Dayve Ward:

NINE INCH NAILS – HESITATION MARKS

Dayve Ward:

2009 júliusában, a Syma csarnokban, a beharangozott Wave Goodbye búcsúturné budapesti állomásán úgy tűnt, mindennek vége. Még ha a Nine Inch Nails frontembere (pontosabban maga a NIN egy személyben), Trent Reznor ki is jelentette, nem végső búcsúról van szó, csupán egy időre a saját, személyes projektjeivel szeretne foglalkozni, így egy időre jegeli a főzenekar tevékenységét, és inkább másfelé próbál szerencsét. De. Ez nem azt jelenti, hogy végleg vége. Mindenesetre, amikor a koncert utolsó számaként a Hurt utolsó taktusai is elhaltak, nem csak az én szívem repedt meg kissé, elég volt végignézni a körülöttem lévő arcokon. Egy korszak lezárult, valami igenis véget ért.

Reznor nem az a fajta ember, aki évekig csak üljön a babérjain és bámulja a semmit. 2010-ben Atticus Ross-szal és feleségével, Mariqueen Maandiggel karöltve létrehozta a How to Destroy Angels projektet, amit hamarosan album is követett. Még ugyanebben az évben az alkotópáros összehozta a The Social Network c. David Fincher-mozi soundtrackét, amiért többek közt bezsebelték a legjobb filmzenéért járó Oscar-díjat, valamint szintén ebben a kategóriában a Golden Globe-ot is. 2011 decemberében a duó ismét összeállt a rendezővel a The Girl with the Dragon Tattoo amerikai remake-jének kapcsán. A gépezet tehát nem állt le, egyesek már új albumról és turnéról sustorogtak, amikor is 2012 februárjában Reznor megerősítette az információkat, miszerint tervezi a NIN tényleges visszatértét, és sebtében néhány koncertdátummal is kedveskedett a nagyérdeműnek. Megkezdődött a visszaszámlálás.

A NIN első érája a ’89-es Pretty Hate Machine koronggal kezdődött és a ’99-es dupla The Fragile lemezzel ért véget. Egy új korszak vette kezdetét 2005-ben a With Teethtel, mely a 2007-es Year Zeróval folytatódott, de valahogy… másképp. Hiányzott a vad, féktelen düh, mert bár voltak zúzósabb számok, azért mégis kicsit gyengébbnek tűntek a régi stúdióalbumok emberi szavakkal ki sem fejezhető zsenialitásához képest. Szerettem egyiket is, másikat is, de valahogy nem volt ott a szikra, a hang letisztultabb lett, már nem volt többé szükség botrányokra. Az első NIN-koncertemről, Németországból fülig sárosan tértem haza, de az utolsó, 2009-es koncertre már ülőjegyet váltottam, hogy mindent tökéletesen láthassak. Felnőttünk, ők is, én is.

A Hesitation Marks a 2008-as The Slipet követve, nyolcadik stúdiólemezként 2013. augusztus 30-án látott napvilágot, bár ahogy az már megszokott, már jóval a beharangozott dátum előtt felkerült az internetre. Az első szám, a Came Back Haunted (melynek epileptikus káosszal teli videoklipjét maga David Lynch rendezte) már jóval a lemez megjelenése előtt is letölthető (és szénné hallgatható) volt, ráadásul a banda jóvoltából, így már előre csorgathatta a nyálát a hozzám hasonló elvetemült rajongó, hogy még hány hónapot kell kihúzni az új anyagig. Ami, jelentem, megért minden perc várakozást.

A lemez a The Eater of Dreamsszel, egy alig egyperces intróval indít, hogy aztán alattomosan átcsusszanjon a Chuck Palahniukot (és a midlife crisist) megidéző feszes, ragadós Copy of A c. számba. Ezt a már említett első videódal, a Came Back Haunted követi, és én még mindig érzem azt a bizonyos fémes, fanyar, fájó ízt a számban, mint az előbb (szintén tartalmaz pár utalást, legalábbis az én megfigyeléseim szerint). Már-már nyomnám a vissza gombot, hogy ezt most, még egyszer, még ezerszer, de nem lehet. Menjünk csak tovább. A Find My Way, egy lassúbb, líraibb, már-már a The Fragile korong hangulatát idéző dal a soron következő, amit az All Time Low követ, ami igazi vegyes felvágott, mintha az összes érát egyszerre idézné meg, minden albumból épp a legszükségesebb elemeket csippentve le. Kattogós, néhol zúzós, néhol kiabálós szám a Disappointed, mely után teljesen váratlanul éri az embert az Everything, mely annyira, de annyira nem NIN, hogy hihetetlen, de azért mégis befészkeli magát az ember fülébe. Pozitív, kissé túlságosan is, sosem gondoltam volna, hogy Reznor valaha is előáll majd hasonlóval. De működik. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is megy, a felszabadultság helyét gyorsan át is veszi a Satellite és a Various Methods of Escape sötétebb tónusú hangjaival, kicsit visszavéve a tempóból, hogy aztán a Running suttogó paranoiája felkészíthessen minket a lemez másik csúcspontjára, a lassabb tempójú, dallamosabb I Would for Youra. Az utolsó zongoraütemek vezetnek át minket a groove-os In Twoba. A While I’m Still Here lassan indul ugyan, de a track végére a NIN-től meglehetősen idegennek számító szaxofonos megoldással ismét meglepi a hallgatót. A korong méltó zárása a Black Noise, ami az intróhoz hasonlóan egy instrumentális tétel, így remekül keretbe foglalja az egész lemezt.

Az album borítóiért (kiadásonként változik, ezért a többes szám) ugyanaz a Russell Mills a felelős, aki 19 évvel ezelőtt a The Downward Spiral, valamint a hozzá kapcsolódó kislemezek cover artját is megalkotta. Külön érdekesség továbbá az is, hogy a cím a hesitation woundsból ered, amely sebeket az öngyilkos a penge próbálgatásával ejti saját magán a halálos vágás előtt.

Az első klipnótát nyáron hamarosan a Copy of A követte, majd az Everything. A Hestitation Marks egyöntetűen pozitív visszajelzéseket kapott mindenhonnan, a Rolling Stone, a Spin és a Stereogum a 2013-ban megjelent legjobb albumok egyikének kiáltották ki éves listájukon.

Az album mindenképp időigényes, érdemes vele többet foglalkozni, hallgatgatni, barátkozni vele, ahogyan azt az ezt megelőző lemezekkel is tettük. Ez már nem az a NIN, ahogy már említettem, de a más hangzás ellenére még mindig képesek újra felrázni, a számok ragadósak, de lassan fejtik ki hatásukat. Pár tracket már rögtön az elején rongyosra hallgattam a többire ügyet sem vetve, később rászántam a neki járó időt. Megérte. Még mindig kicsit furcsán állunk egymáshoz, néha nagyon szeretem, néha kevésbé, de mindenképp megérte a várakozást, és már előre tudom, hogy mennyire jó érzés lesz végre újra együtt ordítani Reznorral június 19-én Budapesten a Papp László Sportcsarnokban. Mert visszajönnek… ismét.

01. The Eater of Dreams 0:52

02. Copy of A 5:23

03. Came Back Haunted 5:17

04. Find My Way 5:16

05. All Time Low 6:18

06. Disappointed 5:44

07. Everything 3:20

08. Satellite 5:03

09. Various Methods of Escape 5:01

10. Running 4:08

11. I Would for You 4:33

12. In Two 5:32

13. While I’m Still Here 4:03

14. Black Noise 1:29

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

Dayve Ward:
NINE INCH NAILS – HESITATION MARKS 2009 júliusában, a Syma csarnokban, a beharangozott Wave Goodbye búcsúturné budapesti állomásán ú...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napalm Death, Hatebreed Dom Omladine, Belgrád, 2014. február 23.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fülbarát disszonancia Megérett már az idő, hogy az új gunarasi faluház a tortacsatás szülinapok, üvegtörő szilveszterek...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Anne Beverley és Sid Vicious
A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt Gyilkossággal vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid V...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Szilágyi Nándor : A Szabadkai Filharmónia
Amikor a művészetek egymásba kAr(c)olnak kArc-koncert a Szabadkai Népszínházban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: William S. Burroughs
DESTROY ALL RATIONAL THOUGHT 100 éve született William S. Burroughs

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vámos Éva: Carszkoje Szelo, II. Katalin palotája
From Petersbourg with Love 3. 3. rész – Kirándulás Szentpétervár elővárosaiba

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vajdasági est feb5-11 Szemezgetés vajdasági programajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Jasmina Jovančić Vidaković: Bamboo, Bubi and Me – fotó
Amikor Ég és Föld helyet cserélnek – Japán vs. Vajdaság Kiállítás nyílt a zentai Művelődési Ház kiállítótermében.

0 Hozzászólás | Bővebben +