:

Barátság és kitartás a föld alatt

:

10 éves (volt) a zentai Ashen Epitaph

Kant nevéből egy csomó jó szóviccet lehet csinálni angolul, ahogy azonban jó szóviccekért sem kell mindig elmenni a német filozófia eme jelentős emberéig, úgy jó minőségű rockmuzsikáért és fémzenéért sem kell egészen Svédországig elrepülni. Ehelyett elég a Tiszán elcsónakázni Zentáig, ahol az Ashen Epitaph még tavaly ünnepelte tizedik szülinapját – igaz, meglehetősen csendesen. Két lemez és egy EP, körbeturnézott Balkán és Közép-Európa, az undergroundban már egy ismerősen csengő név ez a zentai fiúbanda. Ha már Kant neve följött, úgy néhány filozófiai kérdést is tartalmaz a lenti eszmecsere.

 

Tízéves a banda… Mondjátok már meg, hogy honnan ismeritek egymást? Netán még az iWiW-ről?

Habram Attila (dobok): – Pölhös, serdülőkori cimborák vagyunk. Szerintem ugyanazok a szerencsétlen hülyegyerekek, akik elkezdték ezt az egész bohóckodást, amit zenélésnek hívnak. Annyi különbséggel, hogy már nem iskolába járunk, hanem melózunk, hogy aztán befektethessünk kicsiny „fémkohónkba”.

Győri Norbert (gitár, vokál): – Az iWiW-et én csak a Prosectura Felperzselt szív dalából ismerem. („Szia, Vivien! Láttalak az iWiW-en / Úgy megjelölnélek, úgy megjelölnének…!” – a szerző megj.) Amúgy tudvalévő, hogy a banda régi kapcsolatokra épül. Misike (Sturc Mihajlo – a szerző megj.) és Borci (Boros Attila – a szerző megj.) rokonok. Náluk egy családi disznóvágás torkollott közös zenélésbe. Attiskát én a „Fotó Atti” korszakából ismerem, mikor a nagy metálosokat fényképezgette a helyi csehóban. Metál Attinak is neveztük, mert ő volt a friss erő közöttünk, mivel akkor lehetett vagy 14. Nagyon aktívan tolta az arcát a „nagyok” közé. Attiska példája klasszikus esete a kitartás eredményességének. Azóta nemcsak nagy metálos lett, hanem „nagy death metal dobos” is.

Nálunk az informatikai forradalom amúgy is megbukott még a beérkezése előtt, Miskót eddig is nehéz volt elérni, most, hogy leköltözött egy város széli gyümölcsösbe, rosszabb a helyzet, mint amikor még csak szimplán „bánáti vót”. Se térerő, se net, meg ha van is, akkor meg ő épp lázad a technika ellen. Vele telepátiával társalgunk. Persze nem mindig jön össze. Főleg ha próbálni kell, ritkán fogja az adást, haha!

 

2013-ban lettetek negyedikes alsósok, azaz tízévesek. Volt születésnapi zsúr?

Boros Attila (ének, gitár): – Gyakran megkapjuk a kérdést a jubileumi bulival kapcsolatban. Sajnos időben már biztos nem kerül megrendezésre. A lehetőségek erősen korlátozottak, egy ilyen bulit pedig bizonyos színvonalon alul kár lenne erőltetni. Továbbá, sajnos szinte mindannyiunknak zűrös volt az elmúlt időszaka, ezért nem is tudtunk kellő figyelmet szentelni a témának.

Gy. N.: – Ami az ünneplést illeti, nagyon laza volt. Összejöttünk a próbateremben, ABBA-lemezeket hallgattunk, teát szürcsöltünk, nézegettük a régi fotóalbumokat, egymás hátát veregettük, nagyokat kacarásztunk, hogy milyen jóképű gyerekek és bohém fiatalok is voltunk. Aztán rájöttünk, hogy semmi sem változott! Csak sármosabbak lettünk, és jobb zenészek. Így inkább sört bontottunk, és feltettünk egy régi Kreator-lemezt. Tehát, komolyra fordítva a szót, én nagyon nagy lelkesedéssel viszonyultam ehhez a bulihoz! Jó hangzás, becsületes színpad, sok vendégzenész, meglepetésdalok, extra hosszúságú koncert, mindez lehetőleg ingyen, esetleg minimál pénzért, ha már szülinap. Aztán elindult a szervezkedés… (Norbert itt kissé paprikás hangulatba kerül, ahogy szeme előtt megjelenik a sok kerékkötő tényező, és egy külön cikket érő, nagyon tanulságos sorolásba kezd, de ezt honlapunkon olvashatjátok! a szerző megj.) Főleg nekem lett elegem legelőbb, miután megnéztem az aktuális lehetőségeket, és végiggondoltam az egészet. K.…ra nem volt kedvem cuccolni valami olyan helyre, ahol nincs színpad, hangosítás, se fény. De ez a legkevesebb. Aztán ott vannak az anyagiak. A kiadások: minőségi végfok és hangosító, nem ártana kifizetni a vendégzenészek útiköltségeit, kaját, piát venni, mert a kocsmák b.sznak se adni (mert szerintük mindenkinek kutya kötelessége ingyen zenélni). Aztán ott vannak az apróságok, mint a plakát és egyéb reklám. Aki azt mondja, hogy ezek „manapság” feleslegesek, mert ott a Facebook, az nincs tisztában a valósággal. Az csak plusz, és segédeszköz. A plakátolóknak is illene valahogy megköszönni a szívességet, és a „szép, nagy, színes” plakátokat is, amik felhívják a figyelmet, ki kell fizetni valamiből. Ha mindez összeáll, akkor kell belépő is, ahhoz egy ember, aki lehetőleg becsületes, jegyszedői szolgáltatásáért kifizetni. Viszont a belépődíj legyen alacsony ugye, lehetőleg 100 dinár (teszem hozzá 2004-ben is 150–250 dinár között mozogtak a belépődíjak), amiből nem futja fenére se egy olyan helyen, ahová jobb esetben is csak százan férnek be. Én ezt az egészet csakis a tízéves színvonalunkhoz szerettem volna igazítani! És lehet mondani, hogy sokat akarok, de nem. Aki ezt mondja, arra nem gondol, hogy a környékünkön talán azért van a béka segge alatt a rockzene, mert nincs is rendes reklám, ha pedig valaki véletlenül betéved egy bulira, akkor meg jó nagy csörgést kap! Mivel minden ki van spórolva a hangzásból, a látványból! Mi fogjon meg egy arra járót ilyen esetekben? A betonkeverő-megszólalás? Meg hogy lát négy szerencsétlent, (jobb esetben is csak) mérsékelt fény alatt a színpadon, akik semmit nem hallanak egymásból? Aki azt mondja, hogy ez kell hogy legyen az underground, annak most szólok, hogy ez „nálunk” az underground, mert ezt az egész világon SZARnak hívják. Lehet, hogy az underground kevesebb emberhez szól, de nem „szar”, hanem olyan zene, amely nem veszi figyelembe a tömegízlést, és a „csináld magad” hozzáállás jellemzi. Remélem, érthető voltam…

(Több mint érhető. Szusszanás…)

 

Tíz évet lemuzsikálni már olyan, mint egy házasság. Ki viseli a nadrágot ebben a szőrös, négytagú zenei férficsaládban?

Habram Attila (dobok): – Hála az ördögnek, nálunk nincs ilyen vaskalaposdi. Szinte mindenki szervez, ír számot, hoz ötleteket. Mindenki ki tudja venni a részét a kreatív munkából. Igazából sosem értettem az olyan bandákat, ahol egy ember irányít mindent.

B. A.: – Még kezdetekkor – amikor még nem voltunk ennyire szőrösek – teljesen spontánul kialakult egy rendszer, hogy kinek mi a dolga, de soha senki sem volt főnök. Inkább azonos szinten történt egy munkamegosztás-féleség, de idővel ez szinte teljesen eltűnt. Mára mindenki hozzányúl mindenhez!

Gy. N.: – Lényegében itt demokrácia van, és mindenki egyenlő, a hangosabb olykor egyenlőbb! Van, amikor mindenki csinál mindent, és van, amikor senki nem csinál semmit, pont azért, mert demokrácia van, tehát a többség dönt, akinek lehet, épp akkor mindegy. Néhány példa alapján olykor úgy látom, jobb, ha van egy főnök, de mi már nagyon nem tudnánk úgy működni.


Ti a death metal melyik alfaját képviselitek? Melyik deathet érzitek közelibbnek? A svédet, a belezőset, a svéd belezőset, a floridait, a floridai belezőset vagy mondjuk a Tisza menti muskátlist?

H. A.: – Erről jutott eszembe egy régi mottóm, miszerint mi vagyunk a death metal Britney Spearse. Fene tudja, igazából erről a rajongókat kéne kérdezni, mert ilyen szempontból nincs rálátásom a saját zenémre. Szerintem mostanra összeért nálunk a svédes stílus az amerikaival egy nagy savanyúlevessé – van benne minden. Míg régen inkább az európai vonal dominált, mostanra sokszor felütik a fejüket az amerikai stílusra jellemző dolgok is… Aminek én nem kicsit örülök. De mondom, én laikus vagyok.

B. A.: – Nálunk az alvégi metál keveredik az Ipartelep-blastbeattel, valamint a szolid Mákos-grindcore a tóparti thrashsel. Viccen kívül!

Gy. N.: – Mindig is egy igazi vajdasági szalonnás deathbandára gondoltam. Mekkora ötlet lenne következő klipnek egy disznóvágás! Na, az death is, metál is, zentasi is, és felvilágosító jellege is lenne, hogyan is készül a hurkuci, kóbuci, svarglicska. Lehet, néhányan vegák lennének utána.


Még egy kis filozófia, jó? Adott egy érzékeny, erkölcsös szülő, aki meglátja színkitűnő, édes gyermekénél a Cannibal Corpse kreatívan belezős borítóit, ráadásul meg is néz egy klipet az interneten, majd ráförmed csemetéjére, hogy ejnye, gyerek, mi ez a zene? Ez zene…? Jobb a dubstep vagy az Edda, nem? Akkor ti ennek a szülőnek hogyan érvelnétek a death metal mellett? Mi benne a jó? Mire taníthat ez a zene, és mire biztosan nem?

H. A.: – Elsősorban is megértem azokat, akiknek nem jön be ez a zene. Itt egészen más zenei megoldások sorjáznak a számokban (pl. egy számban tízszer annyi témaváltás van, mint Rihanna teljes diszkográfiájában), meg mondjuk az Apostol-dalok sem kétszázötvennel repesztenek. Legtöbbször azzal találkozom, hogy „a zene jó lenne, de a hörgés…”. Most istenem. Ez egy ilyen extrém műfaj, csúnya zenéhez csúnya ének dukál – a mákos tésztát sem savanyú káposztával tálalják.
Szóval aki akarja, az meg tudja találni ebben a stílusban a jót. És hogy legalább egy kérdésedre válaszoljak: Helyes artikulálásra biztos nem. Haha.

Gy. N.: – A death metalnak és általában az extrém zenének ébresztő hatása van. Elmondják, hogy a világ nem rózsaszín, mindenki megdöglik egy napon, a politikusok mocskos disznók, akik leszarják a polgárokat, kiket szolgálniuk kellene. A rendőrök korrupt g..ik, akik a bűnözőket védik és a polgárokat szívatják. Az emberiség egymás torkának esik értelmetlenségeken, mindeközben pedig a saját piszkában fuldokol, és pusztítja az egyetlen anyát, a természetet. Ezzel szembesülni sokaknak fájdalmas dolog. Az emberek jobban szeretik a rózsaszín álmokat, a pletykalapokat, nézik a lohasztó tv-műsorokat, és az internetet is a felhasználók 89%-a baromságokra használja. Na mármost, itt nálunk, a metálban/punkban, általában jól fejbe vágjuk az embert a zenével, az meg gyakran fejvesztve menekül, hogy őt ez nem érdekli. Kiváló! Menj, hallgass dubstepet, turbó muskátlit, Megasztárt meg a többit, amire két év múlva senki sem fog emlékezni, legyél jól bekábulva… Ez jó érvelés? Haha.


Lehet amúgy egy zenei stíluson belül vagy zenei stílusok között valami jobb, netán fennköltebb, magasztosab, mint egy másik stílus…? Mondjuk itt ki nyerne: Cliff Burton, Steve Vai, Depeche Mode, Pendulum, Iron Maiden vagy Mozart? Van ennek értelme szerintetek? A kották, hangszerelés alapján lehetne aranyérmet kiosztani?

Gy. N.: – Cliff kettégitározná Vait. Viszont Vai sokkal jobb gitáros Cliffnél. Szerintem azok a zenék a legjobbak, amelyekben benne van az ösztön, a szutyok, az érzés és az őszinteség. Ez lehet Bach is, régi Skid Row is, de az új In Flames biztos nem. Aranyérmeket lehet kiosztani, de általában nem annak adják, aki érdemli. Egy zene zsenialitását és örömét el lehet érni minimál komponálással is, rögtönzéssel, kint az erdőben barátok között is, ők nem kapnak aranyérmet, de lehet, megérdemelnék. A mai mainstreamben az őszinteséget, ösztönt, spontaneitást, érzelmeket, üzenetet, kompozíciót, önkifejezést mint alapvető emberi szükségletet egyre inkább felváltják az olyan dolgok, mint a biztos kiszámíthatóság, a kommerciális érdekek, amivel gyakorlatilag a lényeget ölik meg. Ez persze valamilyen szinten mindig is így volt, de tény, hogy a popzene színvonala már jó ideje zuhan, a 90-es évektől pedig még inkább. Egyedül a markerting miatt tudják eladni a legtöbb mai kereskedelmi zenét. Legújabban ugye a picsamutogatással, mert a zene már olyan rossz, hogy mindenkinek fáj. A marketing erőszakossága nagyon jól ki van dolgozva, és a zenehallgatónak valójában meg sem adják a szabad keresés és felfedezés lehetőségét. A net szabadsága pedig hazugság. Minden manipulálva van, a „lájkok”, a YouTube-ajánlások, de állítólag mi döntünk arról, hogy kit hallgatunk. Ahhoz tudatos zenehallgatónak kell lenni, tudatos emberből pedig egyre kevesebb van, habár úgy van nekünk beadagolva, hogy „mi szabadabbak, boldogabbak, tudatosabbak” vagyunk minden korábbi generációnál. Szerintem meg egyre inkább a középkorra hasonlítunk, csak nehezen vesszük észre, na meg nem is tanítják az iskolában igazán. 50 év múlva meg lehet, ki lesz törölve az internetről az a fejezet, sok más mellett…

H. A.: – Ja, ez mondjuk igaz, amit Norbuci mond a manipulálásról. Őszintén megmondom, mi is szereztünk 50-60 kamulájkot az FB-n (azt is inkább kíváncsiságból, mint szükségből). Lehetett volna még további több ezer, ha van rá pénzünk. Amúgy meg nem is hiányoznak ezek a pénzért megvásárolható pózer-reklámok! Inkább legyen pl. 1000 rajongónk, és azok legalább tudják, hogy miről van szó, mintsem 60 000, aki teljesen más kozmoszban van. És akkor ezek után ne akarja velem senki sem elhitetni, hogy hány stipistopi billióan nézték meg azt a trágya Gangnam Style-t a YouTube-on! És most meg is kérdezem, hogy miben is különb az a szám a többi hasonszőrű hordaléktól? Azt is mondhatnám, hogy ne hallgassál David Guettát, szívjál inkább cigarettát! Emígy meg semmiképp nincs értelme, meg nem is lehet így megítélni, hogy mi vagy ki a jobb. Teljesen másért szeretek egy Ramonest, vagy másért egy Emperort. Az egyik egy kétakkordos, „primitív” sláger punk rock banda, a másik meg egy technikás, fékevesztett black metal őrület. Viszont mindkettő nagyszerű dalokat ír(t) a saját stílusában.

B. A.: – Az azonos vagy legalábbis hasonló zenei stíluson belül viszont lehet jobb vagy rosszabb produkció! Persze mindenkinek a saját füle szerint. Az említett listát kár lenne összehasonlítani, viszont ha az utóbbi év legjobb három death metal lemezét kérdeznéd, azt már sorba tudnám állítani. Sőt, szerintem a többiek is, de szinte biztos, hogy egy adott lemezt nem találnál meg még kettőnknél sem, nemhogy négyünknél!


Értem… Tíz év alatt sok mindent történhetett, szép és jó is, a banda történetében. Mondjátok, milyen egy szerbiai death metal együttesben játszani?

Gy. N.: – Szerbiai deathbandában játszani szerintem körülbelül olyan, mint fókákat vadászni a Tiszában. Lehet, hogy mulatságos, lehet, hogy valamit sikerül is kifogni, még ha nem is fókát, de mindenképp érdemes elgondolkodni az értelmén. Komolyra fordítva szót, sokkal többet elértünk, el fogunk érni, mint amit jóakaróink jósoltak/jósolnak, és amennyit mi régen megálmodni mertünk. Hogy milyen volt? Például nem tudom, hányan tanítottak hajnali ötkor csárdásozni szerb fiatalokat országunk déli részén. Aztán még néhány példa: Bora Čorba mellett Szkopjéban sörözni, boszniai határon drogkereső kutyusokkal bíbelődni két órát, három napig szállodában lakni Belgrád központjában, –20 fokban fűtés nélkül utazni, seggre/hasra esni a színpadról közönség előtt, Behemoth, Sinister, Exploited előtt zenélni, egy tehetségkutatót sem megnyerni, végignézni vagy harminc body surfinget és 110 pogót a saját koncerteden a színpadról, majd napszúrást kapni koncert előtt, jó nagyot akasztani, jócskán pofára esni, szívességeket kunyerálni, nagyszínpadon zenélni, színpad nélkül zenélni, seggszőrt begyújtani a kombiban, kedvenc magyarnak lenni a szerbek között, kedvenc szerbnek lenni a magyarok között, nem érteni a másik nyelvét, de szavak nélkül is nevetni, sokat utazni, néha beégni, sokat ismerkedni, keveset nőzni, tv-interjút adni, majd mellőzöttnek lenni, örülni, sírni, verekedni, hisztizni, boldogságot vinni/kapni. Na meg forró, állott sört inni, és chipsből annyit enni, hogy gyomorrontást kapsz, persze koncert előtt csakis… Soha nem felejtem el… Kb. ez lenne röviden…

H. A.: – A sok csövezést is azért megemlíteném. Meg ugye az sem kutya, amikor 750 lekombizott km után fel van püffedve az ember térde a mozdulatlanságtól, mert nyolc másik barommal van összezárva hat négyzetméteren, és még aznap koncertezni is kell – megfizethetetlen élmény.

Emígy meg jó, szeretem, akkor átélni ezeket kibaszott kényelmetlen, meg kívánnék mindent a fenébe, de így utólag jókat mosolygok rajta. De ugye áldozat nélkül nincs győzelem, ami nem feltétlenül baj… A rossz dolgokat kárpótolják a jók. Gondolok itt a kalandokra, hogy eljutunk pár olyan helyre, ahová másképp biztosan nem, különböző emberekkel találkozunk, ismeretséget, barátokat szerzünk stb. Ezek mind életre szóló emlékek…


Rendben lesz. Két lemez, egy EP. A lemezkiadásig hogyan jutottatok el? Ti milyen buktatókba ütköztetek?

Gy. N.: – Anno, mikor kijött az első két kiadványunk, kínálkoztak a kiadók. Főleg az én hülyeségemre hallgatva nem mentünk bele, mert „okos” voltam, azt hittem, még 1986 dúl. Aztán amikor már mi szerettünk volna kiadót, senkit sem érdekelt a lemezkiadás. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy napi három–öt órát lógtam a neten kutakodva, vagy tíz kiadóval aktívan leveleztem, de se előre, se hátra. A legtöbb kiadónak olyan bajai voltak, hogy pl. nem elég technikás/túl technikás, nem elég durva/nem elég melodikus, nem elég sátánista/nem elég keresztény. Mostanában olyat is kaptunk, hogy nem vagyunk eléggé antifasiszták, tehát akkor mi biztos kicsit fasiszták vagyunk… Hát ha normális ez, akkor szóljatok… Mikor már majdnem feladtam, feltűnt a hazai jó tündér, a Miner Records.


Milyen buktatókra figyeljenek oda a zenekar-alapításon gondolkodó fiatalok?

H. A.: – Inkább tanuljanak! Haha.
Egyébként meg eltűrni egymás hülyeségeit, megértőnek és türelmesnek lenni, és akkor talán nem lesz átjáróház a zenekar. Szintén szerencsésnek tartom magunkat, hogy a tíz év alatt nem történt nálunk komolyabb tagcsere. Lehet, épp az említettek miatt… Ja, és azzal azért tisztában kell lenni, hogy a zenekarosdi nem klikkerezés és nem is aranybánya. Ez is egyfajta elkötelezettség. Ezenkívül gyakorolni is kell, nem is keveset. Rengeteg (helyi) bandát tudok, akik pár héttel a nagy megalakulás után már fel is oszlottak.

Ami a lemezkiadást illeti, nincs nagyon egy hasonszőrű nonprofit zenekarnak buktatója. Annyi, hogy nem kell elfogadni bármilyen lemezszerződést. Mostanában nagy divat lett, hogy komoly pénzeket kell a zenekarnak fizetni a kiadónak a kiadásért. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a banda szerződteti a kiadót, és kvázi pénzt ad a reklámhálózatáért. Na most, én egy zenekart sem tudok, akiknek ez nagyon bejött volna. Szóval ilyenbe nem kell belemenni. Viszont normális kiadót meg baromi nehéz találni. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, legalább elhárult rólunk pár feladat.

B. A.: – Gyorsan túl kell tenni magatokat az esetleges kudarcokon is, vállaljátok saját ötleteiteket. Ha kitartóak vagytok, előbb-utóbb lesznek, akik ezt meghálálják. Úgy kell igazítani a dolgokat, hogy maga a „zenekar” fogalma a „szórakozás” és a „szórakoztatás” metszéspontján legyen.

Gy. N.: – Sokan nem értik, hogy áldozni kell, naprakésznek lenni, és szükséges egy emberi hozzáállás, amit bevállalásnak is nevezhetünk. Tisztelni kell a többi zenészt, firkászt, szervezőket, zenekarokat, közönséget, kocsmatulajdonosakat, mindenkit, aki ebben forog. El kell fogadni a kritikát, és nem megsértődni rajta. Van sok fiatal zenekar, akik lezenélnek öt helyi koncertet, ugye telt ház előtt, mivel az egész gimi elmegy, aztán ettől akkorára nő az arcuk, hogy sztárnak hiszik magukat. Aztán itt meg is áll a tudomány, mert ők bizony nem mennek csak úgy el akármennyiért meg akárhova, de még beszélni sem lehet velük. Mire rájöttek, hogy hibáztak, az egykori gimisek már rég elköltöztek, az újakat meg már nem érdeklik, tehát nincs közönségük, és akkor aztán földbe állnak. Aztán ott vannak a kényelmi hibák, pl. ha van hanghordozód, azt a sajtóban minél több helyre el kell juttatni megfelelő kivitelezésben, sokan nem értik, hogy ez az ő dolguk. Na meg a szervezési gondok… Manapság a fiatal zenekarok gyakran várják a csodát, majd „valami történik”… Ez ellenkezik a fizika törvényeivel is többek között, és most Kant megveregetné a vállamat! Tehát senki nem szervez, de elvárja, hogy koncertet szervezzenek neki.


Hogyan kell fenntartani egy deathbandát Szerbiában? Van popónyalás az undergroundban? Vannak kiváltságosok, akik előnyt élveznek, fontos itt a pénz, vagy mindenki barát?

H. A.: – Ez olyasmi lehet, mint amikor gyereke születik az embernek. Ápolni, foglalkozni kell vele, egyengetni az útját. Pörgetni kell a nevet folyamatosan, hogy tudják az emberek, hogy van egy ilyen zenekar, és még talán jók is. Ez persze az út elején nehézkes, mert bizonyítani kell rengeteg embernek, hogy azok továbbmondják a haverjaiknak. Szóval meg kell mászni a szamárlétrát. Persze akinek van felesleges hétezer eurója, az befizetheti magát bármelyik nagyzenekar előzenekarának egy Európa-turnéjára, és már (talán) lehet is hatosával lépni a lépcsőfokokat. Mondjuk ez sem egy bevált formula erre mifelénk…

B. A.: – Én mindig is azt mondtam, hogy földrajzilag vagyunk rossz helyen! Körülbelül ugyanolyan távolságra vagyunk mind a szerb, mind a magyar fővárostól, tehát nekünk oda eljutni nem kis költség. Az ottani bandák azért könnyebben be-becsusszannak egy-egy nagyobb zenekar elé koncertezni, ami nem hátrány, még abban az esetben sem, hogy nyilvánvalóan a közönség nem miattuk vett jegyet! Én személy szerint is ismertem meg ilyen módon jó zenekarokat! Természetesen pénz itt is kell, erről szerintem nem is kell mesélni, de …fontosabb, hogy a zenekar „szelleme” legyen fenntartva, ez pedig ugyanúgy működik Szerbiában, mint Magyarországon, Svédországban vagy épp Amerikában.

Gy. N.: – Szerbiában te vagy a dalszerző, a reklám- és turnémenedzser, a roados, a jegyszedő. Ez a legnagyobb különbség a nyugati országokhoz képest. Mindennek neked kell utánajárnod, kiharcolnod és elintézned. Ez kulturális kérdés is. Az az ország, amelyben nincs nyomtatott sajtója, tv-műsora, valamilyen szintű állami támogatottsága a rockzenének, az sehol sem tart ilyen téren. A saját törekvéseink mellett egészséges baráti kapcsolatoknak köszönhetően sok mindent elértünk. De az is igaz, hogy mi viszonylag jó időben tűntünk fel, ha lehet ilyet mondani, amikor is beindultak a klubok és a koncertek a 90-es évek „semmije” után. Van egy undeground szellem, de ez inkább most már csak a nagyobb városokra jellemző, bár ott sincs épp csúcsformában. Vidéken teljesen kihalt a rock ’n’ roll, ez betett az undegroundnak is. Nálunk a szerzői jogdíjak felszívódnak, támogatás akkor van, ha politizálsz, a CD-t és a többi szubkulturális kiegészítőt már el sem lehet adni, a koncertfeltételek szégyenletesek lettek. Akkor mindenki kitalálhatja, hogy lehet eltartani ezt az egészet az utóbbi időben… Jelenleg mi is inkább dalokat írunk, mint hogy pörögnénk valamerre…


Milyennek látjátok a jövőt?

B. A.: – Azt hiszem, a Sex Pistols mondta annak idején, hogy „no future”. De erre a kérdésre több választ is adunk a készülő új lemezünkön!

H. A.: – Nem tudom. Most nagyon cudar a helyzet a koncertlátogatottságot illetően. Mivel én szórakozóhelyen dolgozom, így minden hétvégén látom a fiatalokat, és hogy ki mit csinál. Mondjuk nekem attól fordul egyet a bélésem, amikor látom a helyi „metálosokat”, hogy borzasztóan nyomják a riffeket a Miley Cyrusra valami ártalmatlan C kategóriás tucat tribute zenekartól, és őrjöngenek. Nem azzal van nekem bajom, hogy jól érzik magukat arra a zenére, hanem azzal, ha van egy normálisnak mondható metáltalálkozó, akkor ezek az arcok eltűnnek. Tehát pózerekből továbbra sincs krízishelyzet. Én anno tizenöt éve alig vártam, hogy legyen már valami fasza metálbuli, és még csak nem is a városban, hanem ötven kilométeren belül. Lehetett az a Nevergreen vagy a Pokolgép. Egyiket sem szeret(t)em, de valamiért mégis úgy éreztem, ott kell lennem, cimboráskodni a vidéki haverokkal. Mi még egy darabig biztos itt leszünk, és mindig lesz a mellényzsebünkben néhány death metal gránát. Amúgy szerintem a jövőről: Inkább Sarah Connort kéne kérdezni.

Gy.N.: – Kicsit továbbfűzve Attiska gondolatát, és eltérve a témától, szerintem is a metálszubkultúra jó nagy sárban van a környéken, semmi önállóság, semmi gondolkodás mögötte! Már az a meghatározás sem igaz a rockerre, ami régen érvényes volt, gondolok itt arra, hogy a rocker egy nem konvencionális személyiség, aki mindig szemben áll a társadalmi elvárásokkal. Elnézve a környékbeli új metalistákat, leginkább (kívül-belül) butuska nyálgépekre, konformistákra hasonlítanak, nem metálosokra. És akinek nem inge, nem veszi ezt most magára! Azért vagy metál, mert lázadsz, még önmagad ellen is! Emlékszem, hogy örültem, mikor kb. tíz éve feltűnt egy rahedli fiatal, punkok, rockerek, fiúk-lányok, szép színes, egészséges, hangos ifjúság. Ők sajnos elmentek, vagy nem járnak ki. A Nyári Játékokat is tönkretették, ami nagyon fontos volt kulturális szempontból! A témához visszatérve: Remélhetőleg megállíthatatlanul száguldani fogunk a kiteljesedés, önmegvalósítás és felhőtlen boldogság felé a zenekar tagjaival, erre jó esélyeink vannak! Asszem, jó nagy sárban van az egész világ, és csak nagyobban lesz. Akár mondhatnám, hogy jól meg van mindenki Kantanva, de Kantnak képzeli magát! De mindez engem nem érint. Velem csak jó dolgok történnek, ami meg nem, az meg kihívás. „Így megy ez… csip-csirip…”

 

Klipek:

https://www.youtube.com/watch?v=jQUFFclIZDI

https://www.youtube.com/watch?v=a_AHhIoEDRI

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Barátság és kitartás a föld alatt 10 éves (volt) a zentai Ashen Epitaph

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Horda - Gyuszi (a jobb szélén) Akela utáni bandája
Zene, szabadság és béke 2. Interjú Pavelka Gyulával, az Akela zenekar alapító gitárosával

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Kányádi Sándor dedikál (fotó: Gergely József)
Sándor bácsi meséi Villámcsevej a szülinapos Kányádi Sándorral

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Resti Kornél (fotó: Gergely József)
„…ahol a keserű számban édessé ízesül…” Énekelt Versek Zentai Fesztiválja, ahogy én szeretem

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A nimfomániás után, szabadon Lars von Trier kétrészes, négyórás drámaorgiájában női szemszögből szemléltet egy szexuális széls...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mészáros Zita: Utazás a koponyám körül 2.0 Meglátni őt a trafikosnál, összenézni, és még ugyanolyan cigit is kérni felemelő érzés volt…

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Kicsi vagyok Lehetek két-, húsz- vagy akár hetvennégy éves is, a szüleim szemében én mindig az ő kislányuk mar...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nem ciki vizet inni! Biológiából majd minden év tananyagába bele van „csempészve”...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Carszkoje Szeló-i látkép
From Petersbourg with Love 5. Búcsú Szentpétervártól

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est maj28-jun3 + MAdt tábor felhívás Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból + MAdt tábor felhívás

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Befekszem a tóba Fishing on Orfű 2014 | Orfű, Panoráma Camping | 2014. június 18-21.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A 300 000 órás kalandfilm Véget ért az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb kincskeresése

0 Hozzászólás | Bővebben +