A Genezis koronája

A Genezis koronája

A hatvannégy éves Peter Gabriel köszöntése, avagy egy különös történet az ősrockerről és a stage divingról, amit ugyan ma már következetesen tiltanak a koncertszervezők, mégis annyira szeretjük

A Képes Ifi olvasói közül valószínűleg keveseknek mond bármit is Peter Gabriel neve. Tudjuk, teszteltük. Többre nem jutottunk azzal sem, amikor azt mondtuk: Genesis. A szó jelentésére még akadt is találat, de amikor hozzátettük, hogy együttes, többnyire kérdő pillantás volt a válasz. Már ha ez egyáltalán válasz, ugyebár… Pedig az úr, a nevezett Peter Gabriel nem kispályás. S ahhoz képest, hogy ősrocker, annyira nem is öreg: február 13-án, vagyis múlt csütörtökön töltötte be a hatvannegyedik életévét. Hol van ez Mick Jagger hetvenegyedik születésnapjától, netán Tina Turner hetvennégy évétől?!

Az úr, mert hát az angliai Chobhamban született Gabrielt nehezen nevezhetjük másként, pillanatnyilag éppen világ körüli turnén jár, filmjét mutatják be, meg egyáltalán: egy jól karbantartott hatvanas rockerhez méltóan aktív életet él. Ahogyan mindig is. És a magyar közönség máris lázban, mert május 6-án a Papp László Budapest Sportarénában lép fel, ugyanennek a világ körüli turnénak a keretében, egy ínyencségnek számító programmal, amelyben egy huszonöt évvel ezelőtt megjelent album dalait adja elő, ugyanazokkal a zenészekkel, akikkel anno felvette ezt a lemezt.

Furcsa? Igen! Mégis, a közönség kapkodja a jegyeket, szinte transzban fizeti az amúgy elég borsos árú belépőkért a tetemes összegeket…

 

Gábriel és a teremtés

Ma már némileg divatjamúlt a szórakoztató zenét kategorizálni, skatulyákba tömködni, elvégre van a rock, a tuctuc meg a nyálas pop, netán a világzene, és annyi. Amikor azonban Peter Gabriel a színre lépett, még nagyon is virágzott a rockzeneelmélet, amelynek többek között éppen miatta és együttese, a Genesis miatt kellett új műfajokat, alfajokat kitalálnia. Elvégre a klasszikus gitár–basszusgitár–dob–szólóének (majd a szinti…) felállásba nehezen lehetett belepasszírozni a furulyát, az oboát és a sok más hasonló, akkoriban még erősen műfajidegen hangszert… Így született meg a progresszív rock, a pop rock, az art rock – hogy csak néhányat kapjunk ki így hirtelen, melegében a címkék közül, amelyeket Gabrielre aggattak.

De hogy miről is beszélünk? Lehet, hogy ezúttal is érdemes lenne az elejéről kezdeni. Valahonnan az 1960-as évek második felétől, amikor az éppen bohó tizenéveit élő Peter (akkor még Peter Brian Gabriel…) iskolai zenekart alapított (néhány korábbi névváltozatot követően…) Genesis néven 1967-ben. A brit fiúkat olyan nagyon nem hozta lázba, hogy világszerte éppen a hippikorszak tombolt, flower power meg Woodstock, pszichedélia és a világfájdalmakat hangba öntő blues.

Nem, ők inkább a letisztultabb, gyökereiben ugyan hasonló, ettől mégis erősen elütő soul hangzást preferálták. Nem is sikertelenül. Amíg a nagy vízen túl a Doors, a Rolling Stones és Hendrix zenéjére őrült meg a tömeg, addig a decens Angliában a Genesis volt a népszerű. És egyre népszerűbb. Európa meghódítása könnyen ment. Persze, akkoriban még nem lehetett tucatzenével, tucatfellépésekkel rajongókat szerezni, kellett az a többlet, amire odafigyelt a nép. És ez a többlet nem lehetett néhány botrány, meg egy-két kétes jellegű „hír” a bulvárlapokban – noha az, amit Gabriel a Genesis frontembereként művelt, könnyen kerülhetett volna ebbe a kategóriába: ugyanis a csapat (a valóban izgalmas zene mellett…) azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mai értelemben vett show-t művelt a színpadon. Bizarr jelmezek, fel- és lekonferálásban elhangzó különös történetek, sztorizások, különös látványelemek, ultraibolya fények, amelyek csak Gabriel fluoreszkáló jelmezét és arcfestését láttatták… És olyan produkciók, amelyeket akkoriban világszámként jegyeztettek, noha ma már általános jellemzői egy-egy teljesen átlagos rockkoncertnek is: Gabriel találta ki ugyanis a stage divingot, a színpadmászást. És ő mutatta be elsőként azt is, hogy mindez miért veszélyes: amikor egy alkalommal a tömegbe ugrott, sikeresen eltörte a lábát – de visszamászott, és befejezte a dalt, ahogyan az egy elkötelezett zenésztől el is várható.

 

A népszerűség átka

A Genesisben Gabriel énekelt és zenélt különböző hangszereken, mellette Mike Rutherford volt a basszusgitáros-gitáros, Tony Banks pedig a billentyűs-gitáros. A dobos, Phil Collins nevét akkor ismerte meg igen alaposan a világ, amikor Gabriel helyébe lépett, miután Peterünk 1975-ben kilépett a Genesisből.

Mert bizony, kilépett, ugyanis nem kevés feszültséget okozott a bandán belül a frontman egyre növekvő népszerűsége. Kevésbé szofisztikáltan úgy is mondhatnánk: a többiek irigyelték a Gabrielt övező hírnevet. És ez bizony okozott súrlódásokat, amelyek a leginkább a The Lamb Lies Down on Broadway konceptalbum készítése és koncertturnéja közben erősödtek fel. De a szakítást mégis magánéleti gondok okozták: Gabriel neje egy igen nehezen kihordott terhesség után beteg gyermeknek adott életet, az angol úriember pedig úgy gondolta: a helye most a beteg lánya és a felesége mellett van, nem pedig a színpadokon és a stúdiókban. Aki hallani is akarja a történetet, hallgassa meg a Solsbury Hill című dalt…

Hogy aztán mégis mi késztette arra, hogy szólókarrierbe kezdjen, arról nem sokat tudunk. Tény azonban, hogy belekezdett. Nem is sikertelenül. Az első szólóalbum 1976–77-ben készült (ezen hallható a már említett Solsbury Hill), 1977-ben következett az újabb, majd három évet kellett várni a harmadikra. Itt már tetten érhető a világzene iránti érdeklődés. De az igazi ínyencséget ezek a szólólemezek a szakma számára jelentették: számítógépek felhasználásával készültek, digitális szalagon, újrakonstruált mintafelvételekkel, izgalmas, addig soha nem látott videókkal… Ez még nem az a világsiker volt, amely majd később következett, de a szakma és a vájt fülűek izgatottan figyelték, mire jut a kísérletezéssel.

 

Álmában is énekel

A karrier egyik különösen bizarr állomása volt Peter Gabriel 1982–83-as turnéja, amelynek egy részét az akkor a csúcson tanyázó, sorozatunkban már több tételben is bemutatott David Bowie-val tolta. A korabeli sajtó azt állítja: a kritika is, a közönség is sokkal nagyobb figyelmet szentelt az excentrikusan kinéző Gabrielnek, mint a világsztárnak. Hogy mindez hogyan hangzott, azt az érdeklődők a Plays Live című dupla albumon hallgathatják meg.

De az igazi, nagy, hatalmas, mindent elsöprő áttörést a So című lemez hozta 1986-ban. Dolgozott is rajta becsülettel jó három évig. De ezen az albumon található a Sledgehammer, a Big Time, a Don’t Give Up és az In Your Eyes… Vagyis: csupa-csupa mérföldkő a rockzene történetében. Alapműveltség kérdése, ismerni kell…

Az úr egyébként nemcsak énekesként, zenészként ismert. Filmekhez is készített felvételeket, nem is akármilyenekhez. Ő szerezte Martin Scorsese Jézus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) című munkájának zenéjét, amelyet utóbb meg is jelentetett Passion címmel, bezsebelt érte egy Grammy-díjat (később továbbiak következtek…), meg még számos más díj jelöltje lett. Első ízben. Aztán meg zsebre is tehette egyiket-másikat…

Lemezeinek külön érdekessége, hogy dalaiban afféle terápiás feltárulkozásba is bátran vág bele: az 1992-ben megjelent Us például szól válással végződő első házasságáról, a Rosanna Arquette-tel folytatott kapcsolatáról, de még arról is, hogy mennyire eltávolodott első leányától… Énekelt duettet Sinéad O’Connorral, Kate Bushsal, Laurie Andersonnal… Utóbbi mesélte el a világnak azt a különös történetet, amely 1987-ben játszódott le: késő éjszakába nyúlóan dolgoztak a stúdióban, amikor a stábnak feltűnt, hogy Gabriel hangja kezd különös, álomszerű hangzást felvenni. Az úr ugyanis elaludt a mikrofon előtt. De álmában tovább énekelt…

Egy érdekes kiadvány jelent meg Peter Gabrieltől 2010-ben, amikor Scratch My Back címmel saját kedvenc előadóinak egy-egy dalát adta közre saját feldolgozásban. Itt hallható Lou Reed, David Bowie, Neil Young, Paul Simon, Bon Iver, Regina Spektor, a Talking Heads, a Radiohead, a Arcade Fire, az Elbow, a The Magnetic Fields és mások egy-egy szerzeménye Gabriel előadásában. Ennek a lemeznek a „párja”, az And I’ll Scratch Yours tavaly szeptemberben jelent meg. Utóbbin az előbbi előadók zöme hallható egy-egy Gabriel-dal előadójaként. Igaz, hogy Bowie helyett Brian Eno, Neil Young és a Radiohead helyett pedig Joseph Arthur és a Feist hallható, de ez részletkérdés.

Nem haló poraiból támad tehát fel ma ismét Peter Gabriel. De tény, hogy a retróőrületet lovagolta meg, amikor a So című lemeze megjelenésének huszonötödik évfordulóján úgy döntött: nem elég, hogy újra kiadja az albumot, hanem még egy turnét is a nyakába vesz. Pontosan ugyanazokkal a zenészekkel, akikkel a So annak idején készült. Az „intellektuális popzene mainstream csúcsművét” bemutató, Back To Front turné állomásain a rajongók láthatják-hallhatják a basszusgitáros Tony Levint, a gitáros David Rhodest, a billentyűs David Sancioust és a dobos Manu Katche-t. „Egyszerre volt nagyon furcsa és nagyon ismerős érzés, amikor elindult ez az egész. Különös, hogy vannak kapcsolatok, amelyek ugyanúgy folytatódnak tovább, ahogy az elszakadás előtt működtek, és reménykedsz, hogy lehiggadtál és talán egy parányit bölcsebb is lettél a hosszú évek alatt” – jelentette ki Gabriel, amikor arról kérdezték, hogyan érezte magát a régi-új csapattal.

És azok sem maradnak retró nélkül, akik nem utaznak el május elején Budapestre: a Back To Front londoni állomásán készült egy HD-koncertfilm is Hamish Hamilton rendezésében. A kétórás produkció mozikban is látható, s van egy fogadásunk, hogy hamarosan kevésbé hivatalos helyeken is elérhető lesz… Addig is azonban, amíg a felvételt alternatív terjesztőknél meg nem szerezzük, vagy a régi-új csapatával meg nem érkezik Budapestre, hatvannegyedik születésnapja alkalmából – ahogy mondani szokták: kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel – kívánunk neki boldog születésnapot: Isten éltesse sokáig Peter Gabrielt!

 

Kultművész a fősodor peremén

„Azt hiszem, amikor visszajátszottuk az albumot, már tudtuk, hogy jó, amit csináltunk. Nem voltam éppen egy mellőzött művész addig sem; volt egy-két jó dobásom, a Shock The Monkey, a Games Without Fronteries vagy a Solsbury Hill, de mindegyik után – részben szándékosan – visszatértem a homályhoz. A Sóval véget ért el az az időszak, amikor én egy kultművész voltam a fősodor peremén. A So után a homály nem volt többé lehetséges opció” – mondta Peter Gabriel a So című lemezről.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Egyetemisták képes magazinja, a Stúdium A STÚDIUM vajdasági magyar felsőoktatási magazin a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium kiadá...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Egy remek rajongói grafika Freddie-ről
Amikor a Queen ellopta a show-t „Real eyes realizes real lies.” (A Facebook ismeretlen bölcse)

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Genesis 1970-ben
A Genezis koronája A hatvannégy éves Peter Gabriel köszöntése

0 Hozzászólás | Bővebben +
Matt: Asztalos Ildi
Sznobok Vajdaságban - Interjú Asztalos Ildikóval Asztalos Ildikó az az egyetlen magyar punkénekesnő, aki jelen volt a magyar punk hőskorában – és ...

1 Hozzászólás | Bővebben +
Szerda Zsófi:
Tükrök és flamingók Urbán András: Rózsák (Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa c. poémája nyomán)

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gergye Krisztián
„Nincsenek határok” - Interjú Gergye Krisztián koreográfus-rendezővel – Mesélnél egy kicsit a kezdetekről? Jávai táncosként kezdted...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A nyolcarcú (?) színház (Az Éva, 89. oldal c. előadásról)

0 Hozzászólás | Bővebben +
Tóth Eszter: A kollégium
Itt lakom - Levelek Japánból Az elkövetkező időszakban lakhelyem egy kollégiumi szoba lesz a Tsukubai Egyetem campusában.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
INSOMNIA + Septic birthday – február 28., péntek, 21.00, Clash Club Szabadka A szabadkai Clash Clubban, február 28-án, pénteken, 21 órától, INSOMNIA + Septic birthday

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est feb19-25 Szemezgetés vajdasági műsorajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +