Lance Armstrong: Élet a Purgatóriumban

Lance Armstrong: Élet a Purgatóriumban

(Eredeti szerző: John H. Richardson, Esquire Magazin – Szabad fordítás: Fehér Miklós)

Mire emlékszünk egy nagy bukás után? A csalásra és a hazugságokra. Emlékszünk a személy kultuszára, melyet egykor oly nagyra becsültünk, majd becsapva éreztük magunkat általa. De mi van magával a bukott emberrel? Mi van azzal az emberrel, aki 16 évet szánt a rák elleni harcra? Számított valamit? Egyáltalán, számít még? Számít valamit, hogy a saját alapítványából kirúgott Lance Armstrongot most visszakövetelik annak élére? Érdekel bennünket, mivé lesz fél emberöltőnyi munka, miután a hős elbukott?

Itt, a Purgatóriumban kisebb a szálló, de a mahagónibútorokkal és több ezer üveggel teletűzdelt borpince lenyűgöző. A TV majd arra a falra megy, a világítás pedig egy galériáéhoz fog hasonlítani – közli tekintélyt parancsoló hangon.
A saját művészeti gyűjteménye az emeleten kap helyet. A munkák darabosak és baljóslatú mozdulatokkal felszereltek: egy táncoló duett, hátukból hatalmas tüskék emelkednek ki, egy fotorealisztikus festmény az öngyilkosságba ugró nőről, és egy sivatagi csendélet minden apró mozdulatlanságával megtöltve. Az Ed Ruschától van – mondja –, jó barátom. A falon egy hatalmas faburkolatú térkép Texast ábrázolja. „Ha elég közel hajolsz hozzá, láthatod, hogy minden egyes vonal tűzben felhevített vassal lett belekarcolva. Szeretem az olyan alkotásokat, amik elgondolkoztatnak. Mégis hogyan csinálta? Egyszerűen csodálatos.” A kényelmes kis irodahelyiségének asztalán egy faragott kéz kap helyet, amely a maga tökéletességével középső ujját felmutatva köszönti az arra tévedőt.

A kakasülőről leesni teljesen átlagos dolog. Kevesen megyünk úgy végig az életen, hogy ne ízlelnénk meg a bukás és a szégyen kesernyés világát. De a bukás a csúcsról már más tészta, mert egy másfajta emberrel történik. Olyan valakivel, akinek megvolt a kellő elszántsága, motivációja és kitartása, hogy egyáltalán eljusson oda. Meglepetésként ér hát bennünket, hogy egy ilyen ember – ez az ember, ki itt áll előttünk – vacak bűnbánóvá lesz?

Depresszió? Önutálat? Érzelmi bénulás? Nem. Lance Armstrong köszöni szépen, nem kér belőlük. Másfél évvel a karrierjét kettétörő botrány után, miután megfosztották összes győzelmétől, miután egyetlen nap leforgása alatt 150 millió dollárnak mondott búcsút, és miután gyermekeinek is bevallotta a csúf igazságot, Lance Armstrong ilyen körülmények közé süllyedve él.
Egy pohár bort, esetleg? Vagy elérkezett már az idő a sajátos Margariták, a Lanceriták készítéséhez? Imádja a Lanceritáját, és imádja a jégkását. Az egyéni sportok szeretete ellenére Lance csak a zsúfolt házban érzi igazán jól magát. Mindenfelé gyerekek rohangálnak, játékaik a szobák padlózatán szétszórva. A konyhában szemrevaló nők készítik a vacsorát. Egyikük maga Lance barátnője, a gyönyörű Anna Hansen.
Az étel fő, Armstrong pedig az austini napsütésben egy Supergirl-jelmezbe bújt kislányt figyel, aki játszi könnyedséggel földre teríti legkisebb fiát. Az élet szép – ragaszkodik. Öt boldog gyermekkel megáldott családapa. Megtanulta, kik is az igazi barátai. És próbálja elfogadni, hogy nem a harc az egyetlen út. A csúfos kudarc egyik mellékhatása, hogy úgy fogadja el a dolgokat, ahogy azok vannak. Kivéve a házfalán áttornyosuló gereblyét, amit a szomszéd mindig ugyanarra a helyre akaszt fel. „Tönkreteszi az amúgy tökéletes tájképet. Teljesen egyértelmű, hogy az nem oda való. Egyszerűen nem ott a helye.” És ekkor újra megjelenik Armstrong arcán az összeférhetetlenség, látható a szemében, a merev állkapcsán.

Csak pár pohár bor, és mindjárt felmászol oda – ugratja egyik barátja.

A vacsora felén túl Armstrong kezdi összemosni a szavait. Csak egy picikét, alig észrevehetően. Kiszáll a beszélgetésből, és a saját étkére fordítja figyelmét, míg a barátai az austini autóforgalomról és a média befolyásáról társalognak. Armstrong néhány gyereke elsuhan az asztal mellett, a legkisebbje pedig az ölében ülve egy ott alvós estéért könyörög. Armstrong zsörtölődésbe bújtatja szeretetét. Talán házsártos is egy kicsit. Ma este 42 évének minden másodperce tükröződik arcán. Még itt is, a túlvilágon, sikerül neki feszültté varázsolni a relaxációt.
Nem árt megemlíteni, hogy mielőtt Armstrong maga a megtestesült gonosz lett, ugyanez az intenzitás tette félistenné, nemkülönben a rákos betegek milliói számára. Nekik továbbra is egy hős, és ez az, ami életének értelmet ad. Még akkor is, ha az alapítvány, amelyet ő maga hozott létre és támogatott több mint 8 millió dollárral, nemrégen közölte vele, hogy nem szeretnék többé a tanácstagok között tudni.
De elég csak pár napig követni őt, és megtapasztalhatod, hogy a rákos betegek reményteljessé válnak a jelenlétében, és ha csak egy rövidke időre is, de elfordítják figyelmüket a fájdalmukról, halálfélelmükről. Az ellentmondások közepette bevallod, hogy elfelejtetted, milyen fontos is Lance a rákkal küszködők számára.

Elfelejtetted. 7 milliárd másik emberrel együtt – teszi hozzá.

Tavaly tavasszal még egy helyi úszóversenyről is kirúgták. Történt mindez 6 hónappal az USADA (az Amerika Egyesült Államok Doppingellenes Ügynöksége) életfogytig való eltiltása után. Ennek értelmében Lance semmilyen sportesemény hivatalos versenyén nem vehet részt. (Azok a kerékpárosok, akik ellene vallottak a bíróságon, és akik közül legtöbben legalább annyira bűnösek voltak, mint ő, mindössze 6 hónapot kaptak.) Ám úgy gondolta, egy austini úszóverseny még belefér. A fenébe is, hiszen ez Austin, a szülőhazája. De akkor jött valaki, és a telefonhívások Austinból egészen Svájcig jutottak, míg megérkezett a válasz: Nem, Lance Armstrong még egy helyi úszóversenyen sem vehet részt.

„Bármibe is kezdek, legyen szó röplabdáról, vagy akár íjászatról, egyszerűen nem tehetem.”

Sajnálja a hazugságokat. Sajnálja az ártatlan embereket, akiket megvádolt és támadott, és sajnálja az újságírókat, akiket bíróság elé állított. De nem akar képmutató lenni. „A doppingvádak túlzóak voltak. Senki nem állt elő a rivaldafénybe és mondta azt, hogy ő nyerte meg a Tourt helyettem. Nem. Azokat a versenyeket én nyertem meg.”

Egy valamit megállapíthatunk: Lance Armstong kicselezte a halált, és folytatta a csalások sorozatát. És nem amatőr csaló volt. Fenséges amerikai voltához hűen a legnagyszerűbb csalóvá alakult, a történelem legellentmondásosabb figurájává, aki az európai kerékpárkörversenyeket kegyetlen és addig példátlan erődemonstrációvá alakította. Doppingolt, és más versenyzőket is doppingolásra buzdított, és embereket vádolt, zaklatott és tett tönkre. De nem ő az ördög, aki feltalálta a gonoszságot. 23 napjával és 3500 kilométerével a Tour de France olyan nehéz, hogy a biciklisták folyamatosan kiskapukat kerestek a könnyebb versenyzés érdekében. Az 1920-as években kokaint és alkoholt, 1940-ben amfetamint, 1960-ban morfiumot használtak. 1987 és 1992 között egy vérdopping talán meg is ölt 23 kerekest. De még ez sem állította meg őket. Armstrong egyik korábbi csapattársa, Frankie Andreu bevallotta, hogy amikor először találkoztak Lance-szel, mindketten beismerték, hogy vérdopping nélkül soha nem lesznek profi kerékpározók. És ezt az egész mezőny így gondolta.
A dolgok pedig nem változtak. Egy évvel Armstrong első Tour de France-győzelme előtt 7 csapat adta fel a versenyt, miután a Festina csapat egyik segédjét teljesítménynövelő-szerek birtoklásával kapták el. Egy évvel e botrányt követően az első helyezettet diszkvalifikálták egy pozitív teszt miatt. Az idealisták maroknyi résztvevője, mint Darren Bakker és Scott Mercier gyorsan felfogták, hogy ha semmit nem szednek, esélyük sincs. Mindenki tudott erről a kerékpársportban. Mindenki ismerte a vádakat Armstrong ellen, hiszen az első nagyjából egy regény hosszúságával egyenlő bizonyíték már 2004-ben megjelent.
A Nike egyik leghíresebb reklámja pedig kifigurázta mindezt. Armstrong határozott narrációjában a következő hangzott el: Mindenki tudni akarja, mit csinálok. Hogy mit csinálok? Naponta hat órát tekerem a bringámat. És te mit csinálsz?

Egyedülálló termék volt, egy győztes brand. Mindaddig, amíg az ártatlanságáért harcolt, és a legkisebb kétség is lepergett róla a doppingvádakat illetően, a hozzá közel állók hatalmas vagyonokat zsebeltek be. A Trek Bicycle megduplázta bevételeit, a Nike szárnyakat kapott, a csapattársai osztoztak a rivaldafényben, az alapítványa pedig dollármilliók százait hozta rákos betegeknek. Mi, többiek pedig másként profitáltunk belőle. 9/11 után Armstrong az amerikai álom megtestesítőjeként szolgált, aki, legyőzve a hererákot, visszatért a biciklizéshez, és megnyerte a világ nehezebb sportjának legnehezebb versenyét. Zsinórban hétszer! Egy csodálatos újjászületés volt, a XXI. századi csoda. Szerepelt Nike-reklámokban, ott állt Bill Clinton mellett a Fehér Házban, Sean Penn és Bono társaságával lógott, Sheryl Crow és Kate Hudson barátja volt, és megírta a világ legkelendőbb memoárját – Bicikli életre-halálra –, amely úgy inspirálta a rákos betegeket, mint előtte még semmi más. Megalkotta a túlélő szót a rákosok körében, és divatossá tette az élénksárga színű Livestrong karkötőket. John Kerry viselte a politikai kampányai során, John McCain Livestrong-eseményeken tartott előadásokat a betegeknek. És az emberek elkezdtek suttogni arról, hogy Armstrong még Texas kormányzója is lehet.

Lance pedig legalább annyira elhitte ezt a sztorit, mint mások. Egy tinédzserként anyává váló nő és egy agresszív mostohaapa gyerekeként nevelkedett. „Akármilyen rossznak is állítja be a gyerekkorát, még annál is rosszabb volt. És a lecke, amit akkor megtanult, hogy az emberek átbasznak majd, és kihasználnak, és neked harcolnod kell.” A sportban ezért transzformálódott igazi harcossá. „Hallottál már arról, hogy amikor valaki beléd döf egy kést, az már igazán személyes? Nos, a kerékpározás ilyen. Ne álltasd magad. Ez egy vérre menő késviadal” – egyik első edzője eképpen mutatta be neki a bringázás világát.

Armstrong a doppingvádak elleni harcot is így fogta fel. Amikor csak tehette, szégyentelenül felhasználta a rákbetegségét. A Nike egy másik ikonikus reklámjában nagyképűen üzent az ellenzőinek:

A kritikusaim szerint arrogáns vagyok. Egy csaló. Doppingos. Egy átverés. De ők mondhatnak bármit. Én nem miattuk ültem vissza a biciklimre.

A kamera pedig egy rákos betegekkel teli klinika szobájára fókuszál, hogy a kritikusok felfogják, mi is az igazán fontos.

És Lance megúszta. Minden pletyka és vád ellenére Armstrong 2005-ben teljesen tiszta pályafutással vonult vissza. A végzetes hibájának az bizonyult, hogy négy évvel később megpróbálkozott a visszatéréssel. És a történet csak itt indul meg lefelé egy még mélyebb, még titokzatosabb mítosz irányába. Armstrong úgy bukott el, mint minden hollywoodi rosszfiú. Abbahagyta a csúcson, de jött még egy munka. Csak még egy. Mint minden mesében, itt is előfordult egy meghatározó pillanat, amelyre ő maga így emlékszik vissza: „Annával egy kávézóban beszélgettünk, és a testem minden porcikája azt mondta nekem, hogy kurvára meg kell állnom. Itt kell abbahagynom.” De nem tudott megállni. A szponzorok erőltették a visszatérését, a szurkolók és az alapítvány izgatottá vált. A sors utolérte őt, és nem futhatott el előle. „Mindent megtennénk, csak hogy visszautazzak az időben, és azt mondjam Annának a kávézóban, hogy vége.”

És aztán egy pillanat alatt minden szertefoszlott. Armstrong a sportvilág egyik legnagyobb és legmegdöbbentőbb büntetését kapta, amely olyan mértékű, hogy megkérdőjelezzük, vajon mit is büntettek igazán?
Másfél évvel a történtek után Armstrong még mindig próbálja megtalálni a választ.

 

Minden héten beül a nappalijában helyet kapó apró kis irodájába, és bekapcsolja laptopja kameráját. Ez az üzenet Melody Rugglesnek szól, egy aranyos nővérnek Michiganből, akit 2011-ben kolorektális rákkal diagnosztizáltak. Minthogy orvosi szakterületen dolgozott, tudta, milyen rosszak az esélyei. Az azonnali műtétet egy borzadalmas kemoterápiás kezelés követte, de az orvosok újabb rákfoltokat fedeztek fel a szervezetében. Jynell Tackett, Melody mostohalánya létrehozott egy Melody’s Get Well Card Drive nevű Facebook-oldalt, mellyel a világ minden tájáról üzenni tudtak a nővérnek. Az egyik meghívó Armstronghoz is eljutott. Addigra már áttétek jelentkeztek Melody szervezetében, többek között a máját is megtámadta a rák.
Pár hónappal a doppingbotrány után Armstrong egy rövid ujjú pólóban, szakállasan, távolba meredő tekintetével ül a kamerájába nézve. De most, hál’ istennek, ez nem róla szól.

Szia, Melody. Lance Armstrong vagyok. Szerettem volna egy rövid videóüzenetet küldeni neked, hogy tudd, gondolok rád és szorítok érted. Úgy hallottam, mostanában kaptál pár rossz hírt az egészségedet illetően. Tarts ki, és gondolj arra, hogy várnak még rád fényesebb napok. Ha bármit tehetek érted, csak szólj. Addig is, rugdosd csak jól seggbe a rákot. Minden jót.

Elsőre nem tűnik soknak, de Tackett szerint anyja olyan löketet kapott a videótól, amely hónapokig érzékelhető volt. „Akármi is történt Armstonggal, akár doppingolt, akár nem, ő legyőzte a rákot, és ugyanazon ment keresztül, mint Melody.”

És ha csak egy pillanatig is, de Armstrong újra ugyanaz az ember tud lenni, aki egykoron volt.

 

Armstrong gyerekkori barátai aggódnak miatta. Bár azt gondolja, hogy nem túl zűrös időket él meg, borzasztó neki. Ők az elsők, akik láthatták a hibáit, a kegyetlen, szókimondó vezért, aki kertelés nélkül közli veled, hogy le kell adnod tíz kilót és gyorsabban kell tekerned a bringádon. Semmi finomkodás. Fogd be a szádat, és csináld!

Amikor először találkoztak vele, a FedEx becenevet akasztották rá, mert mindent azonnal magának akart. Egyik napról a másikra. Hajnalok hajnalán elindult tekerni, és egyik nőt kergette a másik után. A hírnév pedig csak súlyosbított mindenen. Armstrongért rajongtak az emberek. A nők odavoltak érte. A férfiak odavoltak érte. Ő maga pedig elviselhetetlenné vált.

De a barátai azok, akik arra az austini napra is emlékeznek, amikor Lance először gyűjtött adományokat a rákos betegek számára. Akkor nem volt benne egyetlen hátsó szándék sem. Egyszerű, hősies emberi dolog volt. Egy másik adománygyűjtő akció során a versenyzőknek minden évben 40 fokban kellett kerékpározniuk. A szervezők megemlítették, hogy egyáltalán nem szokatlan, ha ezen a versenyen emberek halnak meg a kimerültség miatt. És tudják, mi volt Armstrong válasza?

„Tudja ön, mennyi ember hal meg évente a rák miatt?”

Armstrong eleinte idegenül viselkedett a betegek körül, de ahogy egyre több ilyen látogatást tett, praktikus úton közelített feléjük. Elmondta nekik, hogy joguk van a legjobb kezeléshez, hogy ne féljenek a biztosítóktól. Néhány embert kényelmetlen helyzetbe hozott, mert azt tanácsolta nekik, hogy felejtsék el Istent. Ő már nem tud segíteni. A tudomány az, ami segít. Nyíltan beszélt a saját betegségéről, és arról is, hogyan maszturbált üres csészékbe, mert ő nem csak felépülni akart, hanem családot is alapítani. Félelem nélküli harcossá vált, a rákos betegeknek pedig pont erre volt szükségük.

Manapság korán reggel felkel, fut 5 km-t, és elviszi a gyerekeit az iskolába. Azután pedig a golfpálya felé veszi az irányt, ahol a barátai várnak rá. Egy korábbi alkalommal, 2012 novemberében szintén egy golfpályán tartózkodott, amikor Jeff Garvey, a Livestrong alapítvány elnöke felhívta őt. A média a nyakukba szállt, az adományok 35 százalékkal csökkentek az előző évhez képest. Garvey Armstrong lemondását akarta. Lance pedig szótlanul állt a pályán. Hogy a saját alapítványa rúgja ki, amikor élete legnehezebb időszakában jár, ez volt a legfájóbb számára. Aznapi golfpartnere csak ennyit mondott: „Nézz körbe, Lance. Életed legrosszabb napját egy hawaii golfpályán töltöd.”
Lance az egész éjszakát álmatlanul töltötte, majd másnap felhívta Anna Hansent, és közölte, hogy lemondott. Hogyan? Úgy, ahogyan azt csak Lance Armstrong tudja tenni. Az emailben, amit az alapítvány minden tagjának elküldött, ez állt: „Tizenöt évet töltöttem azzal, hogy felépítsem ezt az alapítványt, 8 millió dollárt fektettem bele a saját kasszámból, és soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy ilyen gyáva emberek fogják vezetni a cégemet.”

Armstrong ezek után elmondta az igazat gyerekeinek, majd Austinba repült, hogy exkluzív interjút adjon Oprah Winfreynek, amelyben mindent bevall. Rettegett a show kezdete előtt, amikor Luke, a legidősebb fia egy üzenetet küldött neki: „Szeretlek, Apa.” Lance megpróbálta telefonon keresztül felolvasni Annának az SMS tartalmát, de nem tudta. Lance Armstrong elsírta magát.

De Armstrong még ezek után is képtelen elrejteni provokatív énjét. „Vajon Nelson Mandela tényleg megbocsájtott az embereknek, akik börtönbe juttatták, és 27 évig ott is tartották, vagy mindezt csak politikai okok miatt mondta? Az emberek elviselik, hogy Michael Jordan egy faszkalap, elviselik, hogy Wayne Gretzky egy faszkalap, de azt nem viselték el, hogy én egy seggfej voltam. Nem. Tökéletes sztorit akartak.”

Ma minden kérdés idegesíti. Akármiről kérdezem, elhárítja a kérdéseket, és újra támad. Ahogyan tette azt az Alpe d’Huezen, ahogyan tette azt a sajtótájékoztatókon, és ahogyan tette azt a bíróságon. De nem beszél arról sem, hogyan segít minden nap a rákos betegeknek, milyen üzeneteket küld nekik, s arról sem, hogy normális családapaként hogyan kíséri el Luke-ot a barátja szülinapi zsúrjára.
Csak ennyit mond: „Amikor sarokba szorítanak, mindenki megpróbálkozik a szökéssel, nem? Megpróbálsz irányítani bizonyos dolgokat, a kezedbe szeretnéd venni őket. De ez már addig fajult, hogy nem tudom, hol fog véget érni. Kicsúszott a kezem közül az irányítás. Ez már nem rajtam múlik.” Majd pár pillanat múlva hozzáteszi: „Na, tessék. Most meg már nyavalygok.”

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Fotó: Ótos András
Interaktivitás és párbeszéd A kisebbségi nyelveken megjelenő ifjúsági nyomtatott lapokról tartottak panelbeszélgetést a karló...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nagyon, nagyon, nagyon zene! Ne is vesztegessük az időnket terjengős felvezető szövegekkel

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szabadkára jönnek a vikingek! Augusztus elsején és másodikán metál estek a Clash Clubban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Sabaton: Lovagias rajongók
HAMVAZÓ VASÁRNAP Az Ashen Epitaph és a Sabaton ugyanazon a színpadon

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Brutális brutalitás 2014-ben is Cseheknél! Brutal Assault, augusztus 6-9., Jaromer, Csehország

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lance Armstrong: Élet a Purgatóriumban (Eredeti szerző: John H. Richardson, Esquire Magazin – Szabad fordítás: Fehér Miklós)

0 Hozzászólás | Bővebben +