:

Operában ivó énekesek

:

Egy kicsit Hollywood, egy kicsit dráma, egy kicsit hallucinációkból köznaposított látomások árnya. Egy csokor komolyzenei hangverseny és egy végtelen torokhang-páváskodás összképe a színpadon. Valamiért mégis visszamennék. Igen, az OPERÁBA!!!

„Akkor fél hétkor találkozunk a színház előtt.” Fejembe véstem az üzenetet. Kaptam egy ingyenjegyet. Hogy mit fogok nézni, nem is érdekelt, inkább, hogy kivel, ez jobban motivált. Hat óra tíz perckor beesek a szobám ajtaján: beretvát, tusfürdőt, csapot! S az elektronikus éjszakák hajnali, felgyorsult rutinjánál is gyorsabban kapkodok. Kölcsönzokni, tiszta ing, nem szakadt nadrág. Még három perc és nem kések többet tíz percnél, még vállalható vagyok. Na de az ing! Országomat egy vasalóért! De hogyan kell vasalni? Inkább sálat kötök a nyakamba, és öltönyt rántok magamra, hogy eltakarja a gyűrődéseket.

18.47, és nem is késtem sokat. Gyorsan ráébresztettek, hogy minden igyekezetem ellenére alulöltözött vagyok. Sebaj. A sötétben úgyse látnak. Mindjárt kezdődik az előadás. Ahogy a díszpáholy felé tartunk a frissen kapott jegyekkel, kezd gyanússá válni a dolog.

Miért van egy egész kamarazenekar a színpad alatt? Miért használnak ezüstözött és aranyozott messzelátót a szomszéd páholyban ülő némberek?

– Ööö, mit is nézünk mi most? – kérdezem megilletődve.

– Hoffmann meséit. A műfaját illetőleg pedig egy operát.

Nagy levegő, s hátradőltem a vörös posztóval borított székembe – ahol feltehetőleg ezelőtt a felső tízezer valamelyik öltönyös formája koptatta a támlát –, innen már nincs visszaút. OPERA. Operában vagyok. Fel se tudtam fogni hirtelen, hogy ez a valóság. Egészen addig, amíg a fények kialszanak, és elkezdődik az áriák végeláthatatlan sorozata.

Az első hangtól kezdve libabőr járt a hátamon. Na de nem az öröm és csodálat libalegelős, napsütötte mezejének varázsával.

Egyszerűen nem fér a fejembe, sajnos még a fülembe se: miért, de miért kell rikácsolva elénekelni a történetet, amit emberi módon: színházi igényességgel elmesélhetsz vagy eljátszhatsz. Szörnyű minden percben félszáz pohártörő, tízskálás hangkitörést regisztrálni a dobhártyámon. És értelmetlen is. Zámbó Jimmy dupla albuma egy könnyed cigi ehhez a magas és mély hangot váltogató gyárkéményhez képest, amit operának hívnak.

Az első fél óra leforgása alatt lejátszódott a fejemben életem minden szomorú és fájdalmas mozzanatának emlékképe. Autós baleset, temetés, foghúzás, herpesz, véres hányás, hasmenés,…majd elfogadva a sorsom, s belátva, hogy innen órákon át nincs menekvés, csak egyet tehettem: megpróbáltam nem észrevenni, hogy indokolatlanul furcsán használják a hangjukat az énekesek. Lehetne egy gyönyörű zenei eposz, egy a mindenséget betöltő muzikális orgia, hanghullámokon terjedő betlehemi örömhír, vagy mekkai feloldozás. De nem. Egy igényesen hangszerelt darab, ahol az énekeseknek nem dallamokat, hanem a hangszálaikat kell bemutatniuk. Minél magasabban és technikásabban áriázik a művész a színpadon, annál hangosabb a taps. Hát már értem… szóval ezért fizetnek. Pénz beszél, a színész meg énekel. Vagyis áriázik. Ez az opera.

Azonban az idő teltével immúnissá váltam az emberi hangokra. A fülem védekező mechanizmusként zárta ki az énekesek magasztos hangoskodásait, és a szemem vette át a főszerepet. Egy új világ bontakozott ki előttem. Egy pazar és csodálatos vizualitás. Remek rendezés, ügyes és kegyes apró kis részletek, gesztusok, mimikák. Káprázatos díszletek és lélegzetelállító megoldások. S lassan, ahogy a szemem befogadta az opera színházi mivoltának szépségeit, egy új világ tárult fel előttem.

Egy részeges reggel még részegebb folytatásával indul a darab. Hoffmann, a költő, letörve a kocsmában italozó diákok körébe csöppen, s egy csöpp buzdításra elkezd énekelni egy (számukra) vicces történetet. Azonban gyorsan átcsap egy sokkal személyesebb nótázásba. Hoffmann a szerelmeinek történetébe vág, így lészen három felvonásos a darab. Két részben.

Az első szerelme, Olympia sztorija egy kicsit sci-fi. A sötét középkor alkimista vonalából táplálkozó történet főhőse egy robot. Amibe a tudós fizikaprofesszor életet lehelt. Hoffmann most kivételesen nem részeg, csak szerelmes, és szemüveget visel. Azonban a nagy mulatozás közepette összetörték a szemüvegét, majd mindenki kinevette: bolond az, aki egy bábuba szerelmes.

Sajátos szájízzel teszem fel csak magamnak a kérdést: akkor a plázacicákért rajongó, műlányokat favorizáló, plasztikidomárok is korunk Hoffmannjai?

A lényeg, hogy a mi kissé alkoholista költő-főhősünk életben van. S ahogy csalódott egy kicsit a tudományban, ami a bolondját járatta vele, most inkább a testnek áldozna, nem a fejnek.

Teljesen érthető, még az előző csalódás nélkül is azt hiszem, ez egy elég férfias magatartás.

A második jelenetben Velencében csábítja el a szerelem és a testiség, egy kurtizán személyében, történetesen: Giuliettáéban. A fantázia továbbra is él a történetben, mert itt is lesz ám ármány és intrika, mindenféle pikáns jelenettel. Majd a mámor bódító magasságaiban természetesen a költőt újból tőrbe csalják: elkártyázza a vagyonát, és nem csak az arcképét, de a lelkét is eladja a sátánnak.

Valljuk be: azért nem a legszerencsésebb koma ez a Hoffmann. Ő se sokat tanult eddig a szerelemből.

Na de még nem ért véget a történet, hisz Hoffmannak még mindig van miről énekelnie, mert ahogy csalódott a tudomány és a testiség édes-savanyú mérgeiben, úgy esett bele a tiszta művészetbe.

A harmadik jelenetben Antonia, a pacsirtahangú énekes Hoffmann új ideálja. Alap, hogy itt is lesz egy kis varázslat, mágus, bűvész, varázsló, aki a gyenge egészségű lányt a sírba taszítja. A leány halálra énekli magát. De persze előtte még egy kis bonyodalom, szerelem, egymásra találás, volt szeretővel való viaskodás. Minden úgy, ahogy lennie kell. Mondtam én már az elején, régi dolog az opera, de mégis mai.

Három szerelmének eléneklése után Hoffmann újból a kocsmában találja magát, és mi is őt. Rajongó egyetemistákkal veri el az időt. Itatják, de nem fér már rá.

Élete nőjére vár, Stellára, akiben együtt van mind a három eddigi: a tudós, a művész és a kurtizán. De úgy fest, azért még hiányzik belőle valami: a tolerancia, vagy a szerelem. Mert Stella – a tökéletes múzsa –, mikor csacsi részegen találja Hoffmannt a berlini kocsma padlóján, lelép a költő rosszakaró varázslószellemével.

Így a végére oda jutottunk, hogy nem haladtunk semmire. Semmi sem változott. Maradt a bor és a szerelem (még ha mulandó is, vagy rövid és hamis). És Hoffmann ugyanúgy részegen fekszik tovább, ahogy három órája az opera kezdetén.

Bevallom, csakis füldugóval, de én bizony visszamennék újból az operába.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
A pucsító picsák és a lineáris csoportszisztéma sem segít – mindent tarol a Face! Mivel úgyis divat utálni Amerikát, most nyugodtan kiönthetjük az epénket a hamburgerzabálókra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Masterdiploma félreértés szakon A nénik nem értik

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az igazság - utcakölkök Stockholmból
Mikor a fehér srácok magyarázzák, hogy mi vagyunk a feketék Utolsó interjú a rap-metal legendáival

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
TURBO – Pentagram A pentagram szó jelentése civilizációként és korokként változott.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Anti-Flag
Egy héttel később nyit a Fesztiválköztársaság Nem zárható le úgy egy tanév, hogy annak vége előtt ne tájékoztassunk benneteket arról, milyen pr...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A társulat (fotó: Fogarassy Fanny és Kovács V. Sára)
TheatReality Évadértékelő beszélgetés a Zentai Magyar Kamaraszínház színészeivel

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Rajz: Gröb Tamás
Szentiványi Edvárd: [... serial experiments x ...] experiment # 009

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Losonc Ágnes: A nap végén Pirosra festett körmödről pattog le a lakk, szinte csúnyán virít szép kis nőies kezedről...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Zene A zenét mindenki szereti, és így vagy úgy mindenkire hatással van.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Ősi kelta bicikliösvény
UK komment: Tájcsere A februári otthonlétem baráti koccintásokkal és családi ebédekkel telt.

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est jun4-17 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Operában ivó énekesek Egy kicsit Hollywood, egy kicsit dráma, egy kicsit hallucinációkból köznaposított látomások árnya.

0 Hozzászólás | Bővebben +