el, a Royal Albert Hallban. Amikor azonban később visszanézték a filmre rögzített anyagot, a zenekar tagjai nem voltak elégedettek a fénytechnikával és a világosítással. Ott és azonnal kidobták (volna…) az egészet a szemétbe. (Nagy szerencse, hogy mégsem hallgatott mindenki rájuk, az anyag fennmaradt, és immár digitálisan újrakeverve megjelent 2003-ban az együttes dévédéjén.)

Nagyjából fél évvel később, 1970. június 28-án léptek fel a szabadtéri Bath Festivalon, ahol csak a koncertjük egy részletét sikerült rögzíteni, de amikor ezt visszanézték, a fiúk még ezzel kapcsolatban is megtalálták a kákán a csomót.

Jimmy Page, aki a múlt héten, csütörtökön, január 9-én ünnepelte hetvenedik születésnapját, 1973. július 20-án reggel arra ébredt, hogy márpedig ő most megoldja ezt a kényelmetlen helyzetet. Maga mellé ültette Peter Grantet, és együtt felhívták telefonon a gitáros szomszédját.

JÓSZOMSZÉDSÁG ELLENI ÁFIUM

Joe Massot ekkor már negyedik éve volt Jimmy Page és élettársa, Charlotte szomszédja, s időközben többször is ajánlkozott, hogy szívesen készítene egy filmet a Led Zeppelinről, Grantnek azonban ez valahogy soha nem jött be. 1973-ban azonban Észak-Amerikában turnézott a zenekar, és a hatalmas siker az egyébként nagyon szigorú menedzsert is felvillanyozta, felhívták hát telefonon a szomszédot, aki egyből rábólintott az ajánlatra, sőt a turné végére már egy teljes stábot is verbuvált maga köré.

A Houses of the Holy című album lemezbemutató turnéja volt ez, három estére adták el a teljes házat a Madison Square Gardenben, július 27-én, 28-án és 29-én. Erre a három koncertre hozta el Massot a filmes stábját. Fel is vettek mindent annak rendje és módja szerint… S ekkor még úgy tűnt, hogy a lehető legjobb sínen van minden. A produkció minden költségét az ekkor még igencsak lelkes Led Zeppelin fizette, vagyis nem kevesebb, mint nyolcvanötezer dollárt költöttek el három nap alatt, a filmesek 35 milliméteres tekercsekre dolgoztak, a hangot huszonnégy sávos kvadrofon minőségben rögzítették.

Massot azonban lassan, aprólékosan dolgozott a vágáson, ezt elégelte meg Grant, és kirúgta a rendezőt. Joggal feltételezhetjük hát, hogy Page és a Massot közös reggeli kávézgatásai is megritkultak ezek után…

A rendező helyébe szerződtetett ausztrál srác, miután átnézte az addig elkészült anyagot, javasolta, hogy vegyenek fel még újabb koncerteket. 1974 augusztusát írtuk, amikor a Shepperton Studiosban megépítették a Madison Square Garden színpadának másolatát, ahol ismét felvettek egy teljes koncertet. Peter Clifton azonban még tovább akarta folytatni: stábjával el akarta kísérni a zenekart az 1975-ös őszi, észak-amerikai turnéjára is… És valószínűleg még így tovább a végkimerülésig!

Ilyen megközelítésben szerencsés körülménynek tekinthetjük – habár ő ebben, s nagyon helyesen, semmiképp sem értene egyet velünk –, hogy Robert Plantnek, az együttes énekesének a görög Rodosz szigetén volt időközben egy nagyon csúnya autóbalesete, ami meghiúsította ezeket a terveket.

Így végül is az újonnan szerződtetett rendezőnek be kellett fejeznie a filmet – nem volt több apelláta! –, amit 1976. október 21-én mutattak be a New York-i Cinema I-ben. S igaz ugyan, hogy a hivatalos számítások szerint tizennyolc hónapos késéssel (a valóságban még ennél is jóval többel…) került a produkció a mozikba, s igaz ugyan, hogy mindent összevetve jelentős ráfizetéssel sikerült csak megvalósítani, de már első héten kétszázezer dolláros bevételt hozott.

Peter Grant menedzser mondta egyszer később, hogy „ez volt minden idők legdrágább házimozija”. S habár a végeredmény hanganyában nagyrészt a három Madison Square Garden-es koncert felvétele hallható, a közelképeken sokszor vágták be a másolati színpadon megismételt fellépés alkalmával rögzített anyagot, mindez azonban a lényegen – ahogy a film címe is mondja – vajmi keveset változtat, hiszen a dalok, valóban!, ugyanazok maradnak. Vagyis: The Song Remains The Same.

Ennek jegyében mondunk hát mi most egy néhány nappal megkésett születésnapi köszöntőt azzal, hogy leírjuk: Isten éltesse még nagyon sokáig a most hetvenéves Jimmy Page-et.

Képgaléria: