Igen kellemes irodalmi beszélgetésen vettem részt tegnap este. Mivel az eszmecserénk fókuszában álló könyv témája a vajdasági magyarság sorsát is közvetlenül érinti, egy idő után óhatatlanul megfogalmazódott az a művészi/írói félelem, ami körülbelül így hangzik: Ezen a nyelven írok, ezeknek az embereknek – borzalmas belegondolnom, hogy egy nap ez a nyelv (itt) nem fog létezni többé. Az egész életművem hiábavaló volt. Aztán körvonalazódott egy optimistább „forgatókönyv” is; amivel viszont nem akartam ott az „időt húzni”, azt leírom itt, ha megengeditek.

Nagy-nagy kincsünk a nyelv, ez így igaz! Ám nem a kizárólagos, és az igazi hazánk a tiszta gondolat (és a mi királyságunk nem ebből a világból való). A művész, ha igazi értéket alkotott, életművét semmiképpen nem tekintheti hiábavalónak, bármi történjék is. Úgy képzeljük ezt el, hogy ha csak egyetlen embert is sikerült „felébresztenie”, a helyes ösvényen elindítania, akkor már nem volt semmi hiába. Ki tudja, ez a „felébredt” utána hány további embert fog „ébreszteni”? A „láncreakcióban” bízni kell. Az a lényeg, hogy művünkkel, munkánkkal mennyiben tudjuk az emberiséget – így egyben, túl nemzeten, valláson etc. – közelebb vinni ahhoz, hogy visszatérjen igazi önmagához.

Ehhez persze a művésznek el kell engednie önmagát, hamis egóját, el kell engednie művét is, és nem szabad törődnie azzal, évtizedek, netán századok után mi marad konkrétan abból a műből – mert a hatása a lényeg, és az egyéni boldogság (dicsőség, gazdagság, hatalom) nem cél! Nehéz, tudom. De az igazi nagyság csakis ebben mutatkozik meg.

És nem csupán a művészekre vonatkozik mindez – csak hát rájuk jellemző leginkább a becsvágy –, hanem minden egyes emberre. Nem az a lényeg, mit teszel, utcát sepersz, avagy a ráksejteket vizsgálod – az a fontos, hogy a saját helyeden légy, és ott rendesen, becsülettel helytállj! Erről bővebben Gruik Zsuzsánk értekezik a mai számunkban (ajánlom figyelmedbe, olvasd: Lélekkonyha, 17. oldal), magam pedig újra idézném Akunyin igencsak idevágó gondolatát: „Az egyik leginkább lenyűgöző látvány a világon megfigyelni, hogyan dolgozik egy Mester, függetlenül attól, mivel foglalkozik. Képet fest, húst szeletel, cipőt pucol – mindennek nincs jelentősége. Akkor igazán nagyszerű az ember, amikor azt csinálja, amiért a világra született.”

Légy magad is Mestere annak, amit csinálsz, Barátom, semmi más nem számít.

Illetve még csak az, hogy becsüld meg, amit a másik Mester csinál. Ismerd fel, becsüld meg, s ne a nemét, korát, bőrszínét, vallását, nemzetiségét tekintsd – csakis az embert lásd, és a Mestert az emberben, felebarátodban.

Mert az emberek nem egyenlők, olyan értelemben nem, ahogyan azt a demokrácia elve mondja, ez nonszensz. Illetve egyenlők ott, ahol a hivatal, a hatalom egyenlőséget diktál, mesterségesen egyenlővé zülleszt, de ez nem az az egyenlőség, amit józan ésszel bárki is kívánna magának és embertársainak. Nem egyenlőség van, hanem mindennek és mindenkinek megvan a maga – önmaga és mások által megbecsülni való! – helye.

Ezért borzalmas és ostoba jelenség a rasszizmus is – a mai számban Martin Luther Kingről emlékezünk meg, 6–7. oldal, olvasd! –, mert egyenlőséget diktál, azzal, hogy vannak egyenlők, és vannak „egyenlőbbek”. A rasszista odáig sem lát el, mint az átlagember, aki az anyagig lát el. A rasszista csak a felületig, a bőrszínig. Ha viszont látod a dolgok és az emberek helyét, az csodálatos. Ha csak a magadét látod, már az is remek. Ehhez viszont bölcsességre van szükség – szerezd hát meg!

Egyenlőség – pontosabban „különbség nélkül való”-ság – pedig csak úgy létezik, ahogyan azt Borges látja: „Senki sem valaki, egyetlen halhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófus vagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.” (Jorge Luis Borges: AZ ALEF)

Képgaléria: